n Magyar Bálintot, az SZDSZ elnökét (és vele együtt feltehetőleg a frakcióvezető Kuncze Gábort) Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere a múlt héten lényegében lemondásra kényszerítette. Demszky - akiről, bár eddig hivatalosan talán még senki nem jelentette be, köztudott, hogy a párt miniszterelnök-jelöltje lesz a 2002-es kampányban - levelében ultimátumot intézett a pártelnökhöz: vagy átadja neki a boltot, vagy a főpolgármester a továbbiakban nem vesz részt a liberális párt vezető testületeinek a munkájában. Demszky tavaly karácsonykor azt nyilatkozta lapunknak, hogy ha az SZDSZ belátható időn belül nem növeli a támogatottságát, és tovább folytatja a töketlenkedést, akár új párt alapítását sem tartja kizártnak; a mostani levélben kilátásba helyezett bojkott talán ennek lett volna a bevezetése.
A főpolgármester idegessége, mit ne mondjunk, érthető. Az SZDSZ támogatottsága inkább csökkent, mint nőtt az 1998-as hajótörés óta, a párt jól működő szavazatmaximalizáló szervezetté történő átalakítása elakadt, a parlamenti frakcióban ücsörgő kéttucatnyi képviselő jelentős hányada hobbiszinten, valamely más, polgári mesterség margóján foglalkozik politikával (márpedig minél kisebb egy frakció, annál többet kellene a tagjainak dolgozniuk: erről sokat tudna mesélni az MSZP, a Fidesz, sőt még a MIÉP is), a Szadi álláspontját egy sor fontos kérdésben (például a haderőreform, illetve a kormány és a hadseregvezetés konfliktusának ügyében vagy a szövetkezetek dolgában, vagy a Fidesz gazdaság- és adópolitikájának ügyében, vagy a nyugdíjak kérdésében, vagy az egészségügy katasztrófájának kérdésében: hogy csak néhányat említsünk az elmúlt pár hónapból) nem ismerhette meg a liberális nagyközönség - és gyanítjuk, leginkább azért nem, mert nem volt neki ilyenje, vagy ha volt is, nem tudta kellő súllyal megjeleníteni a nyilvánosság előtt. Az SZDSZ-ben - jóllehet a képviselőknek jóval több lehetőségük lenne az információszerzésre, mint például a sajtónak - senki nem plankolja föl a kormányzat számos botrányos gazdasági intézkedését, a párt jóformán szó nélkül ment el a Reorg, a Mafilm, a Mol körüli kormányzati kavarások mellett. Ugyanakkor a demokratikus alapértékek képviselete és a rendszerváltás közjogi vívmányainak védelme programnak kissé soványnak tűnik, még akkor is, ha ezek az értékek és vívmányok valóban állandó oltalmazásra szorulnak. A párt szellemi értelemben magára hagyta Magyarország liberális hajlamú szavazóit, és ez épp elég baj lenne akkor is, ha az SZDSZ amúgy sikeres politikai akciókkal tudná zavarba hozni a kormányzatot - mint ahogy ez utóbbi is egyes-egyedül Demszkynek sikerült az elmúlt két évben.
Hogy mindez megváltozhat-e akkor, ha Demszky veszi át a párt vezetését, kérdéses. A főpolgármester bejelentette, hogy a 2002-es országos lista első harminc nevét ő akarja papírra vetni, ami többé-kevésbé azt jelentené, hogy Demszky de facto új pártot kreál magának, történetesen Szabad Demokraták Szövetsége néven. Hogy kikből, egyelőre nem tudjuk: feltehetően a hivatalnokok forradalmáról van szó, és nem a puszta véletlen műve az, hogy az SZDSZ polgármesterei és önkormányzati képviselői, azok az emberek tehát, akik jól működő és szigorúan hierarchizált szervezetben, pontosan körülírt felelősségi körökben és elvégzendő, valamint számon kérhető feladatokban gondolkodnak, jóformán egyöntetűen Demszky mögött sorakoztak fel. A gondolat tulajdonképpen helyes, hiszen a kellemes hangulatú klubélet nem kedvez a rendszeres munkavégzésnek; és nem Demszky sara lesz, ha távoznak az SZDSZ-ből azok, akik a fellépésében - ok nélkül - egy fidesziánus, ellenőrizetlen belső vezetői diktatúra kezdeményeit látják majd, és a párt kettészakad.
De ez csak az egyik konfliktusforrás a párton belül. Demszky Magyar Bálinthoz írott levelében a lemondott pártelnököt - információink szerint megalapozatlanul - avval vádolta, hogy a szocialistákkal smúzol, és sajtónyilatkozataiban újfent megerősítette azt az elgondolását, miszerint a liberális pártnak középre kell húznia, és nyilvánvalóvá tennie azt, hogy "egyenlő távolságot tart" a szocialistáktól és a fiataldemokratáktól. E gondolat meglehetősen furcsán hangzik a fővárost a szocialisták támogatásával irányító főpolgármester szájából (akit a kormányoldal ráadásul folyamatosan gyaláz és fúr); és az sem érthető, hogy miért kellene az egyetlen magyarországi liberális pártnak ugyanakkora távolságot tartania az autoriter, etatista hajlamú, a demokratikus intézmények iránt csekély szeretet mutató, retorikájában nacionalista, klerikális, cselekedeteiben euroszkeptikus konzervatív oldaltól, mint a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia iránt bizonyítottan elkötelezett, antinacionalista, csatlakozáspárti és antiklerikális baloldaltól. (Azt pedig az elmúlt két év bebizonyította, hogy az enyves kéz nem differentia specificája egyik oldalnak sem. Sőt.) Ez elvi kérdés; még akkor is, ha bizonyos szavazatszerzési, netán jövőbeni koalíciós kombinációk esetleg elhomályosítanák a jelentőségét. Hiszen sikeres szavazatszerző és koalíciós kombinációkat is csak elvekre lehet alapozni.
