Az ezüstöket (és egy bronzüstöt) valószínűleg a hetvenes évek közepén találta Sümegh József polgárdi lakos a Fejér megyei Kőszárhegyen. Egy 2000-ben újraindított nyomozás szerint Sümegh 1980. december 14-ei halála közvetlenül összefüggésbe hozható a Seuso-kincs néven ismert római kori anyag eltűnésével. Zelnik bejelentése után nemrég újraindította a nyomozást az Országos Rendőr-főkapitányság - az elmúlt évtizedekben immár harmadjára. Vajon tényleg azt remélik, hogy ezúttal sikerrel járnak?
Se ouzo, se metaxa
Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Utoljára 2006 őszén láthatta együtt a kincseket a sajtó és a tudományos világ néhány kiválasztott képviselője a londoni Bonhams aukciós ház zártkörű kiállításán. A tárgyakat akkor még birtokló Spencer Compton, Northampton 7. márkija nagyon remélte, hogy ezúttal végre sikerül túladni rajtuk. Nem így történt, sőt Colin Renfrew, a nagy tekintélyű cambridge-i régészprofesszor is elítélte a kiállítást, mivel a nem tisztázott eredet miatt eladásra kínálni a tárgyakat egyrészt bűncselekmény, másrészt etikátlan aktus, hiszen felveti a múzeumok felelősségét az illegális műkincs-kereskedelemben. Renfrew szerint: "Bármelyik brit múzeum, amely kiállítja a kincseket, vét a Múzeumi Szövetség etikai szabályai ellen. A műkincskereskedő nyilvánvalóan vét a köztisztesség ellen - még akkor is, ha sok régész, köztük én is, kihasználja a lehetőséget a kincsek megtekintésére." A professzor úgy gondolja, hogy a jogos tulajdonos tisztázása Lord Northampton feladata lenne. A lord ezt nemhogy nem tette meg, de éppen a Zelnik-féle bejelentésből sejthető, hogy bizony a Seuso-kincs mára szétszóródott. A lord és üzlettársai valamikor a Bonhams-kiállítás után eladogatták a kincseket vagy azok őrzési jogát, így az ezüstök ma minden bizonnyal ismeretlen magángyűjtőknél vannak.
A Seuso-kincs nyolc tárgya azonosítható azon a tizenkét képen, amit Zelnik István adott át a sajtó számára, de sem az állítólagos Hadrianus-tálról nincs kép, sem a kincs további hét darabjának nincs nyoma. Zelnik annyit mondott az Indexnek - saját kérésére adott interjújában -, hogy a többi tárgy tulajdonosával is kapcsolatban van, "ők is késznek tűnnek a megegyezésre".
Túl sok "tulajdonos"
A képlet nem egyszerű, mivel a fényképeken Zelnik Istvánnal együtt látható tárgyaknak elmondása szerint négy tulajdonosuk van, "de mivel kettő között valószínűleg megegyezés születik, így lényegében három tulajdonosról beszélhetünk". Ami szoros olvasatban jelenleg azt jelenti, hogy ha mind az anyagi, mind a jogi feltételek adottak lennének is akár csak a képeken látható darabok megvásárlására vagy őrzési jogának meg-, illetve átvételére, a tisztázatlan tulajdonosi (?) háttér miatt akkor sem biztos, hogy mind a nyolc darabhoz hozzá lehetne jutni. Mivel az Arts Councilnak - a brit művészeti tanácsnak - minden adásvételről, illetve őrzési jog-átadásról tudnia kell, így a magyar állam elméletileg egy egyszerű megkereséssel kinyomozhatja hollétüket. Ehhez még annyi erőfeszítés sem kell, mint Hugh Grant levélcímének felderítéséhez.
