Vincze Hajnalka: Kinek mit ér Európa?

  • Vincze Hajnalka
  • 2004. szeptember 30.

Publicisztika

Nehezen lehetett volna szerencsétlenebb idõzítést találni az európai értékekrõl és identitásról nemrég elindított uniós konferenciasorozathoz. Vagy - más nézõpontok szerint - szerencsésebbet. Magyarán olyat, amikor biztosabb, hogy a rendezvény az általánosságokon túl úgysem jut semmire. Ha pedig mégis, akkor azzal hatalmas öngólt rúg. A decemberig tartó kollektív ötletbörze ugyanis egybeesik az EU új szerzõdése kapcsán felettébb kockázatosnak ígérkezõ népszavazások elõkészítésével; a török csatlakozás körül hamarosan felparázsló vitákkal; az eredeti európai modellhez való ragaszkodását illetõen igencsak gyanús Barroso-bizottság hivatalba lépésével; valamint az amerikai elnökválasztás függvényében alakuló helyezkedési manõverekkel.

Nehezen lehetett volna szerencsétlenebb időzítést találni az európai értékekről és identitásról nemrég elindított uniós konferenciasorozathoz. Vagy - más nézőpontok szerint - szerencsésebbet. Magyarán olyat, amikor biztosabb, hogy a rendezvény az általánosságokon túl úgysem jut semmire. Ha pedig mégis, akkor azzal hatalmas öngólt rúg. A decemberig tartó kollektív ötletbörze ugyanis egybeesik az EU új szerződése kapcsán felettébb kockázatosnak ígérkező népszavazások előkészítésével; a török csatlakozás körül hamarosan felparázsló vitákkal; az eredeti európai modellhez való ragaszkodását illetően igencsak gyanús Barroso-bizottság hivatalba lépésével; valamint az amerikai elnökválasztás függvényében alakuló helyezkedési manőverekkel.

A kerék újrafeltalálása

Ráadásul pár hónappal ezelőtt a brüsszeli testület felkérésére szokatlanul merészen, rendkívül világosan és lenyűgözően pontosan már megfogalmazódott mindaz, ami most a holland elnökség által szervezett rendezvénydömping tárgya. Romano Prodinak címezve egy jeles személyiségekből álló tanácsadói csoport körülírta és megvilágította, hogy mi is az az európai modell. Csak hát a következtetéseik zavarba ejtően helytállóra sikerültek, riasztóan messzire mutatnak és határozottan nincsenek összhangban a manapság uralkodó hivatalos hangulattal.

Pedig Dominique Strauss-Kahn korábbi francia pénzügyminiszter elnöklése alatt a portugál Nobel-díjas írót, német exjegybankelnököt, athéni polgármestert, brit és spanyol üzletembereket, francia szakszervezeti aktivistát, szlovén és lengyel exminiszterelnököt, svéd rákkutatót, olasz közgazdászprofesszort és volt belga környezetvédelmi minisztert tömörítő munkacsoport maradandót alkotott. Pontosan azt, ami a mandátumukban is állt: "egy fenntartható projektet a holnap Európája számára." Az elkészült beszámoló végül - az integráció alapvetéseinek és jelen alternatíváinak ismerői számára kevéssé meglepő módon - A politikai Európa létrehozása címet viseli.

A dokumentum mindenekelőtt annak az európai értékközösségnek az összetevőit vizsgálta, amely - mint fogalmazta - megadja a legitimitást a politikai továbblépés számára. Példák sorával fejtegette, hogy létezik egy semmi mással össze nem téveszthető, kifejezetten a kontinensünkre jellemző modell. Ez persze korántsem újdonság: a bizottság indítványai, szemináriumai, szakértői elemzései mindig is ezt a nézetet képviselték. Az pedig, hogy a tagállamok politikusaitól manapság ritkán hallani ilyesmit, nem jelenti, hogy elődeik ne lettek volna mindvégig tisztában Európa önálló, egyedi jellegével. Csupán arról van szó, hogy akkoriban - a hidegháborús körülmények között, melyek e téren láthatólag kevesebb öncenzúrát, megfutamodást és alárendelődési reflexet generáltak, mint a jelenlegi egypólusú rendszer - inkább merték vállalni ebbéli meggyőződésüket.

