Sercegő régi hanglemezről szólnak az "ingyenélő" segélyezettek munkára fogását követelő polgármesteri engedetlenségi mozgalom érvei. A munkára kötelezés nem új módszer, legfeljebb azt tekinthetjük újdonságnak, hogy az elmúlt hetekben a települési önkormányzatok kezdték öntevékeny módon átírni a hatályos törvényeket. A kötelezettek a rendszeres szociális segélyben részesülő aktív korú tartós munkanélküliek lennének, akik már túl vannak az álláskeresési (magyarul munkanélküli-)járadék időszakán, de munkájuk még mindig nincs, és idővel egyre csökken az esélyük arra, hogy valaha munkát találjanak.
*
Nem kell visszamennünk a dologházak időszakáig; a nyolcvanas évek derekán megjelenő munkanélküliség első jeleire is úgy reagált az akkori pártállami vezetés, hogy a közveszélyes munkakerülőknek bélyegzett munkanélkülieket szabadságkorlátozással járó szigorított kényszermunkára kötelezte. A rendszerváltást követően több város, így például Kaposvár alkalmazta a "munkáért segélyt" módszert, azaz ingyenmunkát követelt a segélyért. De a mai rendszeres szociális segély maga is tartalmaz "munkateszt" jellegű kényszert. A munkanélküli-ellátás 2000-ben történő megszigorítása nemcsak a járadék időtartamát kurtította meg és az ellátórendszer második elemét, a kétéves időtartamú jövedelempótló támogatást szüntette meg, de a rendszeres szociális segélyt is úgy szabályozta, hogy az önkormányzatok minimálisan két hónapos közcélú munkavégzéssel kötelesek "kiváltani" a segélyt; de ha képesek rá, akár a teljes 12 hónapos időtartamra közcélú munkát szervezhetnek pénzbeli kifizetés helyett. A közcélú munka tartalma hasonló, mint a közhasznú munkáé: faluhelyen többnyire kaszálás, ároktisztítás, temetőgondozás, városokban esetleg utcasöprés. A közhasznú munkának az ellátórendszeren belül régebben volt bizonyos logikája, mert a munkavégzés időtartama elegendő lehetett ahhoz, hogy a tartós munkanélküli ismételt jogosultságot szerezzen a járadékra, vagy - 2000-es megszüntetéséig - a jövedelempótló támogatásra. A közcélú munkavégzés azonban az esetek zömében teljesen értelmetlen; nem teremt új jogosultságot, jottányit sem fejleszti a munkanélküliek skilljeit, és az árok partját sem lehet naponta lekaszálni. De hát akkor mi végre az egész?
A mostani polgármesteri rebellió erre nem ad választ, sőt, mivel az önkormányzatok nem alkalmazzák, hanem dúlják a jogszabályokat, még az sem világos, milyen jogcímen végzendő munkavégzéssel miféle segélyfajták között akarnak rendet vágni. Az akciót felkaroló Navracsics Tibor bizarr elszólásként egyenesen közérdekű munkavégzésről beszélt a Magyar Nemzetnek adott interjújában, ami büntetőjogi kategória. A polgármesterek érveiben keverednek a segély és a minimálbér optimális arányát megvonni akaró észérvek, a segély reményében megszült "stratégiai gyerekek" ezerszer megcáfolt abszurd toposzai és az önhibás, lusta, ingyenélő segélyezetteket kárhoztató emóciók.
Vegyük sorra a lehetséges észérveket és az őket pótló indulatokat!
A munkanélküli-ellátásoknak kétféle céljuk lehet: hosszabb-rövidebb ideig biztosíthatják a túlélést, vagy megpróbálhatják minél hamarabb visszajuttatni az ellátottat a munkapiacra. A rendszerváltást követő években a jogalkotó az előzőre helyezte a hangsúlyt, és erre jó oka volt. Néhány év alatt közel másfél millió munkahely szűnt meg, a foglalkoztatottak aránya 26 százalékkal csökkent, ágazatok omlottak össze, szakmák váltak értéktelenné egyszer és mindenkorra. Az 1991-es szabályozás viszonylag hosszú időtartamú ellátást kínált, persze a munkanélküli együttműködésének feltételével. Később egyre szűkültek az ellátások, a regisztrált munkanélkülieknek egyre kisebb hányada részesült bármilyen pénzbeli ellátásban, és az ellátások a korábbi jövedelem egyre kisebb hányadát pótolták. A kilencvenes évek második felében elindult gazdasági növekedés mintegy háromszázezer új munkahelyet teremtett, de a foglalkoztatottak aránya alacsony szinten stabilizálódott, és nem tudni, hogy a családtámogatások és általában a jóléti ellátások megkurtítása esetén az érintettek mekkora hányadát lenne képes felszívni a munkaerőpiac. Az azonban bizonyos, hogy a 140- 160 ezer rendszeres szociális segélyben részesülő tartós munkanélkülinek csak elenyésző kisebbsége reménykedhet abban, hogy életében valaha is igazi munkája lesz. Ferge Zsuzsa Népszabadságban megjelent cikke (Rögös út a munkához, 2008. április 13.) rámutat arra, hogy a segélyezett tartós munkanélküliek kétharmada a 47 leginkább elmaradott kistérségben él.
