Márciusban lejár Járai Zsigmond megbízatása. A sajtóban és más forrásokban számos jelölt (és önjelölt) neve merült fel e jeles alkalomból. Nagy politikai show-ra nem számíthatunk az ügyben: a miniszterelnök egymaga dönt a jegybankelnök személyéről, akit ezután a köztársasági elnök nevez ki. Ez a körülmény meglehetősen valószínűtlenné teszi, hogy a jelenlegi elnök, Járai Zsigmond újabb hatéves periódus során is folytathassa munkáját. A jelöltdömping közepette sem szabad azonban szem elől tévesztenünk azokat az alapvető követelményeket, amelyeknek egy jegybankelnöknek meg kell felelnie.
*
De miért is ez a felhajtás?
Az MNB elnöke azért fontos pozíció, mert a jegybank nagymértékben független a kormányzattól. Ez nem volt mindig így; a központi bankok a fejlett országokban az elmúlt néhány évtizedben váltak függetlenné, hogy a hazánkhoz hasonló, kevésbé szerencsés országokról ne is beszéljünk. A jegybanki függetlenség koncepciója az időinkonzisztencia nevű közgazdasági jelenségre kínál gyógyírt - e gondolat leírása 2004-ben közgazdasági Nobel-emlékdíjat fialt (Finn E. Kydlandnak és Edward C. Prescottnak).
Az elmélet szerint a kormányzat szereti a gazdasági növekedést és az alacsony inflációt is. Hosszú távon az alacsony infláció megteremti a gyors gazdasági fejlődés feltételeit, de egy-két éves távlatban sajnos egyszerre nem lehet az inflációt is csökkenteni és a gyors gazdasági növekedést is fenntartani. A kormány ezért kompromisszumra kényszerül a kettő között. Ezt a kompromisszumot a kormány programja foglalja magában.
Ha a munkaadók és a munkavállalók elhiszik a programot, akkor annak megfelelően döntenek a bérekről és az árakról. A vállalatok a béreket és az árakat csak lassan változtatják meg - jó közelítéssel az éven belül alig mozdulnak el. Ám miután a vállalatok döntenek, a kormány szörnyű kísértéssel szembesül saját programja felrúgására. Ha egy kicsit több pénzt nyom (vagy a modern gazdaságban kamatot csökkent, aminek hasonló a hatása), akkor jelentősen felgyorsulhat a növekedés, és vele emelkednek az adóbevételek is - miközben a merev árak miatt csak kissé gyorsul fel az infláció.
Ennek magyarázata röviden a következő. Az alacsonyabb kamat miatt a gazdasági szereplők olcsóbban tudnak kölcsönkérni, és ezért gazdagabbnak érzik magukat. Ez azzal jár, hogy többet is költenek. Az áruk iránti magasabb keresletre válaszul a vállalatok a lassan változó (alacsony) bérek mellett további dolgozókat vesznek fel, és többet termelnek. Természetesen az új dolgozók is lelkesen verik el a fizetésüket, ami tovább növeli a keresletet. Mindez áldásos hatással van a költségvetésre is. A magasabb foglalkoztatás hatására nő a jövedelemadó-bevétel, a nagyobb kibocsátás pedig magasabb áfabevétellel jár. A költségvetési kiadások viszont alig változnak, hiszen azok nagy része bér vagy nyugdíj, amelynek összegét már az év elején megállapítják. Ha tehát a kormány a bérek kialakulása után úgy nyom több pénzt, hogy az a gazdaság szereplőit meglepetésként éri, akkor rövid távon jelentősen megnő a gazdaság teljesítménye - viszonylag kis infláció árán. Hosszabb távon viszont a bérek és az árak alkalmazkodnak az új helyzethez, s így ez a kellemesnek tűnő meglepetés - a korábbihoz hasonló gazdasági növekedés mellett - magasabb inflációt vált ki. Vagyis a dolgok belső logikájának köszönhetően a kormány hajlamos több pénzt nyomni (vagy alacsonyabb kamatokat meghatározni), és ezáltal magasabb inflációt gerjeszteni, mint eredetileg optimálisnak találta volna.
A probléma természetesen az, hogy a piaci szereplőket nem lehet ezzel a trükkel túl gyakran megvezetni. Amikor a kormány kihirdeti programját, mindenki tisztában van a kísértéssel. Ezért magasabb inflációra számítanak, és ennek megfelelően magasabb béreket is állapítanak meg. Az a tény, hogy a kormány ígérete nem hihető (ami, még egyszer hangsúlyozzuk, a modellben nem a kormány, hanem a helyzet hibája), már rövid távon is magasabb inflációhoz vezet azonos szintű foglalkoztatás mellett. Ha a kormány ígérete hihető lenne, mindenki jobban járna.