S hogy mi ennek a sajátosan európai modellnek a lényege? A két, általuk kirobbantott világháborút követően egyfajta pokoljárásból magukhoz térő európaiak valami egészen eredeti konstrukcióba fogtak. Közös történelmükre, kultúrájukra, tapasztalataikra építve, ezekből a legjobbat és leginkább jövőbe mutatót kiszűrve a szolidaritást állították az új vállalkozás középpontjába. Motivációjuk persze határozottan prózai volt. Az a kézenfekvő felismerés, amit André Malraux úgy fogalmazott meg, hogy a szolidaritás valójában intelligens egoizmus. Vagy más szavakkal (immár a Strauss-Kahn-féle jelentést idézve): a fenntarthatóság, a fennmaradás záloga.

A Jacques Delors (korábbi bizottsági elnök) által "szolidáris, fenntartható politikák" címszó alatt emlegetett európai megközelítésnek számos vetülete van. Többek között idetartozik az uniós dokumentumokban "szociális piacgazdaság"-ként aposztrofált berendezkedés, ami az egyén szabadsága és a társadalmi igazságosság közötti egyensúlyt célozza. De az európai hozzáállás szerves része, hogy szolidáris a jövő generációkkal is. Mindenekelőtt egy olyan, környezetkímélő fejlődési modell segítségével, amely a jelen jólétet nem a következő nemzedékek rovására kívánja biztosítani. Más-más szinten, de a fenntarthatóság igénye vezérli az unión belüli, illetve a globális felzárkóztatásra irányuló stratégiákat is (a regionális és strukturális alapokat, illetve fejlesztéspolitikát). Szintén hasonló megfontolások motiválják a nemzetközi rendszer egészének működésére vonatkozó európai elképzeléseket. Vagyis azt a meggyőződést, miszerint tartós stabilitás kizárólag a legitimitás talaján, a bevonó jellegű multilaterális megoldások révén valósítható meg, nem pedig az erősebb joga, a bumerángként visszacsapó dzsungeltörvény alapján.

Mindezek a gondolatok nyilván nem Európa exkluzív tulajdonát képezik. Szerencsére. Ám a fentebb említett történelmi traumák, valamint az integráció immár fél évszázados tapasztalata folytán egyedül a mi kontinensünkön jelennek meg ilyen markánsan és ilyen megbonthatatlan konceptuális egységben. Már amikor. És főleg: már ameddig. Mert hát a bevezetőben említett tanácsadói csoport beszámolójának egyik leghangsúlyosabb üzenete éppen az, hogy hamarosan örökre eltűnhet a mi sajátosan európai modellünk. S ha ez bekövetkezik, csak magunkat hibáztathatjuk érte. A jelentés végkövetkeztetése szerint: "a modell továbbvitele azért nem biztosított, mert semmi nem védi kellőképpen - lévén, hogy nincs hatékony, politikai unió formájában jelentkező megtestesülése".

Kimondottan rosszkor

Az EU tehát nem azért nem rendelkezik megfelelő politikai kompetenciákkal, illetve a megvalósításukhoz szükséges pénzügyi-jogi eszközökkel, mert nincs saját modellje, amire építhetne és amit képviselnie kellene. Hanem egészen egyszerűen azért, mert hiányzik az egységes politikai akarat ennek a modellnek a felvállalására.

Köztudomású, hogy az iraki válság során az unióban felszínre kerültek az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatok tartalmára (ehhez kötődően pedig a nemzetközi rendszer kívánatos felépítésére és az integráció végcéljaira) vonatkozó mély politikai ellentmondások. Ami kifejezetten üdvözítő, mármint hogy végre tiszta víz került az egyébként szándékosan zavarosan tartott pohárba. Ebből kiindulva ugyanis polgárjogot nyerhet a Delors által több mint egy évtizede folyamatosan hangoztatott - ma már valamennyi mértékadó elemzésben az egyetlen megoldásként feltüntetett - opció, a szorosabb integrációra hajlandó országok szűkebb csoportján belüli továbblépés. Egyúttal viszont nyilvánvaló lett: öncsalás volna azt képzelni, hogy az értékekről és identitásról huszonötös körben folyó reflexiók bárminemű kézzelfogható, politikai cselekvésre lefordítható eredményre vezethetnek.

