Valóban alacsonyabb volt-e a magyarok intelligenciája?
Erre a válasz minden bizonnyal: igen.
Valóban genetikai oka volt-e ennek?
A válasz erre a kérdésre: nem. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a szegényebb, iskolázatlan rétegekből kerültek ki a bevándorlók, akik feltehetőleg egy szót sem értettek angolul; esetleg arról, hogy az amerikai tesztek olyan tudásanyagot mértek, amely eltért a korabeli magyar tudásanyagtól.
Helyes-e, hogy az állampolgári jogokat az alapján osztják vagy korlátozzák, hogy a csoport, amelyhez az egyént besorolták, hogyan teljesít az IQ-teszten?
A válasz erre a kérdésre szintén: nem.
Ami azonban a legfontosabb: a három kérdésre adott válasz független egymástól; attól, hogy az elsőre igennel válaszolunk, nem következik, hogy a másodikra és a harmadikra ne válaszolhatnánk nemmel.
*
A mai magyar médiadiskurzus a romákról hasonló ehhez a száz évvel ezelőttihez. Ebben is érvcsomagok szerepelnek, melyekben nem válik el egymástól a három kérdés: mi van?; miért van?; és akkor mi van, azaz milyen jogi lépés következik ebből? Ezért úgy tűnik, mintha a választás két érvcsomag között állna fenn.
Az egyik csomag szerint a romák természetüknél vagy kultúrájuknál fogva bűnözők, lusták, beilleszkedésre képtelenek, ezért a csoportot speciális jogszabályokkal kellene kordában tartani. A másik szerint csupán diszkriminatív sztereotípiákról van szó, melyeknek semmi közük a valósághoz; a megoldás pedig a sztereotípiák lebontásában rejlik. Az érvcsomagok jellemzője, hogy nem adnak lehetőséget a három kérdés külön tárgyalására, és ezzel azt a benyomást keltik, hogy a választás az igen-igen-igen és a nem-nem-nem csomag között áll fenn. Ez gátolja a vitát, és lehetőséget ad a rasszisták számára, hogy magukat az igazság kimondójaként tüntessék fel. Pedig a véleménycsomagok szétbontása segítené az építőbb vitát, és ezzel talán az esélyegyenlőség elérését is. A "mi van?", "miért van?", és az "és akkor mi van, azaz milyen jogi lépés következik ebből?" kérdésekre adott válaszok függetlenek egymástól, egyikből sem következik a válasz a másik kettőre.
A következőkben az IQ-statisztikák helyett a bűnözési statisztikák példájával foglalkozom, de az érvelés bármilyen más esetre is alkalmazható. Az elemzett érvcsomagok a sajtóra, nem pedig a tudományos diskurzusra vonatkoznak; a probléma épp abból adódik, hogy a komplex tudományos viták nem vagy csak részben szivárognak át a leegyszerűsítő médiavitába.
Mi van?
E kérdés ez esetben arra vonatkozik, hogy nagyobb-e a bűnözési arány a romák, mint a nem romák közt. A kérdés gyakran átcsúszik a "minden roma bűnöző", illetve "a romák többsége bűnöző" állításokba, de ezeket még a legrasszistább médiumok sem támasztják érvekkel alá, ezért maradjunk az eredeti változatnál. A kérdést bűnügyi statisztikákkal lehetne eldönteni. A vita itt egyrészt arról folyik, hogy ezek megbízhatóak-e. Az egyik oldal szerint igen, és a meglévő adatok alapján, melyek úgy találták, hogy a mintában szereplő elítéltek 30-50 százaléka roma, azt állítják, hogy a lakosságon belüli 6-8 százalékos számarányukhoz képest valóban nagyobb arányban kerülnek romák börtönbe, mint nem romák.
Az ellenérv szerint a rendelkezésre álló adatok nem elégségesek. Az utolsó átfogó vizsgálat 1989-ben zajlott, azóta pedig csak kisebb kutatások készültek, melyekkel kapcsolatban számos módszertani aggály merült fel.
Szintén vita folyik arról, hogy a börtönbe kerülés jó jelzőszáma-e a bűnelkövetésnek. Az ellenérvek szerint nem: nemcsak azért lehet több roma a börtönökben, mert náluk magasabb a bűnözés aránya, hanem mert a nagyobb horderejű bűncselekmények, például a korrupció tipikusan nem roma elkövetői ritkán kerülnek börtönbe; a bíróság hosszabb büntetéseket szab ki azonos bűncselekményekért romákra, mint nem romákra; a rendőrség nagyobb arányban igazoltat és büntet romákat, így az azonos bűncselekményt, szabálysértést elkövetők közül romák nagyobb eséllyel kerülnek börtönbe.