*
Erre a problémára kínál bevált megoldást a jegybanki függetlenség. A kormánynak furcsa módon érdeke olyan, független jegybankár kinevezése, aki nem osztja a társadalom által demokratikusan megválasztott kormány nézeteit; "konzervatívabban" gondolkodik, vagyis a kormányénál nagyobb súlyt helyez az alacsony infláció elérésére és megőrzésére. Egy pénzügyi-közgazdasági értelemben vett konzervatív vezetőtől ugyanis nem várják, hogy túl alacsonyan akarja tartani a kamatokat, hosszú távon ártva a gazdaságnak - ezért intézkedései hitelesek lesznek. A konzervatívabb gondolkodást persze nem kell úgy érteni, hogy az ország összes lakójának ki kell töltenie egy tesztet arról, mennyire utálja az inflációt, és az lesz a jegybankár, aki a leginkább. Inkább egy olyan intézményt kell létrehozni, amely ilyen értelemben konzervatívan viselkedik. A jegybank elnökének viszont hitelesen kell képviselnie ezeket a célokat.
Ezért a jegybank legfőbb feladata, hogy feleljen az inflációért, viszont nem feladata, hogy foglalkozzon a munkanélküliséggel vagy a gazdasági növekedéssel; ekkor viselkedik konzervatív jegybankként. Így a független jegybankot nem kínozza év közepén a bankóprés iránti sóvárgás; a kormányt pedig hiába kínozza, a független jegybank bizony fügét mutat neki.
Ennek az elvnek a Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény is pompásan megfelel: "Az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása." [3. § (1)]. Ebből máris leszögezhetjük: nem célszerű, ha a kormányhoz túlságosan is közel álló embert (például egy volt minisztert) neveznek ki elnöknek. Õ időnként a kelleténél jobban is együtt érezhet a kormánnyal. Például előfordulhat, hogy választás előtt az árstabilitás kérdése háttérbe szorul, ha néhány adag ínycsiklandó ingyenpacallal kell megörvendeztetni a választókat.
Amennyiben tovább olvassuk a törvényt, kiderül az is, hogy "Az MNB elsődleges céljának veszélyeztetése nélkül, a rendelkezésre álló monetáris politikai eszközökkel támogatja a kormány gazdaságpolitikáját." [3. § (2)]. Néha a gyakorlatban persze nehéz eldönteni, hogy mi veszélyezteti az árstabilitást és mi nem. Mindenesetre ennek a célnak a megvalósítását nem túlságosan mozdítja elő a kormánnyal nyíltan nem szimpatizáló jegybankelnök. Bár a jegybankelnök sehol a világon nem lehet teljesen független politikailag (hisz politikusok nevezik ki), nagyon fontos elvárás az, hogy ne kötődjön annyira valamelyik politikai oldalhoz, hogy az veszélyeztesse a bank alapvető céljait.
Ráadásul, bármilyen fontos pozíció is az MNB elnökéé, nem egymagában dönt a monetáris politika irányításáról. A döntéseket a Monetáris Tanács hozza. A tanács jelenleg 13 tagból áll; a tizenhárom szavazatból csupán az egyik az MNB elnökéé (három másik pedig az alelnököké). Az alelnökök megbízatása is lejár idén, és a jövőben a tanácsban már csak az egyik alelnök lesz tag. Ha megnézzük a 2006 második felében hozott döntéseket, akkor azt láthatjuk, hogy az elnök és a hozzá kötődő (általa jelölt) két alelnök szavazatai csak nagyon ritkán voltak döntő jelentőségűek. A legtöbb esetben nem egy-két szavazat döntött. A Járai Zsigmondétól szélsőségesen eltérő elképzelésekkel rendelkező elnök jelenléte és a két általa jelölt alelnök hiánya összességében legfeljebb negyed százalékponttal változtatta volna meg a kamatlábat.
Ha az elnök szavazata nem oszt, nem szoroz a monetáris politikáról hozott döntésekben, vajon levonhatjuk-e azt a következtetést, hogy szinte mindegy is, mit gondol a monetáris politikáról - elég, ha hitelesen keménykezű? Mit sem számít, hogy ért-e hozzá? Norbi for president?
