A felmérések szerint a közakarat is felkarolta a Budapesti Olimpia Mozgalom (BOM) szinte vakmerő gondolatát. Annál is inkább, mert romantikus eszménél már több, hiszen vállalkozók kinyilvánították szándékukat, és konkrét segítséget ígérnek, hogy a magyar főváros 2020-ban olimpia házigazdája legyen. Tizenhárom év alatt 5164 milliárd forintot összerakni nem tűnik lehetetlennek. Még fontosabb, hogy az ország végre maga előtt láthatna valamilyen oszthatatlanul közös, nagyszerű célt.
E sorok írója boldognak vallja magát, hiszen sportújságírói pályafutása során nyolc olimpiáról naponta küldhetett haza tudósítást. A több mint három évtized alatt felgyülemlett tapasztalatai alapján azt látja a megvalósítás egyetlen járható útjának, ha valahol a főváros peremén felépül egy huszonnegyedik kerület - olimpiai és médiafaluként működő, harmincezres lakóteleppel, korszerű közlekedési hálózattal és olyan létesítményekkel, amelyek a játékok befejezése után gondosan megtervezett, új funkciót kapnak. Ha a város közepére kerülnének a versenyszínhelyek, úgy járnánk, mint Atlanta, ahol a centrumon átvezető olimpiai utakon gyakran támadt káosz, magyar sportolók is nemegyszer szálltak le dugóba rekedt autóbuszukról, mert futva még elérhették a versenyük rajtját. A létesítmények ügyében viszont jó példa a sydney-i Darling Harbour, ahol a kereskedelmi központ hatalmas kiállítócsarnokának falai között öt rangos sportág versenyei találtak otthonra.
A mi olimpiai kerületünket úgy kell felépíteni, hogy később alkalmas legyen világkiállítás megrendezésére, menedzseljük rangos európai sport- és konferencia-központtá, s nem ártana, ha gyógyvize is lenne. Szervezzünk a területére olyan nemzetközi vásárokat, amelyek révén a Kelet és Nyugat közötti kereskedelem népszerű találkozási pontjává válhat.
Egyes elképzelések szerint az olimpiai létesítmények nagy részét ideiglenes jelleggel hoznák létre, vagyis rögtön lebontják őket, amint kialszik a láng. Ilyen pályázattal azonban aligha lehet elnyerni a rendezés jogát. A NOB azt is mérlegre teszi ugyanis, hogy az olimpia organikusan illeszkedik-e az adott ország sportjába, illetve a házigazda város életébe. A kiemelkedő sikereket felvonultató magyar sport ebben az értelemben persze jól áll. Az is rendben, ha az olimpiai faluból később igazi lakótelep lesz. De ha kiderül, hogy a felépítendő létesítmények többségére Budapest sportjának nincs szüksége, az bizony rossz pont lesz.
*
Bármennyire furcsának, netán hihetetlennek tűnik is: míg az olimpia megvalósításáról könnyű szívvel és jókedvűen lehet értekezni, annál nyomasztóbb a magyar sport jövőképét ecsetelni. A legendás sikerágazat eróziója a budapesti utcák alatti vezetékek, hálózatok rothadásához hasonlítható: ma még működik minden, de már holnap beomolhat.
Álljon itt egy példa a reménybeli 2020-as olimpiáról! Felépítünk, mert muszáj lesz, kerékpárstadiont is. A hatalmas betonteknőt speciális, méregdrága fából készült padlózattal kell borítani, s hogy megvédjük az időjárás szélsőségeitől, a létesítményt be is kell fedni. Ha sikerül tető alá hozni egy korszerűen felszerelt pályát, az az európai bringa egyik központja lehet, szép bevételt hozó nemzetközi versenyeket, edzőtáborokat, világbajnokságot is rendezhetünk benne. Ezzel szemben ma magyar kerékpársportról csak azért beszélhetünk, mert a megmaradt szakosztályokban néhány szent őrült még elszántan partizánkodik. Arra már régóta nincs mód - és ez korszakos bűn -, hogy az egyre nyamvadtabb, de a biciklit változatlanul imádó magyar gyerek és a sportág egymásra találjon. Fillérekért dolgozó edzők próbálnak kihozni valamit néhány tucat fiatalból a Millenáris hónapokon át nem használható, ütött-kopott betonján. 2020-ra sok tíz millióból lehetne összehozni valamirevaló magyar válogatottat, legalább néhány szakosztály kistafírozása, főállású edzők alkalmazása, rengeteg külföldi edzőtáborozás révén.
A jelen legsikeresebb magyar sportolóinak a 70 százaléka még sportiskolából indult el. A budapesti olimpiára készülő nemzedék a mai 10-14 évesek, tehát a sportiskolások korosztálya. Az ott foglalkoztatott gyerekek száma azonban a rendszerváltozás előtti százezerről 15 ezerre csökkent. A nagyszerű utánpótlás-nevelő intézményeket az egyesületek többsége képtelen működtetni, az állam pedig a sorsukra hagyta; ma sem illeti meg őket ugyanaz a támogatás, amit más, tehetséggondozásra szakosodott iskolák megkapnak. Hogy regionális utánpótlásközpontok jöjjenek létre, arról legfeljebb álmodhatunk. Nem is illik szóba hozni, hogy az olimpia rendezésére készülő Kína micsoda szervezeti forradalmat valósított meg, és mekkora erőket mozgósított a tehetséggondozásban.