Az érvek és az ellenérvek mérlegelése után dönthet valaki úgy, hogy nem igaz, hogy nagyobb arányban követnek el (bizonyos) bűncselekményeket romák, mint nem romák. De mi történik, ha arra az álláspontra jut, hogy az állítás igaz? Következik-e ebből bármi arra nézve, hogy miért nagyobb az arány, és hogy mit kellene tenni?
Az égegyadta világon semmi. Itt csúszik el leggyakrabban a közbeszéd, itt lép be az érvcsomaglogika.
Miért van?
Abból ugyanis, hogy a romák közt magasabb a bűnelkövetési arány bizonyos bűnnemekben, nem lehet a jelenség okára következtetni. Az okokról külön vita zajlik, amelynek már valóban fontos társadalompolitikai tétje van. Lássunk néhány válaszlehetőséget a "miért van?" kérdésre.
Az első szerint - ami annak ellenére tartja magát, hogy semmilyen tudományos eredmény nem igazolja - a nagyobb bűnözési arány valamilyen biológiai minőséggel magyarázható: "a romáknak a vérükben van a bűnözés".
A második válasz valamilyen megváltoztathatatlan, ősi kultúrában találja meg a magyarázatot, "az indiai kultúrkör népeire jellemző ősi hagyományok szellemében" (vagy valami ilyesmiben).
A harmadik válasz szerint gazdasági, társadalmi és történelmi okok állnak a háttérben. A világ bármely pontján végeztek kutatást, azt találták, hogy azok közt a legmagasabb a bűnözési ráta, akik előtt bezáródnak a társadalmi felemelkedés elfogadott útjai; ahol szegénység és diszkrimináció van, ahol kevés a munkahely és nem megfelelő az oktatás. Számos elemzés hozzáteszi, hogy a lehetőségek hiánya létrehoz egy speciális, a túlélést segítő szegénységkultúrát is, amely maga is viszszafogja az ott élőket (ilyen például a kölcsönös segítségnyújtás normája, ami gátolhatja is a kiemelkedést). Eszerint a romák közt több az iskolázatlan, a szegény, illetve a munkanélküli, s e tényezők egyik mellékhatása a bűnözés növekedése.
A "miért van?" kérdés legfontosabb tétje az, hogy a válasz vajon megváltoztatható okot lát-e a jelenség mögé; ettől függ ugyanis a megoldás mikéntje. Ha igen, akkor a megoldás az oktatás, a munkahelyteremtés, bizonyos kulturális normák megváltoztatása, illetve a diszkrimináció csökkentése. Ám ha az ok megváltoztathatatlan - amint azt az alacsony IQ-jú magyarokról feltételezték -, akkor semmi értelme a szociálpolitikai lépéseknek, a "megoldás" egyedül a kirekesztés. A biológiai meghatározottságot és a hagyományos kulturális magatartások szerepét hangsúlyozó magyarázatok a megváltoztathatatlanságot, míg a történelmi, gazdasági, társadalmi és az abból levezethető kulturális okokra összpontosítók a megváltoztathatóságot hangsúlyozzák.
Ezek az érvcsomagok ott siklanak félre, hogy azt sugallják: ha valaki elfogadja, hogy nagyobb a bűnözési arány, akkor azzal azt is el kell fogadnia, hogy ennek valamilyen megváltoztathatatlan, belső oka van. Ez azonban nem így van. El lehet azt is fogadni, hogy nagyobb a bűnözési arány, és azt is, hogy ennek az okát meg lehet, sőt az esélyegyenlőség szellemében meg kell változtatni.
Milyen jogi lépés következik ebből?
Az érvcsomagban foglalt harmadik implicit feltételezés az, hogy ha bebizonyosodik a nagyobb bűnelkövetési arány a romák körében, akkor abból valami következik arra nézve, hogyan kell "velük" bánni: szigorúbban lehet "őket" regulázni, akár a jogaikat is korlátozni lehet. Ezek az érvek ritkán jelennek meg tényleges jogi javaslatok formájában, de burkoltan szinte az összes vita hátterében ott lebegnek: ezek adják az egész érvcsomag súlyát.
De vajon korlátozhatók-e valaki jogai azért, mert egy adott csoporthoz tartozik? Aligha. Büntetés akkor jár valakinek, ha bebizonyosodik, hogy törvénybe ütköző cselekedetet hajtott végre; nem pedig akkor, ha egy másik, számára ismeretlen, de balszerencséjére vele egy statisztikai kategóriába tartozó ember követett el valamit. A kollektív bűnösség gondolata veszélyes - ez alapján ugyanis bármely törvénytisztelő férfi jogait is korlátozni lehetne, csak azért, mert a férfiak körében többszörösen magasabb a bűnözés, mint a nők körében.