De nézzük a hiánylistát: jelenleg nincs tudomásunk az ún. Hyppolitus-készletről (1 ezüst kancsó, 2 ezüst vödör), a Meleagros-tálról, az Achilles-tálról, az ezüstdugós amforáról, valamint a cirkuszi jelenetes korsóról, de a képeken szereplő darabokról is csak annyi, hogy hollétük felkutatható. Zelnik beszélt egy Hadrianus császár portréjával díszített, 8 kilogramm súlyú ezüsttálról is, amelynek eddig nem volt nyoma a kincs (hivatalos) történetében, de a gyűjtő által közölt fotókon sem szerepel. Hajdú Éva volt Seuso-ügyi miniszteri biztos (1997- 2006) egy 2009-ben az RTL-nek adott interjúban úgy fogalmazott: "én konkrétan hat tárgyról tudok, ami külföldön van", majd hozzátette, hogy "még húsz minimum van valahol". Hajdú Éva jogosan tart attól, ha nem lép gyorsan és határozottan a magyar állam, akkor a Seuso-kincset vagy annak darabjait pár év múlva majd egy abu-dzabi vagy dohai múzeumban láthatja a nagyérdemű.
Egy Zelnik István kellett ahhoz, hogy felnyíljanak a szemek: a tárgyakat nemcsak Magyarország akarja magának, de több magángyűjtő is, akik akár egy-két darabbal beérik. Zelnik augusztus 8-ai sajtóközleményében azt írja, hogy "a vásárlásról aláírt szerződésem, amelyhez szükséges a magyar kormány támogatása, augusztus végén lejár". Ugyanakkor azt is nyilatkozta a zavaros anyagi hátterű egykori diplomata, hogy ha nem sikerül a vásárlás, akkor nem tesz újabb kísérletet a kincsek hazahozatalára, amely élete egyik fő célja - mintegy másfél éve. Zelnik tulajdonképpen a sajtón keresztül üzent L. Simon László kultúráért felelős államtitkárnak, ahelyett, hogy megkereste volna őt, ahogy elődjével tette. Szőcs Géza még egyenesen a lex Seuso szükségességéről beszélt, gondolkodása ugyanakkor egy cseppet sem különbözik a lordétól, amikor így beszél: "Ha a kincs már az országban van, utána már lehet bármennyit jogászkodni, pereskedni, bizonyítékokat keresni."
Mindezek mellett igazat kell adnunk Hajdú Évának, aki az Indexnek nyilatkozva úgy vélekedett, hogy "őrültség lenne igent mondani Zelniknek". Hajdú a HVG-ben (2012. augusztus 4.) megjelent cikkében, míg Hamvay Péter az ÉS-ben (2012. február 17.) tárta fel a gyűjtő kétes üzleti ügyeit, sokmilliós tartozásait. György Péter Zelnik aranymúzeumát az "ego emlékművének" nevezte a Népszabadságban (2011. november 6.), amiben lehet igazság, de egy műgyűjtőtől kevéssé várhatjuk el, hogy neve elhallgatását kérje.
Zelnik úr, ha hitelesíteni akarja gyűjtői munkásságát, számoljon el délkelet-ázsiai aranygyűjteményének történetével és a tárgyak eredetével. Egy újabb kalandos sorsú kincslelet megszerzése egész biztosan nem segítene rajta. Még ha képes is lenne rá. Egyelőre egyetlen vonatkozó érdemének az tekinthető, hogy eljutott a térképen X-szel jelölt helyre, vagyis megmutatta, hogy a Seuso-kincs igenis elérhető, ha valakinek éppen ez lenne a szándéka.
A hivatalos "nem"
A Kultúráért Felelős Államtitkárság többhetes hallgatás után először annyit közölt, hogy a gyűjtő "a kormányt és az államtitkárságot ebben az ügyben eddig hivatalosan nem kereste meg", és a magyar állam a Seuso-kincsekkel kapcsolatban továbbra is tulajdonosnak tekinti magát. L. Simon a múlt héten tárgyalt a "téma szakavatott ismerőivel", de a beszélgetések eredményeiről - vagyis arról, hogy mit lép a kormány - egyelőre nincs hír, az viszont világossá vált, hogy L. Simonék semmilyen szinten nem közösködnek Zelnikkel, ajánlatát nem fogadják el. Mindezt a Heti Válaszon keresztül (2012. augusztus 23.) üzente meg az államtitkár.
