Ebbe a csapdába szépen belesétált a Fővárosi Önkormányzat: ha lettek volna (és voltak) illúzióink arról, hogy Budapest színházi struktúrája kis sziget marad az országos koncepciótlan dilettantizmus és politikai területfoglalás tengerében, hát annak most annyi. De a maflást mégsem csak mi kaptuk.
*
Az önkormányzat kora tavaszszal, amikor valós gazdasági anomáliákra hivatkozva közölte Méhes Lászlóval, a József Attila Színház igazgatójával, hogy mennie kell, úgy csinált, mint aki elsősorban színházként, pontosabban szakmai kérdésként kezeli az ügyet. Bármily fájó, úgy tűnt, hogy a társulatot szélnek eresztik, és megpróbálnak befogadó színházat csinálni belőle - színházi hasznosításra akartak pályázatot kiírni, önkormányzati támogatás nélkül. (Erről beszélt Csomós Miklós lapunk március 3-i számában, és erről szólt ugyanabban a számban publicisztikánk is.)
Közben - lobbizás ide, aláírás oda, fentről leszólás meg amoda - április 1-jétől ideiglenesen megbízták a színház vezetésével Koltay Gábort, addig, míg a pályázati procedúra lezárul. A főváros szerint ők megmondták Koltaynak, hogy semmiféle anyagi terhet igénylő szerződést ne kössön - elég lehetetlen feltétel, tekintve az időpontot: a következő évad előkészítése, valamint a társulati tagok szerződésének megújítása vagy megszüntetése elkerülhetetlennek látszott. Koltay - aki igencsak biztos lehetett abban, hogy előzetes megbízása pályázati győzelmet hoz maga után, és nyilván a főváros is így gondolta - a népszerűbb, ám a színház deficitjét tovább halmozó megoldás mellett döntött: szerződtetett, mégpedig alaposan túllépve a színház keretét.
Ezért aztán a főváros június 8-án azonnali hatállyal menesztette Koltayt - megrendült benne a bizalom, mondták. Volt némi turbulencia az esemény körül, Koltay már-már hős lett - és szépen lassan ködbe veszett a halvány lehetőség, hogy a főváros egy erős koncepció alapján fogja rendezni a József Attila Színház sorsát, hisz' leginkább a tűzoltás diktálta a pályázati elbírálás szempontjait.
Kiírták a pályázatot: társulatról nem beszéltek benne, az anyagi terhek kötelező átvállalásáról annál többet. A pályázónak helyből "le kellett nyelnie" 120 milliós veszteséget, emellett vállalnia, hogy egy szakmailag is szalonképes színházat üzemeltet: "a színházművészet megújítását célzó előadások létrehozása" mellett befogad fesztiváldíjas, vidéki és határon túli produkciókat, neveli a fiatalokat színházilag, ápolja anyanyelvünket.
Két posszibilis pályázó akadt: Horgas Péter és Nemcsák Károly. Előbbi pályázata nyilvános, bárki elolvashatja: Horgas a színház és a társulat jelenlegi helyzetét figyelembe véve lassú átstrukturálást vállalt (és persze az adósságállományt is), valamint széles körű, művészileg föltétlenül ígéretes stábbal egy eleven intézmény létrehozását ígérte. Nemcsák pályázata titkos - ehhez egyébként joga van, ahogy nekünk jogunk van azt hinni, hogy úgysem a pályázatot gondolta döntő momentumnak, hanem a sportos kapcsolati tőkét és a politikai irányultságot.
A szakmai bizottság 5:2 arányban Horgas pályázata mellett voksolt. Ordító csúsztatás ezt úgy értelmezni, hogy tehát Nemcsák Károlyra is javaslatot tett, csak kisebb arányban - ráadásul a szakmainak tekinthető bizottsági tagok mind Horgasra szavaztak. Tudták persze, hogy a végső döntés Tarlós Istváné - még Csomós Miklós, a kultúráért felelős alpolgármester sem rúg labdába (szép és kiterjedt gyakorlat ez, hisz' tudjuk: az operaház igazgatójáról maga Orbán dönt majd az ő nagy hozzáértésével). Kérdés, hogy ilyenkor bele kell-e menni ebbe a demokráciát játszó szappanoperába. Szerintem egyébként igen, ha másért nem, hát azért, hogy meglegyen az a maflás: Tarlósnak nyíltan szembe kelljen mennie a szakmai javaslattal.
