H
Ez a mulasztás nemcsak kommunikációs hiba, hanem koncepcionális félreértés is. Eredményeként az ellenfél kapott három gól előnyt. Az első komolyabb lépésnek számító reformelem, a kórháztörvény - azaz "Az egészségügyi szolgáltatókról és az egészségügyi közszolgáltatások szervezéséről szóló T/2702. sz. törvényjavaslat" - barikádra szólította a politikai bajvívókat. A túlhordott reformot így nehezebb lesz világra segíteni. Ellenfelei most azt követelik, hogy a kórháztörvény legyen kétharmados, és hogy erről tartsunk ügydöntő népszavazást. A Magyar é
é‚àr`Àg-nvz-nfj`$J„g .z-ZjØ€` .D€àr`ÀfØZj .D€à@@gB.C`0 .D€àr "€f ºZHf
/H
Magyarország a gyógyítószolgáltatásokat tekintve ma meszszebbre van Európától és a világtól, mint száz vagy akár ötven éve volt. A GDP-ből az egészségügyre jutó ráfordítás alig több, mint az európai átlag fele. Magyarországon ma attól függ az ember egészsége és élete, hogy nagyvárosban vagy falun, Budapesten vagy vidéken él-e. Ha valaki Tiszaújvárosban szélütést kap, hozzátartozói akár keresztet is vethetnek rá: a stroke betegségnek háromórás az időablaka. Ha a szerencsétlen 180 percen belül nem kerül speciális felszereltségű és szakértelmű osztályra, vagy meghal, vagy élőhalott lesz belőle. Jó, ha öt-hat olyan centrum akad az országban, ahol az időablakon belül érdemben cselekedni képes orvosok és műszerek állnak rendelkezésre. (Hogy az elhervadt mentőszolgálat kivonulási idejéről ne is beszéljünk.) Meglepődhetünk-e azon, hogy ma az alkotókorú népesség (a 25-50 év közöttiek) halálozási aránya hatszorosa az európainak? Vagy azon, hogy az érrendszeri betegségek évente 70 ezer embert - egy közepes nagyváros teljes lakosságát - tüntetnek el az élők sorából? E tények lassan az egyszerű újságolvasók előtt is ismertté válnak. Azt meg az egyszerű szakmabeliek tudják, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak (OEP) valójában fogalma sem lehet arról, hogy a klinikák, kórházak, szakintézetek milyen hatékonysággal hasznosítják az általa kifizetett ráfordításokat. Felelős beosztású orvosok állítják: hiányzik a megfelelő szakmai kontroll, a minőségbiztosítási rendszer. A normatívák pirulnak a papíron. Emiatt az intézmények gyakorlatilag olyan és annyi méregdrága gyógyeszközt használnak, amilyet és amennyit a gyógykezelésről döntő főorvosok, igazgatók éppen jónak látnak. Ez pedig - itt az ideje, hogy szembenézzünk az igazsággal - attól függ, hogy a tisztelt beteg (a befizetett társadalombiztosítási járulék mellett) meg tudja-e fizetni a paraszolvenciát. Ha igen, megkapja a másfél milliós érimplantátumot, és elvégzik rajta a sokmilliós rekonstrukciós műtétet. Ha nem, beállhat a sor végére. És ez a sor nagyon hosszú, nem- egyszer hosszabb, mint amit a beteg ki tud várni - élve. Az esetek jelentős részében bizony nem más, mint a fizetőképes kereslet dönt, és nem a szakmai vagy indokoltsági rangsor, a rászorultság, a betegjog. Mindezért vakság lenne az orvosokat tenni meg "a fő felelősnek". Nekik is meg kell élniük, márpedig fizetésük átlagosan nem éri el egy buszsofőr havi bérét sem.
