Nagy Imre ismeretlen élete

Magyar Narancs, 2008. október 9., 16., 23. Elképedve és értetlenül olvastam a Nagy Imre múltjáról szóló folytatólagos leleplezésüket, amelynek Önök - igen ízlésesen - Nagy önként vállalt mártírhalálának ötvenedik évében, ezen belül is október havában adtak helyet.

Elképedve, mert a Narancsot eddig azok közé a magyar sajtótermékek közé soroltam, amelynek szerzői és szerkesztői tisztában vannak a polgári erkölcs elemi szabályaival, például azzal, hogy a halottgyalázás még kérdéses múltú személy esetében sem illendő. Értetlenül pedig azért, mert nem látom, hogy mi volt e sorozat közlésével a céljuk, s hogy kinek kívántak hasznára lenni? Azt ugyanis nem feltételeztem, hogy a dolgot öncélú gonoszkodásból tették. Lehet persze, hogy naiv vagyok (ami a szerző céljait illeti), vagy hogy a feltűnési viszketegségből származó gátlástalan beszéd stílusához még nem nőttem fel.

A sorozat szerzőjéről semmit nem tudok, legfeljebb annyit, hogy a történészszakmába vagy a tényfeltáró újságírásba még nem írta be a nevét. Nagy garral előadott állításai azonban nem alkalmasak komoly vitára, sőt még komolytalanra sem, tekintettel arra, hogy semmilyen megvilágító újdonságot nem tartalmaznak, hanem ismert tények becsmérlő (Mink András szavaival: "karaktergyilkos") leminősítésében merülnek ki.

Azt még csak érteném, hogy mit keres egy ilyen írás az antibolsevizmusra szakosodott sajtótermékek valamelyikében, de milyen hivatást teljesít egy szabadelvű hetilapban, amelyet úgy tartanak számon, mint amely a tényfeltárásban igényességre törekszik, az ítéletalkotásban pedig valamiféle tárgyilagos méltányosságra? A "cui prodest" kérdésére nem találok választ, de sajnálom Önöket, hogy ilyen szánalmas vállalkozáshoz adták oda hasábjaikat. Remélem, tisztában vannak azzal, hogy az effajta rossztettet nem lehet jóvátenni.

A félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy a történelmi tények vagy személyek "demisztifikációjának" nem vagyok ellensége, s hogy "pozícióim" (melyek ötven éve önkéntesek) nemcsak hogy nem akadályoznak ebben, hanem éppenséggel ez iránti nyitottságra köteleznek engem. Természetes, hogy a kommunizmusnak vagy az olyan horderejű eseményeknek, mint amelyek 1956-hoz vezettek, sokféle interpretációja lehetséges, s hogy ez a megállapítás a szereplők motivációjára is érvényes. Azt azonban minden szerzőtől - még a legamatőrebb kezdőtől - is meg lehet követelni, hogy annak, amiről ír, legalább az elemi összefüggéseivel tisztában legyen. Az Önök szerzőjének erről láthatóan fogalma sem volt. Mint ahogy arról sem, hogy a történeti nagyok dolgához csak olyan arányérzékkel szabad nyúlni, amelyben saját kicsiségünk is benne van.

Végezetül néhány szó a forradalmi Magyarország élére került s hatvankét éves korában meggyilkolt Nagy Imréről. Nem mindegy-e, hogy mivel foglalkozott húsz-, harminc- vagy negyvenéves korában, hogy milyen diplomákkal rendelkezett vagy nem rendelkezett, hogy milyen jó vagy rossz szolgálatokat tett ekkor és akkor, ha pályaívét abból a szempontból nézzük, hogy a magyar nép 1956. októberi felkelése csak azért válhatott nemzeti felszabadító forradalommá, egyszersmind világrengető eseménnyé, mert volt az országnak és kommunista pártjának egy Nagy Imréje, aki ott állt, ahol állt. Ez az ember pedig az októberhez vezető időszakban csak azért állhatott ott, ahol állt, azért lehetett gyűjtő szimbóluma a változást akaróknak, mert olyan volt a múltja, amilyen. A cikksorozat szerzőjének, mielőtt magas lóról ítélkezésbe kezd, előbb ezt kellett volna megértenie - a történelmi tényeknek kijáró alázattal.

Kende Péter,

az 1956-os Intézet és a Nagy Imre Alapítvány elnöke