Három magyar politikus van, akiknek a politikai énképéhez szervesen hozzátartozik az ún. odafigyelés a határon túli magyarokra: Orbán Viktor, Sólyom László és Szili Katalin. Orbán Erdélye változott a legtöbbet. Õ fedezte fel, milyen belpolitikai haszna lehet a kisebbségi magyarságból. Tudta, mikor érdemes hangsúlyokat keresni vagy éppen váltani, és nagyon jól kitalálta, hogyan lehet a nemzetpolitikát jobboldali márkajellé tenni. Sólyom és Szili hason felszólalásai nem ily nagyívűek, nyilván nincs is mögöttük évtizedre szóló pártpolitikai stratégia. Az azonban bizonyos, hogy efféle imázs híján sem Sólyom, sem Szili nem lenne az, aki.
*
Hármójuk álláspontja azonban csak nagyon kevéssé tér el. S ezen eltérések sem azért alakultak ki, mert mást gondolnának vagy mást képviselnének határon túli kérdésekben. A nézetkülönbségek oka csak az, hogy politikai pályájuk más-más fázisában járnak épp. Orbán megengedheti magának, hogy konfliktuskeresően és -keltően fogalmazzon a kisebbségi magyarok ügyében, Sólyom vagy Szili még nem. Nekik szükségük van arra, hogy - ha lehet - a teljes magyar belpolitika referenciának tekintse őket. Ezenközben nem szabad megfeledkezni arról, mennyire nem született a rendszerváltás óta pártpolitikai szinten semmilyen új, autentikus kezdeményezés, menynyire nem tudnak mit kezdeni a szavak szintjén oly sokat féltett határon túli magyarsággal. Orbán, Szili, Sólyom ugyanazokat a témákat görgeti: identitáspolitikai credót, az autonómiakérdést, a szórványok ügyét (nyilván sok magyar polgárnak fogalma sincs, mi ez), a támogatáspolitikai adok-veszek aktuális konfliktusait. Ötlettelenségük nem csak a magyar belpolitika ötlettelensége. Az erdélyi magyar belpolitika sem tudja, hogy mit is akarjon, nem keres új célokat, ezért nem is köt új szövetségeket: Magyarországról nincs mire rácsatlakozni. Ha változik valami, az nagyon lassan változik.
Nem az az izgalmas, miért nem tudnak újat mondani ezek az azonos - jobboldali - politikai szemléletet és hagyományt képviselő politikusok. A nagy kérdés az, miért nincs velük szemben választási lehetőség. Vagy ha lenne, mi lenne. A második Gyurcsány-kormány e szempontból igen fontos javaslatokkal vágott neki: új koncepciót ígért, az eddiginél sikeresebb magyar diplomáciai fellépéssel megerősítve.
*
Az új stratégia egyik lényeges eleme, hogy a magyar gazdasági érdekek, a magyar kultúra- és tudománypolitika kívánalmait kell képviselnie a felfrissülő magyar külpolitikának. Ez valóban új, hisz az Orbán-, Sólyom-, Szili-felszólalások következetesen hozzák a (soha kellőképpen nem értett és kezelt) sérelmi politikát, elvétve sem találunk náluk gazdaság-, kultúr- vagy tudománypolitikai elképzeléseket. (A magyar állam pénzelte Sapientia - a koncepció teljes hiánya miatt - egyelőre sem a román, sem a magyar egyetempolitikába nem illeszkedik, viszont jó ürügyet szolgáltat a magyar belpolitikai vitákhoz.) E három álláspont természeténél fogva is lehetetlenné teszi, hogy a magyar külpolitika és az úgynevezett nemzetpolitika a fenti szempontok szerint változzon. Az orbáni modell azért, mert nemzetstratégia címén nem tesz mást, mint megkettőzi a magyar belpolitikát.
A Sólyom-féle elképzelések ugyan a köztársasági elnök beiktatásakor jeleztek valamiféle újító szándékot (többek között a civil társadalmat igyekezett jobban bevonni), de végül mégsem sikerült civil témává változtatni a magyar belpolitika belügyeként és privilégiumaként létező problémahalmazt. Ennél is súlyosabb hiba volt azonban, hogy Sólyom céltalan konfliktust provokált a román kormányzattal. Múlt heti romániai fellépése előtt a román sajtó a magánlátogatásától is tartott, arról cikkezett, vajon mit akarhat itt már megint az a mérges ember? A magánlátogatás után pedig nyilvánvalóvá vált, Sólyom Erdély-koncepciójába belefér, hogy finoman bár, de a jobboldali román politika mellett kötelezze el magát - ha nem is Markó ellen, de Tőkés mellett mindenképp.
Szili Katalinon simán számon kérhető, miért nem vesz tudomást a Gyurcsány-kormány ígérte új nemzetpolitikáról. Nos, ő sem tud túllépni a jobboldal árnyékán, csak ismétli Sólyom hibáit. Nemzetinek nevezett politikai konszenzusa kimerül a szimbolikus érdekegyeztetésben, az egymással (természetszerűleg) békülni nem akaró határon túli politikai erők békéltetésében. Olyan fölösleges és erőtlen (közjogi eszközök híján lévő) árnyékintézmények létrehozásában, mint a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF). Látványos, amint a fehér asztal körül újra és újra koccintanak a magyar képviselők - de mire is? Ugyanakkor a nem létező politikai konszenzus mímelt legitimitásával nagyon könnyen a magyar belpolitika zsarolási eszközévé válhat ez az eredetileg a légynek sem ártó intézmény. A Szili-féle nemzetpolitika legnagyobb hibája: leválasztja a magyarországi és a Magyarország határain túl élő politikusokat a reális politikai világukról. A magyar nemzetpolitikát bezárja, belalkukba préseli, ahol épp úgy tűnhet, mintha minden csak azon múlna, mire jut magyar a magyarral. Tőkés és Markó egymással egyezkedik, ahelyett, hogy a román-magyar, szlovák-magyar kapcsolat épülne. Miközben kisebbségpolitikai reformnyitást meg váltást ígért, Szili politikája nemzeti bezárkózást és indokolatlan konzervativizmust hoz. És ugyan mit kezdhet a KMKF-fel az unió? Ha egyeztető fórum kell: ott van Brüsszel.