Ez történt. Tarlós kinevezte Nemcsák Károlyt: az ő pályázatát tartotta gazdaságilag ígéretesebbnek, vagyis olcsóbbnak. Ez azért is érdekes, mert Nemcsák - Horgassal ellentétben - üres színházat óhajt; föl kell bontani és ki kell fizetni az összes szerződést, ami a városnak alaphangon is minimum 250-300 milliójába fog kerülni, vagyis igencsak megdrágítja ezt az olcsó pályázatot. De hát nincs az a pénz - illetve van az a pénz...
Ilyenformán kiterjedt színházi komplexum került egy család kezébe. Köztudott, hogy Nemcsák felesége, a hibátlan ízlésű Darvasi Ilona vezeti a soproni színházat, ahová a Turay Ida nevét viselő, általa alapított magánszínház sikerei szárnyán röppent. Ez utóbbit sem hagyta veszni: lánya, Darvasi Cecília kezébe adta, aki egyenesen New Yorkból hozta haza "a színházcsinálás fortélyait". A magánszínház és a soproni Pro Cultura Egyesület részeként működő soproni színház repertoárja természetesen mutat némi egyezést, bár biztos vagyok benne, hogy anyagilag szigorúan elkülönül a kettő. Praktikus dolog ez, és mostantól még praktikusabb lesz: miért is ne tapsolhatna a József Attila Színház közönsége annak a Cigánybárónak, amely már megjárta a Turay Idát és Sopront is?
Ezt amúgy komolyan mondom. A különböző helyeken létrejött előadások életét meghosszabbítja, a különböző városok közönségét pedig kiszolgálja a produkciók utaztatása. Csakhogy aligha egy színigazgatói família keretén belül, melynek területfoglalása a József Attilával együtt igencsak eltúlzottnak mondható, szakmai referenciáik - a színházművészet megújítása szempontjából - viszont igen csekélyek.
*
Hogy területfoglalásról van szó, azt Vidnyánszky Attilától tudom, aki az MR1-Kossuth rádió 2011. július 24-i Gondolat-jel című műsorában (amelyet már a kirúgott Szénási Sándor helyett Antall István szerkeszt) mondta el, hogy mivel a "fejlődés a szakmán belül megállt", ő maga segített megásni azt a szakadékot, amely az ő oldalán - ahová világnézetileg és művészileg tartozik - "pozitív folyamatokat indított el: területfoglalás zajlik". Kijelentéseiben számos ostobaság és számos szimpatikus művészi hitvallás keveredik azzal az illúzióval, hogy leváltás, kinevezés, kirúgás, odatevés - ilyen-olyan megsemmisítés és ellehetetlenítés - révén fölkél majd a patetikus-romantikus színház napja.
Nyilván ennek jegyében fogant a minap Tusványoson a nagy fesztiválhangulatban az az elhatározás, hogy le kell váltani az eddigi kritikát és kritikusokat, és "esztétikailag független" (mi a franc ez?) kritikusokat kell kinevelni, akik "kizárólag jobbító szándékkal nyúlnak a tollhoz", "dicsérnek, javasolnak, esetleg bírálnak", politikailag is függetlenek, vagy "békén hagyják azokat a területeket, amelyek kívül esnek egyéni preferenciáikon" (ez utóbbit könnyedén megígérhetem). Ez a határozat egyelőre nem alakult sarkalatos törvénnyé, nincs benne az Alkotmányban sem, de ami késik, az mostanában biztosan nem múlik, hisz' területfoglalás van.
Ami pedig a József Attila Színházat illeti: na, most van vége.