Érvcsomagok helyett
A bűnügyi statisztikák segíthetnek a "mi van?" kérdés eldöntésében, de a "miért van?" kérdésre nem adnak választ - mivel a lehetséges okok egyikét sem vizsgálják -, és ugyanígy semmi nem következik belőlük az "és akkor mi van?" kérdésre. De a statisztikák összeforrtak a helytelen oksági érveléssel és a jogegyenlőséget kétségbe vonó következtetésekkel. Az a gondolatmenet, ami egyrészt elfogadja a problémák meglétét (azaz igennel válaszol a "mi van?" kérdésre), ugyanakkor tagadja a megváltoztathatatlan belső lényeget középpontba állító magyarázatokat, és határozottan kiáll a jogegyenlőség mellett, sokkal inkább segítheti az esélyegyenlőség ügyét - függetlenül az első két kérdésre adott választól.
Az érvcsomaglogika ezzel szemben lehetőséget adott a szélsőjobbnak arra, hogy a "mi van?" vita megnyerésével azt a benyomást keltse, mintha a másik két vitát is megnyerte volna, és bebizonyította volna az okok megváltoztathatatlanságát, valamint megindokolta volna a jogkorlátozás szükségességét. A másik oldal azzal, hogy a "mi van?" kérdés szintjén maradó bűnözési statisztikák megvitatásának jelentőséget tulajdonított, hozzájárult ehhez, mivel azt a benyomást keltette, mintha valóban fontos tétje lenne a "mi van?" vitának.
Pedig nincs. A "cigánybűnözés" bizonyításából semmi nem következik annak okaira és jogi következményeire nézve. Sőt valójában a "cigánybűnözés", azaz a magasabb bűnelkövetési arány lehetne az egyik legjobb bizonyíték az egyéni morális felelősséget hangsúlyozó érvelés ellen. Ha ugyanis egy csoportról statisztikailag kimutatható, hogy nagyobb arányban fordul elő tagjai közt egy jelenség, akkor abból az következik, hogy ott az egyén akaratán felül álló hatások is jelen vannak. Például ha egy országban magas az öngyilkossági ráta, akkor az arra utal, hogy ott van valami az egyéni választáson kívül, ami az öngyilkosság felé hajtja az embereket. Ha statisztikusként nagy eséllyel meg tudom mondani egy újszülöttről, hogy szegény lesz-e vagy gazdag, börtönbe kerül-e vagy egyetemre, akkor nincs esélyegyenlőség - magán a gyereken tehát édeskevés múlik. A (szélső)jobbos érvrendszerrel szemben a "cigánybűnözés" statisztikai bizonyítása épphogy nem a roma bűnelkövetők egyéni bűnözési döntéseire, hanem az esélyegyenlőség hiányára mutat rá.
*
Persze a legfontosabb kérdés a "cigánybűnözéssel" kapcsolatban nem az, hogy van-e vagy nincs; hanem az, hogy miért pont a bűnözés tematikája jelenik meg a sajtóban, szemben a növekvő szegénységgel, a munka-, az oktatási és a felemelkedési lehetőségek hiányával és a diszkriminációval; holott ezeknek minden kutatás szerint csak az egyik kísérőjelensége a bűnesetek elszaporodása. A bűnözés sokkal jobban korrelál a szegénységgel és az iskolázatlansággal, mint bármilyen etnikai kategóriával. Az ok nem statisztikai, hanem politikai.
A bűnözés előtérbe állítása egyrészt a fenti érvcsomag részeként azt a benyomást kelti, mintha nem az esélyegyenlőség csökkenése, hanem egyes emberek szabadon választott erkölcseivel lenne probléma, így mintha a felelősség is kizárólag az övék lenne balsorsukért. Mintha csupán hittérítésre - ez konkrétan szerepel a Jobbik programjában - és erkölcsi nevelésre lenne szükség, nem pedig az ennél sokkal drágább vidékfejlesztésre, munkahelyteremtésre, oktatásfejlesztésre és átfogó társadalompolitikára.
Másrészt az, hogy ezek a társadalmi problémák a bűnözés témája kapcsán kerülnek elő, ellehetetleníti az esélyegyenlőségi törekvéseket. A bűnözési kontextus ugyanis azt a benyomást kelti, mintha csak aközött lehetne választani, hogy a roma és bűnöző vagy a nem roma és áldozat pártját fogjuk. Sőt: mintha az lenne a kérdés, hogy meg kell-e egyáltalán büntetni a bűnözőket vagy sem. Ezzel az esélyegyenlőtlenség ellen szót emelők a bűnözők párfogóinak tarthatatlan szerepébe kényszerülnek, így vagy elhallgatnak, vagy csak hiteltelenül tudnak megszólalni.
Végül, a bűnözési statisztikák, annak ellenére, hogy csupán a lakosság egy töredékére vonatkoznak, jó ürügyet szolgáltatnak arra, hogy napirenden tartsák és erősítsék a roma magyarok összességéről szóló sztereotípiákat. Sajnálom, hogy ezzel a cikkel én is hozzájárultam ehhez a napirendhez; szándékaim szerint ez volt az utolsó alkalom.
A szerző közgazdász, szociológus.