*
Nézzünk ezek után a kormány körmére!
Sikerült-e megújítani a magyar diplomáciát, ahogyan ezt az induláskor ígérték? Ha a romániai állapotokat tekintjük: a helyzet langyos és változatlan. A romániai nagykövet sem új hangnemet nem hozott Bukarestbe, de új viszonyrendszert sem épített. A csendes meg nem támadás korszakát éljük; legalább nincsenek a szlovákiaihoz hasonló etnikai perpatvarok. Vannak azonban egyéb természetű viták, például Erdély infrastrukturális, egészségügyi, gazdasági fejlesztéséről. Ezekben Markó is határozottan hallatja a hangját - szüksége lenne magyarországi szövetségesre, hiszen e beruházások érintik a magyarországi, határokon átnyúló fejlesztéseket is. A magyar diplomácia azonban leginkább hallgat, leszámítva azon rövid közjátékot, amikor a nemrég kinevezett magyar nagykövet az erdélyi autópálya építését kérte számon. (A román közlekedési miniszter visszakézből kezelte a kísérletet.) Persze Szlovákiában a helyzet még rosszabb, diplomáciai szempontból úgy is mondhatnánk, bukta. Lehet ezért a szlovákiai szélsőségeseket hibáztatni, de ez időpocsékolás lenne. A tény az, hogy a magyar diplomácia még mindig nem tanulta meg helyi értéken kezelni a külpolitika ügyeit. Ami a magyar közösségekre tartozik, azokat a magyar közösség tagjaival kell és lehet elintézni (például a támogatáspolitikát). Ami pedig a szomszéd államra tartozik, azt nem kéne összekeverni a belmagyar konfliktusokkal, mert csak több lesz a konfliktus. Átvitt és konkrét értelemben: amíg a magyar diplomácia nem tanul meg szlovákul vagy románul, hiába keressük a hatékonyságát. A Magyarországnak is oly fontos erdélyi autópálya erős lobbit igényel. De akar-e egyáltalán valamit a magyar külpolitika Kelet-Közép-Európában? Romániában, Szlovákiában? Vagy tényleg elég nekünk az a fene szűk tér, amit az Orbán-Sólyom-Szili hármas bejátszik, és beérjük a napi, belpolitikai használatú konfliktushalmazzal?
Túl diplomáciai bakikon és bukásokon, azért van mozgás a gazdaságban, tétre megy, hogyan halad a fejlesztéspolitika (és mit sikerül lehívni a fejlesztési alapokból). De kérdés, a Göncz-minisztérium kérdése, hogy mennyi látszik mindebből az érintett országokban? Göncz legutóbbi, szeptember 10-i bukaresti látogatása kiváló alkalom lett volna, hogy leltározza a már létező együttműködéseket, lemaradásokat. Sajnos nála is megismétlődött a Szili-hiba, a magyar külügyminiszter szinte csak kisebbségpolitikai kérdésekben nyilatkozott. Ez a leegyszerűsítés pedig döntően árt a kisebbségpolitikának, így a két ország viszonya nem tud kibontakozni, a magyar kisebbség még mindig politikai túszként szerepel.
A múlt heti közös román-magyar kormányülés mindenesetre már valódi munkavégzésre emlékeztetett. Az Orbán-Sólyom-Szili-doktrína és a Göncz-mellékszál árnyékában, de azokra különösebb figyelmezés nélkül a felek csupa pragmatikus kérdést tárgyaltak: a határ menti régiók fejlesztésére költhető 250 millió euró sorsát, a két országot összekötő autópályák és vasúti rendszerek fejlesztését, a klíma- és energiapolitika problémáit. Mindezt úgy, hogy Tariceanu miniszterelnök a Sólyommal fraternizáló Basescu ellenében, Gyurcsány pedig úgy általában a teljes magyar politikai palettával szemben próbálja racionalizálni a két ország viszonyát. Romániában választások közelednek, Magyarországon - a kisebbségi kérdéseket érintően is - állandó a válság, a bizonytalanság. Ilyen körülmények között túl nagy tétje van annak, ki és mire használja a kisebbségi kérdést. Lehet alapja a konszenzusnak, és eszköze a zsarolásnak is: a további maszatoláson azonban eurómilliókat lehet bukni.
*
E rövid külpolitikai névsorolvasásból hiányzik valaki. Hol késik (még mindig) a liberális kül- és kisebbségpolitikai stratégia? Szinte azzal egy időben, hogy Göncz Bukarestben járt, megalakult az SZDSZ külpolitikai bizottságának határon túli szekciója. S ki hinné, a szekcióalapítás az érzelmi nemzetpolitikát kéri számon a "rideg racionalitáson". Adott a kérdés, hogy az itt vázolt álláspontoknál mi lehet még érzelmesebben nemzeti? Egy biztos: ez a felütés nem hoz változást.