Az alacsony foglalkoztatottság a magyar társadalom egyik legsérülékenyebb pontja. A helyzet súlyosságára tekintettel semmilyen eszközt nem szabad élből elvetni, ami megkísérli összehangolni a munkapiaci keresletet a munkát keresők képzettségével vagy mobilizációs képességével. Meg lehet fontolni a szakképzési, átképzési rendszer átalakításának lehetőségét, a mobilitási támogatások hatékonyabbá tételét, a részfoglalkoztatási formák széles körű és rugalmas alkalmazását. Racionálisan végig lehet gondolni akár azt is, hogy vajon a segély és a minimálbér közötti résarány nem túlságosan csekély-e, tehát a segélynek nincs-e ellenösztönző hatása, jóllehet például Ferge Zsuzsa idézett cikkében ezt egyértelműen cáfolja. De a munkapiactól reménytelenül távolra sodródott tartós munkanélkülieket értelmetlen közösségi munkára kötelező szándékokat aligha sorolhatjuk a jóhiszemű megoldási javaslatok közé. Nem a munkapiaci reintegráció a célja, hanem a bűnbakképzés.
*
Mekkora összegről van szó? A pénzbeli ellátásokon belül az önkormányzati segélyek súlya az elmúlt években, ha lassan is, de viszszaszorult. A központi költségvetés által finanszírozott ellátásokon és kedvezményeken belül, a munkanélküli-járadék nélkül, de a családi adókedvezményekkel együtt 2000-ben az önkormányzati segélyek a kiadásoknak mintegy harmadát vitték el, ma már csak ötödét. A kiadások szerkezetében az elmúlt 10-12 évben szabályszerű ingamozgás figyelhető meg. A Bokros-csomag megkísérelte a rászorultság elvét követve átszervezni a kiadásokat, majd 1998-tól az Orbán-kormány a legszegényebbektől elvéve és a középrétegeknek kedvezve drasztikusan átrendezte a jóléti jövedelmeket és kedvezményeket fedező kiadásokat. A 2002-es kormányváltást követően óvatos, ellenkező irányú jövedelem-átcsoportosítás kezdődött, majd a 2006-os változást egyfajta kompromisszumos elosztási félfordulatnak is tekinthetjük: a magas jövedelműeknek jutó családi adókedvezmény zöme és a legszegényebbeket célzó rendszeres gyermekvédelmi támogatás beépült az univerzális, tehát minden gyerekes családnak járó családi pótlékba.
De azért a szocialista kormányok sem nyúltak a Bokros csomag által eltörölt, 1999-től visszaállított gyermekgondozási díjhoz, holott a kétpillérű családtámogatási rendszer kirívóan igazságtalan: a gyermekgondozási segély összege 23 ezer forint, a jövedelemfüggő gyermekgondozási díj plafonja pedig 96 ezer forint. A költségvetés a gyermekgondozási díj visszaállítása óta minden évben több pénzt irányoz elő a gyermekgondozási díjra jogosultak ellátására, mint a gyermekgondozási segélyben részesülők pénzére, jóllehet az utóbbiak háromszor-négyszer többen vannak, és a társadalom egyik legszegényebb csoportját alkotják. A bőkezű ellátásból mindenekelőtt a munkanélküliek szorulnak ki.
A költségvetési kiadások szerkezetét követve hasonló ingamozgás jellemezte a jóléti jövedelmek rétegeloszlását is. Az önkormányzati segélyek egyértelműen szegényellátásokká váltak; a segélyek több mint ötöde ma már a legalsó jövedelmi ötödhöz tartozóknak jut. A segélyezetteken belül is a legszegényebbek a sokgyerekesek és a tartós munkanélküliek. Már csak ezért is teljesen fölösleges éppen rajtuk kezdeni a szigort.