E kérdésekre határozott nem a válasz. Az elnök feladata a Monetáris Tanács döntéseivel és általában a monetáris politikával kapcsolatos döntések kommunikálása, magyarázata. Miközben a Monetáris Tanács tagjai akár külön-külön is értelmezhetik a döntéseket, az elnök szava a leghangsúlyosabb. A sikeres kommunikáció elsődleges funkciója az, hogy segítse a piaci szereplők várakozásainak formálódását. A sikeres és hiteles kommunikáció csökkenti a piacon uralkodó bizonytalanságot a jövőbeli monetáris politikával, a kamatlábakkal és a valutaárfolyamokkal kapcsolatban. Az alacsonyabb bizonytalanság hatékonyabb döntésekhez és alacsonyabb kockázati felárhoz vezet.
Nehéz kérdés, hogy mi teszi az elnököt hitelessé a piaci szereplők számára. Emberi integritása mellett fontos a szakmai integritása is. Ha jól átlátja a gazdaság és a monetáris politika működési mechanizmusait, akkor jobban elhiszik neki a befektetők, hogy helyesen értelmezi a Monetáris Tanács döntéseinek okait és érti a gazdaságban zajló folyamatokat. Ezért elhiszik előrejelzéseit. Persze nem feltétlenül szükséges, hogy a leendő jegybankelnök sikeres kutató legyen (bár erre számos példa akad, például az Egyesült Államok jegybankjának frissen kinevezett elnöke, Ben Bernanke a monetáris politika egyik legelismertebb kutatója). Megbízhat a piac egy olyan elemzőben is, akinek az előrejelzései sokszor beigazolódtak, és jól ismerik a gondolkodásmódját. És persze egy olyan üzletemberben is, akit már régről ismernek, s úgy gondolják, mélyen érti a piaci folyamatokat.
*
A monetáris politikai, makrogazdasági szakértelemnek azonban nem csupán a kommunikációban van funkciója. Az elnök feladata a jegybank szakértői, elemzői gárdájának irányítása is. Ezeknek az elemzőknek a feladata a monetáris politikai döntések előkészítése, vagyis az ő elemzéseik nagyban hozzájárulhatnak a sikeres monetáris politikához. Miközben ezeknek az embereknek a hatékony irányítása komoly vezetői képességeket is követel, az elnök feladata elsősorban a szakmai iránymutatás, a megfelelő kérdések és kutatási irányok kijelölése. Ehhez pedig szükség van arra, hogy az elemzéseket megértse, és a kutatók szakmailag is felnézzenek rá. Egyébként kicsúszhat az elnök kezéből a szakmai irányítás, és az egyes kérdésekben az alatta lévő vezetők döntenek. Ha a Monetáris Tanács tagjai és a piac szereplői ezt észreveszik, akkor jelentősen csökkenhet az elnök tekintélye, s ezáltal a kommunikáció és a döntéshozatal hatékonysága. Nem biztos, hogy egy sikeres üzletember képes az elemzők szakmai irányítására.
Végül azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az új elnök legalább hat évig fogja vezetni az MNB-t. Hazánk ez idő alatt remélhetőleg közel kerül az euró bevezetéséhez. Ez azt is jelenti, hogy az elnöknek egyre inkább az Európai Központi Bankban kell a magyar érdekeket képviselnie. Itt nagyon fontos, hogy jól átlássa az európai monetáris politikát. Ezen az idegen terepen nem sokat segít a hazai piacon szerzett nagy tekintély. Sokkal fontosabb a nemzetközi ismertség és a nemzetközileg is elismert kutatói teljesítmény.
Talán túl általánosnak és triviálisnak tűnnek a fenti követelmények. De azért előfordul, hogy a politikusok nem képesek felülemelkedni saját csőlátásukon. Távol álljon tőlünk önsorsrontó módon a magyar közelmúltba révedni. Inkább nézzünk körül a környező országokban! Lengyelországban éppen az elmúlt hetekben nevezték ki Slawomir Skrzypeket jegybankelnöknek. Az ezt megelőző parlamenti meghallgatáson - enyhén szólva - mérsékelten szerepelt jól. Először is jövőbeli uniós partnerének nevezte Wim Duisenberget, aki az ECB elnöki posztjáról már 2003-ban lemondott, és 2005-ben sajnálatos módon meg is halt. (Persze semmiképpen sem zárjuk ki, hogy Skrzypek tud vele kommunikálni - de lehet, hogy néhány befektető kissé szkeptikusabb, mint mi.) A lengyel jegybank új elnöke dicséretes módon kiállt a jegybanki függetlenség mellett is - ezt viszont az Önvédelem Párt nézetének megfelelően elsősorban a munkanélküliség letörésére kívánja felhasználni. Csak remélni tudjuk, hogy a magyar jelölt sem ebben, sem az asztaltáncoltatásra való hajlamában nem hasonlít majd varsói kollégájára.
A két szerző közgazdász, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének munkatársa.
