Kádár János utolsó beszéde remek nyelvi object trouvé, közép-európai viszonylatban fölér Duchamp Szökőkútjával, azaz a nevezetes piszoárral. A lelemény azonban Kornis Mihály multimediális tálalásában (nemrég jelent meg a Kalligram kiadónál Kornis Kádár János beszéde című, CD-t és DVD-t is tartalmazó műve - a szerk.) már nem magáért beszél, ellenkezőleg: handabanda példálózás puszta tárgyává, színházi kellékké válik. A ready made-ek értelme az, hogy a gondolkodásmódunkat operálják meg; mentális intervenciók ezek, melyek felforgatják a megszokott szemléleti koordinátákat. "Alkotójuk" háttérben marad, a gesztusa beszédes, nem pedig a gesztikulációja.
Kornisnál fordítva történik: a gesztikulációja és a szóáradata háttérbe szorítja, mi több, egyenesen megerőszakolja a tárgyat, és régi rossz mentális beidegződéseket hív elő. Az író-színész-színházcsináló és internetartista szóval, képpel, mimikával, hangzó és írott szövegeivel kénye s kedve szerint agyonmagyarázza, nem pedig megtisztítja a "talált tárgyat". Tulajdonképpen nem is művészként lép porondra vele - Kornis a művészi alázatnak teljes mértékben híján van -, hanem akár valami prédikátorparódia, aki végeszakadatlan a feddőzésben, akárcsak azok a katolikus és református papok, akik évszázadok óta előszeretettel ostorozzák a templomlátogatók erkölcseit. Milyen jól megírta ezt annak idején Petri György Kornishoz című versében: "Te úgy írsz, mint amikor a szél a függöny / miatt nem tudja bevágni az ablakot, / én, mint amikor leesik a hamutartó / a szőnyegre. Te a csattanás, én a cserép lehetőségéről."
Kornis Mihály a hazát jelentő deszkákon ágál: fedd, okít és buzdít bennünket, erkölcsteleneket, Kádár utolsó beszédének ürügyén alaposan kioszt mindannyiunkat, és az egész országot cakompakk. Magyarázó szövegelésében a történeti anyagból, mint egy pocsék rendező, pattogó hősöket, szemenszedett árulókat meg gyalázatos kollaboránsokat formál. A köznépet, mely a szocializmus keretei között élt, ahogy tudott, erkölcsileg egyértelműen elítéli: züllött, korrupt, gerinctelen tömegnek állítja be. Színművészként dagályos, ripacskodó stílust produkál, íróként visszaesik a népben-nemzetben spekuláló elődök mára már avíttá vált szemléletébe, emberként nem röstell erkölcsbírói szerepben tetszelegni, férfiként pedig benn ragad az apját támadó, az ödipális struktúrából kilépni képtelen fiú meg az odi et amón túllépni nem képes szerető helyzetében. Egy bepörgött Hamlet írja nála a Hamletet, és így, távolságtartó rálátás híján, puszta pszichodráma születik, amit ő ráadásul, a színészi tehetségét is bevetve, terápiás célzatú össznemzeti erkölcsdrámává kíván fejleszteni.
*
Kádár János meghalt, és aki a kísértetét látja és hadakozik vele, az ezt legfeljebb műalkotásban dolgozhatja fel irodalmi eljárásokkal, nem pedig írott, képes és hangzó emlékezetpolitikai publicisztikában vagy beszédben, mert ezek a műfajok nem a szerző lelkiállapotával és rémlátomásaival foglalkoznak. Margócsy István ezt a zavaros műfajegyveleget nevezte politikai giccsnek.
Kádár János halott, és azok, akik nosztalgiával, utálkozva vagy közömbösen emlékeznek rá, nem kísértetlátó, lidércnyomástól szenvedő betegek, akiket exorcizálni kellene, hanem emberek, akiknek az élete rendszerből rendszerbe bukdácsolt vagy úszott át, törve vagy viszonylag simán, és mi sem természetesebb, mint hogy ambivalensen viszonyulnak "korábbi életük" egyik túlsúlyos, akár apaként tisztelt/megvetett szereplőjéhez. Van, aki szereti Kádárt, van, aki nem - hadd maradjon már meg az embereknek ennyi szabadság! Életük és lelkük rajta. Van, aki árulónak tartja, van, aki a nemzet megmentőjének, és van, aki kommunista funkcionáriusnak, kis vagy nagy formátumú politikusnak - mindegyik nézet mellett és ellen lehet érvelni, az érveket lehet ütköztetni, cáfolni vagy többé-kevésbé elfogadni, de hadd legyen szabad képviselni mindegyik álláspontot anélkül, hogy emiatt bárki a gerinctelen, züllött vagy meghunyászkodó ember alantas pozíciójába kerülne.