A súlyosan alulfinanszírozott magyar sportban 30 százalékkal csökkent a főfoglalkozású szakemberek száma. Ez egyrészt a legendás - és elvárt - sikerek esélyét csorbítja, mert a napi két edzés ma már alapkövetelmény, márpedig a munka mellett edzősködő szakember nem tud naponta kétszer foglalkozni a tanítványaival. Másrészt gátat szab a mennyiségi fejlődésnek. Ma mindössze 86 ezer aktív sportolót tartunk számon a veteránokkal együtt, miközben másfél millió diákra férne rá a rendszeres testmozgás, amit az iskola önmagában képtelen megoldani.
Ha megszületne a hivatalos döntés a 2020-as budapesti olimpiáról, az euforikus hangulat nyilván sok tíz ezer fiatalt mozdítana meg, mert a gyerekek persze szívesen képviselnék a magyar színeket a nagy eseményen. Csakhogy a lepusztult infrastruktúrával, kevés szakemberrel, állandó pénzhiánynyal küszködő egyesületek, szakosztályok képtelenek lennének fogadni őket. Ha a kormány ma úgy döntene, hogy fussunk neki 2020-nak, elsőként nem az 5164 milliárd időarányos részét kellene megmozdítani, hanem két-három év alatt "csak" ezret: de azt mind a magyar sport talpra állítása érdekében. Bővíteni, korszerűsíteni kéne az edzéslehetőségeket, megsokszorozni a szakemberek számát, programokat finanszírozni a (nem csak olimpiai) sportágak egész sorában, új lendületet vinni az elméletileg változatlanul népszerű, a gyakorlatban azonban csupán pangó, szürke és szegényes magyar testkultúrába. Fel kellene pörgetni olyan ágazatokat, mint a gyeplabda, a női foci, továbbá különböző sportágak nálunk alig űzött számait, hiszen ha azokban - a rendező jogán - magyarok is indulhatnak, ne kényszerüljünk a pofozógép szánalmas szerepébe.
A promóciónak ebbe a legfeljebb hosszú távon és közvetve megtérülő fejezetébe is be kell szállnia a magánszférának, mert ez éppúgy része a mi olimpiánknak, mint az út- vagy a szállodaépítés. A befektetők ennyivel tartoznak is az államnak, amely a rendezésre - óriási felelősséggel járó - garanciát ad, és amely az olimpiára szükséges költségek túlnyomóan nagy részének vállalásával nyit utat egyben a magánszféra előtt is.
*
Ma a nemzeti össztermék, a GDP 0,32 százaléka jut a sportra. Szégyenletesen kevés. Egyes országokban a tízszeresét adják, de az egy százalék alatt kevés helyen maradnak Európában.
Ezen a ponton szükséges tisztázni, mi is az a sport. Semmiképpen nem azonos a - jobb híján - profinak nevezett futballunkkal, és nem merül ki a világversenyek szereplőiben sem. A sport - normális körülmények között - a fiatalok százezreinek szabadidős terepe, ahonnan persze néhány száz élversenyző, közülük tucatnyi olimpiai és világbajnok is kinőhet.
Ha a GDP egy százalékát szánnánk a sportra, a 0,68 százalék többletet egy az egyben a gyerekekre, az ő sportolási feltételeikre kellene költeni az atlétikától a természetjáráson át a vízilabdáig. Azt a nagyon sok pénzt a fejlettebb világban is rájuk szánják. A befektetéstől pedig elvárják a népegészség kedvező mutatóit, egyben azt, hogy a drog és a bűnözés elleni küzdelem támasza legyen. Nálunk az elmúlt másfél évtizedben több népegészségügyi program készült. A közös jellemzőjük az volt, hogy még a sport szó sem szerepelt bennük.
Az új nemzedékek harmonikus testi-lelki fejlődésének anyagi megalapozása állami feladat. Ennek a teljesítésében nagy adósság halmozódott fel nálunk. Ezt szívbe markoló példa illusztrálhatja. Egy családban mind a négy fiúgyermek belehabarodott a vízilabdába Kemény Dénesék diadalai nyomán. A közeli egyesületben fejenként havi ötezer forint tagsági díj fejében foglalkoztak volna velük. A népes családnak erre nincs havi húszezre, a srácok napokig zokogtak. Szomorú persze a pólóstársadalom is, mert ki tudja, hány tehetség reked hasonló módon az uszodák falain kívül. Az ostoba bürokrata azt mondja, hogy az állam nem tudja támogatni az egyesületi élsportot. Ugyan már, a 9-13 éves, kezdő gyerekek mitől lennének élsportolók? Miért nem áll rendelkezésre legalább meghatározott minimumösszeg, amely biztosítaná a fiataloknak a sporthoz való hozzáférés jogát? És miért nincs mellette egy másik összeg is, amely segítené a tehetséggondozást? Miért nem jutunk el odáig, hogy az egyes településeken, nagyvárosi kerületekben az önkormányzat, az iskola és a sportegyesület közösen, szervezetten, sokoldalú kínálattal gondoskodjon a diákok fizikai fejlődéséről, egészséges életmódjáról, ezáltal a várható élethosszának növeléséről?