2004 második fél éve ráadásul különösen rossz időpont az ilyen jellegű diskurálásra. Most indul meg az új szerződés ratifikálását előkészítő reklámhadjárat, amiben könnyen visszaüthetnek a megoldatlanul hagyott ellentmondások. A politikai zsákutcát leplezni próbáló szóvirágok megrémiszthetik a vonakodóbbakat, miközben a retorika és a tétlenkedés közötti kontraszt a lelkesebbeket ábrándítja ki. Tovább bonyolítja a dolgokat a török EU-jelöltség szintén ez idő tájt esedékes elbírálása, ami az értékekről szóló vitát rendkívül szerencsétlen kommentárok prédájává teheti.

Mindezt tetézendő, egyelőre az is erősen kérdéses, hogy vajon a novemberben hivatalba lépő bizottság kész lesz-e maradéktalanul vállalni az önálló európai modell képviseletét. Barroso elnök ugyanis portugál kormányfőként tudvalevőleg azok közé tartozott, akiknek levélírói buzgólkodását Valéry Giscard d'Estaing (az alkotmányos szerződés tervezetét kidolgozó konvent elnöke) úgy jellemezte: "az atlanti szisztéma iránti lojalitást az európai szolidaritás elé helyezik."

Az időzítés legnagyobb csapdája egyébként szintén az óceán túloldalán zajló eseményekhez köthető. Mert bármi legyen is az amerikai elnökválasztás kimenetele, Európában utána óhatatlanul annak fényében értelmeződnek-torzulnak majd az önálló identitásra vonatkozó viták. John Kerry győzelmét követően a "békülés" ürügyén azonnal megbélyegeződnének, szőnyeg alá kerülnének az autonóm politikai unióra vonatkozó elképzelések. Ha pedig George W. Bush térne vissza a Fehér Házba, akkor ezek a tervek megerősödnének ugyan, ám Amerika-ellenes felhang társulhat hozzájuk. Ez óriási hiba lenne, hiszen éppen a lényeget ferdítené el: az európai modell politikai kiteljesítése ugyanis önérték - nincs szüksége ellenségképre ahhoz, hogy igazolja létjogosultságát.

Szándékosan ostobán

A mostanra amolyan összeurópai hobbivá lett köldöknéző gyakorlatok egyébként az időzítéstől függetlenül is erősen félrevezetők. Tény persze, hogy az integráció alapjául szolgáló közös értékekről és identitásról soha nem lehet eleget beszélni. Feltéve azonban, hogy valóban róluk beszél az ember, vállalva összes folyományukat és levonva minden konzekvenciát. Ma viszont többnyire a hiányzó politikai akarat helyett, az integráció politikai végcéljainak elmaszatolására használják őket. Kényelmes alibiként úton-útfélen hangsúlyozva: itt nem csupán gazdasági társulásról van szó, hanem értékközösségről is. Ami porhintésnek kitűnő, Európának édeskevés.

Az Európai Unió ugyanis mindenekelőtt politikai építmény. Alapvetően szuverenitásról (és annak megosztásáról), jogalkotásról, döntéshozatalról van szó benne - vagyis par excellence politikáról. S bár a Monnet-Schuman páros rendkívül bölcsen a gazdaság felől közelítve tervezte létrehozni a "majdani föderációt", a szerződések elején szereplő "egyre szorosabb unió" kitétel folyamatosan emlékeztetett arra, hogy alapvetően politikai természetű vállalkozás zajlik. Politikaiak voltak a létrehozása mögötti mozgatórugók, mint ahogy politikaiak a korábban évtizedekig nevükön nevezni mert végcéljai is. A közös értékeknek s a rajtuk alapuló saját modellnek a vállalása pedig szintén politikai bátorságot követel.