Kádár János már nem él (hajtogatom Kornissal szemben), hosszú, szövevényes, ellentmondásos politikai pályája immár történelem, következésképp a megfelelő történelmi, társadalmi, politikai kontextusban szükséges elemezni, fölmérni a szerepét, boncolni az államfői felelősségét. Tény, hogy elárulta a bajtársait, de patetikus költői túlzás őt a Nagy Hazaáruló szerepébe emelni; tény, hogy mint diktátor eleinte kíméletlen, később elég puha volt, de Tömeggyilkosnak és a népet erkölcsileg megrontó Nagy Puhánynak beállítani komikodrámai elrajzolás. Egyszemélyes királydrámát fogalmazni - méghozzá hencegve, bestsellerírói ambíciókkal - egy eszmefüggő, a politikai blokkba beledugult, a pragmatizmust sem megvető kommunistáról kor- és műfajtévesztés, anakronizmus és stilisztikai zavar, a száraz politika és a kegyetlen történelem szottyos átmoralizálása.
Van a büntetőjogi meg a politikai felelősség, és van az emberi erényekről, bűnökről szóló erkölcs. Ezek között létezik ugyan összefüggés, de Karl Jaspers Die Schuldfrage című kitűnő tanulmánya szerint (magyar fordításban nem találkoztam vele) javallott megkülönböztetni 1. a büntetőjogi felelősséget, 2. a politikai bűnösséget, 3. a morális vétkességet és 4. a metafizikai bűnösséget. Az elsőről a bíróság ítél, a másodikról a győztes hatalom dönt, a harmadikat a saját lelkiismeret és a baráti disputa hányja-veti, a negyediknek Isten a megmondhatója. A külső vádaknak csak az első kettővel kapcsolatban van értelmük, és a felelősség megállapítását meg a büntetés kiszabását célozzák. A morális felelősséget viszont az ember csakis önmagára háríthatja, legfeljebb a hozzá közel álló személyekre, mint ami egymás közt megbeszélendő. Erkölcsileg csakis egyénekről ítélkezhetünk, kollektívumról soha. Így Jaspers.
Ha megszívleljük ezt az ajánlatot, akkor Kádár János fölött politikailag ítélkezhetünk ugyan, az egyértelmű erkölcsi megbélyegzésének azonban nem sok értelme van. Különösképp lehetetlenségnek érzem bárki embertől számon kérni, miként ezt Kornis teszi, hogy miért nem lett vértanú, miként azt sem lehet az égvilágon senkinek sem a szemére hányni, hogy a túlélést választotta a halál helyett. Kornis Mihály számon kéri Kádár Jánoson, hogy miért nem halt meg a forradalomért, ami közönséges, ripacskodó álkérdés. Ha akarja, Kornis Mihály tegye fel magának ezt a kérdést. A Kádár-korszakban ő is a túlélést választotta, nem pedig a börtönt. Embernek, pláne egy írónak szerintem nincs joga számon kérni a másik emberen az életben maradást. Az ilyesféle kérdések és felszólítások kocsmába való kurjongatások, irodalmilag értékelhetetlenek, politikailag pedig felettébb vitathatók. Miként az sem dolga egy írónak, hogy a magyar nép erkölcsi állapotáról formáljon ítéleteket, és kollektíve felelősségre vonjon minket, a szüleinket. Úgy az emberi, mint az írói érzékenység gátat szab az efféle erkölcsbíráskodásnak, nem beszélve a történészi szemlélet önkorlátozásáról.
A nemzetnek nincs se keze, se lába, se gerince, ami eltörhetett volna. A Kádár-rendszerben egyének próbáltak boldogulni, felszínen maradni, egy kicsit megtollasodni; önsorsrontó egzisztenciák mentek tönkre; volt, aki telekért gürcölt és fusizott, volt, aki kíméletlenül pusztította magát és környezetét, akadtak, akik meg tudták őrizni szellemi autonómiájukat és ellenálltak az ideológiai diktátumoknak, és voltak szép számmal, akik nem törődtek az eszmékkel, a párttal, csak egy kis házi békességet akartak. Voltak funkcionáriusok, akik képmutatóan papoltak, zabáltak és vadásztak, voltak egyenes emberek, akiket bebörtönöztek, és voltak kisnyugdíjasok, akik bedugták a fülüket, és galamblevest főztek a szoba-konyhájukban. Meg még mindenféle volt - de hogy a kádári Magyarország "az erkölcsi korrupció örömtanyája" lett volna, ahol a kicsinyesség, a cinizmus, a kollaboráció uralkodott, és úgy általában mindenki sunyi erkölcsi nulla volt - ez igazságtalan, vádló beszéd, mely sérti a derék emberek hadát, akik dolgoztak és gyereket - minket - neveltek. Akadtak írók, akik bátran szót emeltek a méltatlan, fojtogató helyzet ellen - hol volt akkor Kornis Mihály?