Az önkormányzati segélykassza teljes összege 2007-ben mintegy 160 milliárd forint volt. Ez nem kevés pénz, de a teljes jóléti költségeken belüli súlyát érzékelteti, hogy a családi pótlék több mint kétszer ennyibe került, és családtámogatásokra is több pénz ment el. Az önkormányzatok ebből a 160 milliárd forintból fedezték az összes segélykiadásukat; a tartós munkanélkülieknek járó rendszeres szociális segély hozzávetőlegesen 32 milliárd forintba kerül. Ha a munkára kötelezés szószólóinak vérmes megtakarítási reményeik vannak, és a kormány Út a munkába programja éppen itt sejt pénzügyi tartalékokat, úgy hozzávetőlegesen ezzel az összeggel számolhatnak. De minden megtakarított segélyösszegnek járulékos költségei vannak, hiszen a közhasznú és a közcélú munka vagy bármilyen más néven bevezetendő munka jelentős bérköltséggel jár. Aligha tévedünk, ha mindössze néhány milliárd forintra taksáljuk a drasztikus munkakényszerrel megtakarítható pénzt.
Végül a harmadik szempont: könnyítene-e a munkára kötelezés a települési önkormányzatok pénzügyi helyzetén?
A magyarországi önkormányzati rendszer rendkívül nagy társadalompolitikai mozgásteret és gazdálkodási önállóságot biztosít a helyhatóságoknak. Az önkormányzati közfeladatokat, mindenekelőtt a közoktatást, a jóléti intézményfenntartást és a segélyezést a központi költségvetés jórészt szabad felhasználású normatív támogatásokkal finanszírozza, amelyeket az önkormányzatok tetszésük szerint használhatnak fel, és jelentős mérvű forrásátcsoportosítást hajtanak végre. Méghozzá mindig, minden esetben a gyengébbek, tehát a gyengébb ágazatok, intézmények és ellátotti csoportok rovására. Az abszolút vesztes a segélykassza, amely kivétel nélkül mindenhol "nyereséges", tehát az önkormányzatok a segélyezésre kapott forrásokból más ágazatokat vagy éppen fejlesztéseket finanszíroznak. Sok városban a segélykasszát olyan mértékben megcsapolják, hogy az egész jóléti ágazat intézményekkel, bölcsődékkel együtt "nyereségessé" válik. A segélykasszát a rászorultaktól célirányosan megdézsmáló önkormányzatok vezetői részéről rendkívül cinikus érv, miszerint szigorúan ellenőrizni kell a segélyek célirányos felhasználását.
A másfél évtizedes foglalkoztatási krízisre egyetlen kormány sem tudja a gyógyírt, mint ahogyan azt sem meri kimondani egyetlen szakminiszter sem, hogy az önkormányzati újraelosztás és intézményfinanszírozás nem csökkenti, hanem növeli az egyenlőtlenségeket.
H
Van valami ijesztő abban a megértő, gyengéd odafigyelésben, amivel az egymásra fenekedő pártvezetők és az újdonsült szakminiszter, Szűcs Erika fogadta a szerencsi kistérség 18 polgármesterének petícióját. A miniszter azokkal a polgármesterekkel kíván "elsősorban" együtt dolgozni, akik úgy vélik, hogy a munkanélküliségért maguk a munkanélküliek, mindenekelőtt pedig az észak-borsodi falvakban élő, alulképzett tartós munkanélküliek a felelősek, őket kell tehát betörni a kényszerű munkavégzés jármába. De ha már tollat ragadtak a polgármesterek, akkor egyúttal újrafogalmazzák a "stratégiai gyerek" koncepcióját, és a tárca vezetőjének arcizma sem rándul; mintha nem tudná, hogy minden egyes megszületett gyermekkel exponenciálisan növekszik a család szegénységi kockázata, és nincs az a támogatási rendszer, amely képes lenne ezt ellensúlyozni. Mintha nem ismerné a magyarországi gyermekszegénység mértékét, és nem tudná, hogy kormányának van egy gyermekszegénység elleni programja. Elhangzik még Taktaszada polgármesterének szájából az "amíg még mi vagyunk többségben" félmondat, kollégája pedig úgy véli, hogy az ingyenélő segélyezettek rövidesen nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek majd. Ilyet utoljára 1988-ban hallhattunk. Az őszi törvénykezési ciklusig várhatóan elkészül a módosított jogszabály, aztán előre a munkafronton!
A szerző szociológus, az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány munkatársa.