S ez az, aminek a hiánya immár kifejezetten groteszkké vált. Hiszen egyre inkább szembetűnő, hogy az európai vezetők többsége szándékosan nem hajlandó tudomást venni az integrációba kezdettől beépített s jelenleg mind sürgetőbben kiteljesítendő politikai-stratégiai célkitűzésekről. Kényelemből, szolgalelkűségből vagy csupán a változástól félve az értékekről szóló imponáló szóvirágokkal próbálják elkendőzni azt, ami rajtuk kívül lassan már mindenki számára nyilvánvaló.

Paradox módon Európa öntagadása amerikai elemzéseken keresztül világlik ki leginkább. Az óceán túlpartjáról nézve ugyanis tökéletesen felmérhető mindaz a lehetőség (más vélemények szerint: veszély), amit az európai integráció rejteget magában. A globális trendek kiváló ismerőjeként számon tartott Jeremy Rifkin legújabb könyvének már a címe is sokatmondó: Az európai álom (avagy Európa jövőképe miként szorítja csendesen háttérbe az amerikai álmot). Szerzője úgy véli, hogy "az amerikai és európai vízió homlokegyenest ellenkezik egymással", s "a 21. század kihívásainak kezelésére sokkal alkalmasabb az európai megközelítés". Egy árnyalattal kevésbé lelkesen, de Charles A. Kupchan (Clinton elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadója) is megállapítja, hogy "Európának és Amerikának nem csupán az érdekeik, de az értékeik is különbözőek". ' Az amerikai korszak vége című könyvében azt fejtegeti, hogy "napjainkban Európa van felemelkedőben Amerika egyetlen komoly vetélytársaként".

A puszta ténymegállapításnál jóval tovább megy azonban Richard Perle (a neokonzervatívok szürke eminenciása), valamint Zbigniew Brzezinski (a demokraták külpolitikai vezéregyénisége). Perle A gonosz legyőzése című könyvében egy pillanatig sem köntörfalaz. Mint írja: "a szorosabban integrált Európa Amerikának többé nem érdeke." Egyértelműen "barátságtalan" lépésnek tekinti a politikai Európa kialakítását célzó, a jelenlegi egypólusú világrend kiegyensúlyozottabbá tételével "fenyegető" törekvéseket. Úgy véli, az ilyesfajta gondolatokat követőkkel "meg kell értetni, hogy mibe is kerül ez nekik". Brzezinski szintén nem sok illúziót hagy az európaiak számára. A korábbi művében "vazallusnak" nevezett szövetségesek esetleges emancipálódási próbálkozásai kapcsán újabban ő is óvatosságra int. A választás: uralni vagy vezetni című könyvében megállapítja, hogy egy megerősödő Európa "kihívást jelentene az amerikai hegemónia számára, s jórészt a csendes-óceáni térségre korlátozná az Egyesült Államok felsőbbségét". Ezt elkerülendő Európának szerinte inkább amolyan kvázikooperatív - Amerikát hasznosan "kiegészítő, de tőle nem független" - megoldásokban kellene gondolkoznia. Természetesen a jól bejáratott, érvekkel sehol alá nem támasztott axióma alapján, miszerint "az amerikai vezető szerep elfogadása a globális káosz elkerülésének előfeltétele".

Mindeközben az európaiak folytatják a meddő önmarcangolást. Pedig a kérdés már rég nem az, hogy van-e sajátosan európai modell, vagy hogy rejlik-e komoly potenciál a szolidaritáson és fenntarthatóságon alapuló megközelítésben. S nem is az, hogy vajon ennek ellenére az eltűnés veszélye fenyegeti-e. Mindhárom tény ugyanis. Az egyetlen kérdés, hogy vajon kinek ér annyit Európa, hogy a közös értékeket megőrizendő engedje végre politikai unióvá is kiteljesedni. S kinek annyit legalább, hogy ezt ne akadályozza meg.

Neked ajánljuk

Megszűnt a benzinárstop

  • narancs.hu

Egy késő esti rendkívüli kormányinfón jelentette be Gulyás Gergely és Hernádi Zsolt, hogy már kedd este 11-től megszűnik az üzemanyagárstop.