Annyi biztos, hogy a Seuso-kincs (egy része) megszerezhető, mégpedig a tiszta piaci értékhez képest jóval áron alul. A magyar államnak el kell döntenie, hogy akarja-e a leletegyüttest, mert ha igen, akkor lépnie kell, mégpedig most. Több mint kérdéses ugyanis, hogy az újraindult nyomozásnak sikerül-e közvetlen bizonyítékokat szolgáltatnia a magyar tulajdonjog érvényesítéséhez. Ha az 1993-as sikertelen New York-i per után egy újabb per mellett döntenének, az egyenlő a biztos kudarccal, mivel úgy tűnik, a régészeti érvek nem bizonyító erejűek egy bírósági tárgyaláson - az ún. fogazott varratos üstök pannóniai elterjedése már 1993-ban sem volt szempont, de az egyetlen közvetlen bizonyíték, a talajminta-vizsgálatok eredménye sem nyomott semmit a latban.
Az tehát bebizonyosodott, hogy sem a rendőrségi nyomozásra, sem a régészeti bizonyítékokra nem lehet építeni. Ha a jelenlegi kulturális vezetés továbbra is ezzel próbálkozik, nem várható egyhamar - ha egyáltalán! - áttörés. Márpedig úgy tűnik, erről van szó, hiszen L. Simon László arról beszélt a Heti Válasznak, hogy a Seuso-kincs "az elmúlt években elvégzett komoly tudományos háttérmunka révén" fog visszakerülni Magyarországra. Úgy legyen - de ha tényleg viszont szeretné látni az ország a páratlan késő római leletek legalább egy részét, nevezetesen azt a tizenöt tárgyat, amelyet ma Seuso-kincsként ismerünk, akkor ennyi - és ez az utóbbi két évtized tapasztalata - nem elég.
Igaza van L. Simonnak, amikor azt mondja, hogy "bármilyen vásárlási konstrukció az orgazdaság pártolását jelentené, mivel a híres késő római ezüstkincs jog szerint a magyar állam tulajdona". De itt olyan értékek forognak veszélyben, amelyek megfontolás tárgyává tehetik ezt a morális imperatívuszt. Ugyanis ha gyakorlatiasan közelítjük meg a kérdést, úgy a helyzet a következő. Ha a magyar állam - mint ahogy az látható - de facto is tulajdonos akar lenni, akkor fel kell vennie a kapcsolatot az illetékes brit szervekkel, az Arts Councillal és a Department for Culture, Media and Sporttal (azaz a brit kulturális minisztériummal). Valamint - rajtuk keresztül - a tárgyak feltételezett őrzőit, illetve tulajdonosait is meg kell keresnie, hogy aztán az összes fellelhető információ birtokában, a tények és lehetőségek biztos tudatában eldönthesse, mennyit ér meg Magyarországnak a Seuso-kincs - angol fontban. Igen, vissza kell vásárolnia jogos tulajdonát, különben talán végleg elveszíti azt. Ha most nem születik megegyezés - újraindított nyomozás ide vagy oda -, szinte biztosan szem elől veszítjük a még látható darabokat is. Ha most nem történik valami, a tárgyak akár egyenként is kikerülhetnek Nagy-Britanniából, hiszen a jelenlegi tulajdonosok, őrzők feltett szándéka, hogy túladjanak a holmin, meg sem várva a magyarországi származás mellett érvelő újabb tudományos publikációk megjelenését.
Zelnik akciójának egyetlen érdeme, hogy rávilágított arra az eddig nem ismert tényre, miszerint a Seuso-kincs már most szétszóródott és veszélyben van - érdemes hát mérlegelni, hogy meddig érdemes mérlegelni.