*
Ha árulókban és hősökben gondolkodunk, ha két fényes eszmény - a "bibliai tisztaságú" 56-os forradalom meg a sosem volt, sosem lesz "tiszta emberek szabad hazája" - között vergődik a gondolkodásunk, ha a nyomorult kisemberek meg a gaz, hülye politikusok fölött kultúrfölénnyel, erkölcsi magaslatról ítélkezünk, akkor olyan diskurzust termelünk, amely struktúráját, grammatikáját tekintve nem különbözik az avítt, ideologikus (kommunista, nacionalista stb.) diskurzusoktól. Kádárról mint "a haza megrontójáról" elmélkedni - ez szimplifikált biblikus kódolás, a Gonosz előállítása. Népben-nemzetben gondolkodni - ez pedig korszerűtlen, lejáratott irodalmi beszédmód, mely visszavet bennünket jó néhány évtizeddel.
Bayer Zsolt publicista szokott "nemzet- és hazaáruló gazemberek gyülekezetéről" papolni, Kövér László szereti emlegetni a "kollektív bűnösséget", Schmidt Mária bélyegez benyalinak gondolkodó embereket. Ha a jobboldaltól nagyon távol vagy vele szemben álló, egészen más világnézetű koponyák akaratlanul ugyanoda jutnak, csak épp más-más színskálákat, tükörfogalmakat használnak az erkölcsi apokalipszis felfestésére, akkor a gondolkodás alapstruktúráival van baj. Az aggyal. Akkor az "object trouvé"-val épp azt nem sikerült elérni, amit egy közönséges piszoár elért: hogy kizökkentse az elmét a megszokott kerékvágásból, a rossz fogalmi keretből, és megrögzöttségeink tekintetében jócskán elbizonytalanítson.
Amikor kizökkent világról beszélünk, előbb mindig fel kell tenni a kérdést, hogy vajon nem mi kattantunk-e át. A moralizáló monológ helye a saját lelkiismeret színpada. A feddőzésé a templomi szószék. A kísértetek fellegvára az irodalom. A rendszerváltozás megtörtént és történik a politikában, a társadalomban, az emberi életekben és a fejekben, s talán éppen az a lényege, hogy nem egy karmester vezényli le, sem gyakorlatilag, sem szellemileg. Nem szerencsés, ha Gyurcsány vagy Orbán, avagy Kádár kísértete megszállja az elmét.
Lehet, hogy a múltammal való számvetéshez szükségem lesz papra vagy pszichoterapeutá-ra - jó irodalomra mindenképp -, de hogy egy híres magyar író a tévé képernyőjéről és minden lehető médiumból az én és a szüleim, a honfitársaim becsületét piszkálja nagy hangon, ismeretlen emberek tisztességébe gázoljon, s a régi szép "mik vogymuk"-ra válaszul árulót, hőst, mártírt meg kollaboránst kiáltozzon, hogy csekélységünket erkölcsileg, szava nádpálcájával fölvilágosítsa, az nem járja.
A lelkiismereti munka hosszan, csöndben, gyötrődve zajlik. A becsület kényes terep, iszonyú sérelmek raktára. Az a morális bűnös, mondja Jaspers, aki képes a megbánásra. Senkit sem lehet rávenni arra (hacsak nem erőszakkal), hogy elvégezze magában ezt a fordulatot, és képessé váljon megbocsátani másoknak, magának. Jaspers szerint, aki az említett tanulmányát 1946-ban írta, vissza kell szerezni, "visszatanulni" azt a készséget, ami egy ilyen gondolati, lelki munkához elengedhetetlen. Először is el kell jutni odáig, hogy az ember ne ittasuljon meg a büszkeség, a bősz kétségbeesés, a nekikeseredés, a dac, a bosszú vagy a szemrehányás érzelmeitől, egy percre elhallgattassa ezeket, és csöndben maradjon. Aztán lehet beszélgetni, és akkor esetleg a dialógusban is hallhatóvá válik az a csend, amelyben az emberek együtt fülelik és hallják meg az igazat, melynek kimondhatósága kétséges. Ezt az írók tudják a legjobban.
