A múlt csütörtökön az írek elhajtották az Európai Uniót. A Lisszaboni Szerződés népszavazásán az ír választók 54 százaléka elutasította a dokumentumot. Az eredmény mellbevágó, mivel a teljes ír politikai főáram az igenre biztatott, a kormányzó Fianna Fáil éppúgy, mint az ellenzéki Fine Gael, meg a kis pártok is (az egy Sinn Féin kivételével, róluk később); jobb- és baloldal egyaránt. Sőt, még a katolikus egyház is - miután eldöntötte, hogy az unió nem fogja rájuk kényszeríteni az abortusz tilalmának a feloldását - óvatosan a Szerződés mellett állt ki. Az ír püspökök pásztorlevele - bár fájlalja, hogy az unió vonakodik elismerni keresztény örökségét - emelkedett hangon szól az EU-ról, melynek céljai "sok tekintetben a jó társadalom keresztény humanista vízióját tükrözik". A Szerződés nem tökéletes ugyan, de - írják Európa egyik legvallásosabb országának főpásztorai - értékelhető kísérlet az intézményi reformra, amire az átláthatóság és a demokrácia miatt van szükség. "A pusztán a gazdasági önérdeken alapuló közösség nem lesz tartós" - vitatkoznak a nem demagógjaival a főpapok. "Végül pedig, szükség van a globális szolidaritás etikájának előmozdítására." Erre lenne jó az Európai Unió. Szerintük (és a pápa szerint is).
Meg szerintünk is.
A lisszaboni szerződés demokratikusabbá tette volna az EU-t. Az Európai Parlament kezébe adta volna az Európai Bizottság elnökének megválasztását; az EP beleszólási jogát kiterjesztette volna szinte minden szakpolitikára; ez elsősorban a bel- és igazságügyi jogalkotásnál lett volna fontos, hogy ne csak bürokraták és kormánydiplomaták döntsenek. Megnövelte volna a nemzeti parlamentek jogait; eltörölte volna egy sor területen a nemzeti vétó lehetőségét, így pörgetve fel a döntéshozatalt. Létrehozta volna az állandó elnöki posztot az Európai Tanács - parasztosan: EU-csúcs - élén, és megerősítette volna a kül- és biztonságpolitikai főképviselőt, hogy az unió jobban megálljon a globális versenyben.
Ehhez képest az ellentábor érvei közt kitüntetett helyen szerepelt az, hogy azért kell az intézményi átalakítást (az unió demokratizálását) meggátolni, mert az unió nem elég demokratikus. Meg az, hogy Írországnak - az új, népességarányos(abb) szavazati súlyozások meg a biztosok számának csökkenése miatt - kevesebb beleszólása lenne az unió dolgaiba. Hogy Írország elveszti szuverenitását. Hogy az unió egyszer úgyis lecsapja a Közös Agrárpolitikát (ezért kevesebb támogatást kapnak majd az ír farmerek), és a halászati kvótákat is hátrányosan állapítja meg. A Sinn Féin, az IRA fedőpártja megint szuverenitásról és demokratikus szocializmusról papolt - miközben Észak-Írország és Írország egyesülése (e párt célja) épp az unió bábáskodása mellett lesz lassan befejezett tény. Abban az országban, amely gazdasági sikereit jórészt az uniós tagságnak és támogatásoknak köszönheti, most a nacionalista szűkkeblűség, az önző és indokolhatatlan csoport- és személyes érdekek, a tágabb szolidaritás hiánya, a "korrupt" és "romlott" "elittel" szembeni populizmus, a civil és zöld destrukció, a paranoid borderline pszichózis, az összeesküvés-elméletek, a vallási fundamentalizmus nyert egy fontos meccset.
Az unió nyilván kitalál majd valamit; a vérmesebbek már az írek kiszekálásán morfondíroznak. Fussanak neki még egyszer, de ha akkor sem sikerül: hinaus! Maradjanak az eurózónában, és élvezzék a szabad kereskedelem előnyeit, de húzzanak az intézményekből; és persze egy vasat se nekik a közösből. Nehogy már 800 000 ír nemmel szavazó, sőt, inkább 100 000 (ennyivel győztek) keresztülhúzhassa félmilliárd európai polgár szándékát.
De ezzel semmi nem lenne elintézve.
Az írországi nemtábor ugyanis nem csak Írországban virul; ez a heterogén, tagolt politikai artikulációra képtelen, tagadásra profilírozott tömeg nem csak Írországban fenyegeti az uniós integrációt - meg a politika bevett formáit és kereteit is. A referendum után egyként estek letargiába a nagy európai szocialista, liberális és konzervatív pártok; nem csak azért, mert az unió e három nagy politikai ideológia közös gyermeke, és fáj nekik, ha lepusztulni látják. De azért is, mert e tömegeket e hagyományos pártok egyre kevésbé tudják megszólítani. Márpedig ha őket nem sikerül mihamarabb meggyőzni a közös európai távlatokról, a múlt heti népszavazásra nem apró balesetként, hanem a romlás kezdeteként fogunk majd visszagondolni.
Hajrá, ír püspökök!