A politika nem ért a sporthoz, nincs használható elképzelése sem róla. A parlamentben működik ugyan sportlobbi: a mindenkori kormányerők és ellenzék néhány képviselője összefog, s képes tűzoltó akciókat végrehajtani. Például ha a sport költségvetéséből kiesik egymilliárd, azt visszaügyeskedik. De többpárti konszenzussal születtek meg a rosszabbnál rosszabb sporttörvények is. A magyar sport ósdi szerkezetben működik, a 19. század vége óta különböző elemek épülnek egymás mellé, fölé, eklektikus zűrzavarban. Már régen meg kellett volna alkotni a 21. század kihívásaira válaszolni képes, új magyar testedzési rendszert.
A sport azért járja a végét ma nálunk, mert nemcsak hogy nincs pozitív programja és lendítőereje, de semmiféle védettséget, még intellektuális figyelmet sem élvez. Megszületett az úgynevezett nemzeti sportstratégia. Az egyik legfontosabb üzenete szerint a jövő záloga a tudományos háttér erősítése. Mintha a dokumentum nem is létezne, felmerült, hogy megszüntetik a sportkórházat, vagyis az Országos Sportegészségügyi Intézetet, a magyar sporttudomány tán legjelentősebb bázisát. A parlamenti lobbi nem annyira erős, hogy azonnali vészreakciót váltson ki belőle egy hibás elképzelésnek már a felbukkanása is, ez ügyben is csak futott a "pénze" után.
A sportkórházcsata során az egészségügyi tárca egyik nyilatkozatában kapitális ostobaság látott napvilágot, miszerint a nyereségérdekelt sportegyesületek fizessenek a megsérült sportolóik gyógyításáért. Nos, a sportegyesület társadalmi szervezet, merőben más, mint például a futballt valóban üzleti alapon működtető káefté. Hogy ez nem magától értetődő a jogot munkaeszközként használó hatóság képviselője számára, pontosan jelzi az államgépezetnek a sport iránti közönyét, amely már a 80-as évek vége óta tartósan jelen van.
*
Az egyesület különben is a magyar sport árvája. Több mint nyolcvan százalékuk folyamatosan a puszta létéért küzd, a végletekig faragja a költségeit, fejlesztésre nem is gondolhat. Csökken a versenyek, az edzőtáborok s már az edzések száma is szerte az országban. A legsikeresebb szakosztályoknak is csak csurran-cseppen az állami pénzekből, a sportági szakszövetségek műhelytámogatásként juttatnak nekik valamicskét belőlük. A Sportegyesületek Országos Szövetségének felmérése szerint az olimpiákon legeredményesebb tíz egyesületünk egy hároméves periódusban (amelyben benne volt mindkét oldal kormánya) összesen kétmilliárd forint állami pénzt bevételezett. Ezzel szemben ugyanazon időszakban 1,8 milliárd forintot fizetett be - adók formájában - az államnak. A rendőrség, a honvédség leépítette a sportot, miközben a fegyveres testületek mindenütt a világon a számukra testhez álló sportágak gazdái. Ha rendbe kell hozni a MÁV szénáját, kidobják a Szombathelytől Nyíregyházáig évszázadon át missziót betöltő vasutasklubokat, pusztul sport- és minden más létesítmény. Bármiféle kompenzációról, segítségről szó sincs.
A reménybeli olimpia városa, Budapest ma mindennek mondható, csak sportbarát településnek nem. A testkultúra sokadrangú kérdés a költségvetésében, s még a lokálpatriotizmus sem fedezhető fel benne, mint több tucat kisebb-nagyobb városunkban. A sportjának nincs arculata, nincs hangulata. Már nézője sem nagyon. A bántóan kevésből gazdálkodó önkormányzati ügyosztály igyekszik szakszerűen eljárni, és "ahhoz képest" ér el eredményeket is.
Egyszer azonban már a "mihez képest?"-ben kellene végrehajtani gyökeres változást. Hogy Budapest legalább a saját sportjának, a gyermekek egészséges fejlődésének érdekében váltson lépést, ha már olimpiát kap ajándékba az országtól.
A sport a rendszerváltás egyik nagy áldozata volt. Szétverték, szétlopták. És a helyzete egyre romlik. Mostohagyerek, akit csak azért tűrnek meg, mert többnyire jó jegyeket hoz haza az iskolából. Amíg még futja az erejéből. Már nem sokáig. Ha tehát azt mondja a hatalom, legyen igaza a BOM-nak, és a segítségére alapozva pályázzuk meg azt a 2020-at, de legelőször nem a magyar sportot akarja rendbe hozni... Akkor jogos lesz a kérdés: na, BOM, és akkor mi van, ha a budapesti olimpiának nem lesz éremesélyes magyar szereplője? Akkor mire való a gigászi vállalás?
A szerző sportújságíró.