A rátermett, motivált orvosoknak ezért ma több munkahelyük van. Az egyik a magánrendelő vagy a magánkórház; a másik a közkórház. A magánrendelőben fogadott beteg az ellátást rendszerint a közkórházban kapja. ´ (legalább) kétszer fizet a szolgáltatásért. Egyszer a tb-járulékot (amit fizet a munkaadója); és fizet, másodszor, a magánrendelőben is. A magánrendelőben, a vizsgálatkor az első, a bérből levont összeg nem játszik; csak a második, amit saját, többször adózott keresetéből penget ki. Ha ezt nem akarja vagy nem tudja megtenni, nem jut hozzá a jó orvoshoz, az odafigyelő ápolónőhöz, az azonnali műszeres vizsgálathoz (például a CT-hez). Mehet a sor végére. (Igaz, kidobni a legritkábban dobnak ki valakit a közrendelőből.)
H
Az egészségügy privatizációja, vagyis az ellátórendszer bizonyos részeinek magánkézbe való kisajátítása réges-rég megkezdődött, és ma is zavartalanul folyik. (Valahogy úgy, mint az ipar privatizációja 1988 és 1993 között.) A vesekőzúzók, a computertomográfok, a műveseállomások jelentős része és egyes laboratóriumok már jó ideje magántőkével működnek. Ezek az ellátórendszer azon részei, amelyeket gyorsan profittermelővé lehetett varázsolni. A csendben felállt magánkórházaktól és egészségcentrumoktól mindent vásárolhatnak a fizetőképesek: aranyérműtétet és plasztikai beavatkozást, menedzserkontrollt és szülést. Ez az üzletág virulens és jól jövedelmező; sőt orvosszakmailag magasabb minőségű szolgáltatást nyújt, mint közversenytársai.
Csakhogy ez a magánszféra átláthatatlanul összefonódott a közszférával. Ha képzeletben összeállítanánk egy névsort, számos esetben derülne ki, hogy N. professzor, a közintézet nagy tekintélyű vezető főorvosa, illetve N. magánklinikai vezető operatőr egy és ugyanaz a személy. Magánklinikán diagnosztizál, majd közintézményben ágyat ad, operál - elvégre ott van asszisztencia, gyakorlott aneszteziológus, intenzív osztály. A beteget mindkét helyen felveszik (hiszen van taj-kártyája) - ám a magánklinikán fizet (ott is fizet). Pro forma mindebben semmi kivetnivalót nem találhatunk: a beteg és munkaadója befizette a tb-t, jár neki a műtét N. professzortól. De ugyanez a beteg vajon akkor is megkapná-e tőle a műtétet, ha ismeretlenként beállna a már említett sor végére a központi kartonozó előtt? Naiv kérdés. Akárcsak az, amely azt firtatná: vajon a magánklinika átutal-e akár egy fillért is a közintézetnek? Hisz a két objektum - a magánklinika diagnosztikai szobája és a közintézet műtője - között csupán misztikus kapcsolat rezonál, melynek médiuma dr. N., a kitűnő sebész.
H
A magán- és a közszféra azonban nem csak az orvosok zsebében kuszálódik végzetesen össze.
Ma a jobb intézetek, ahol igazán penge dolgokat csinálnak - azaz drága protézisekkel, korszerű eljárásokkal mentik a páciens életét vagy életminőségét - rafinált tandemben működnek együtt a műszer- és gyógyszergyártókkal, akik a gyógyítás innovatív kellékeit szállítják. Mivel az intézetek a drága kreatív műtétekhez vagy egyszerűen a puszta működéshez nem kapják meg a teljes finanszírozást, csak úgy tudnak fennmaradni, ha a beszállító cégek besegítenek. Ez sokféleképpen történik.
Az intézet például létrehoz egy segítő alapítványt, amibe a beszállító a tőle vásárolt termékek után jutalékot fizet vissza; annyit, amennyit az alapítvánnyal kialkudott. A megrendelés éves szinten százmilliókat vagy akár több milliárdot is jelenthet; a jutalék 10-25 százalék között mozog. Az alapítvány, melyhez az OEP-nek vagy az Egészségügyi Minisztériumnak semmi köze nincs, többféle címen fizet. Például albérletet tart fenn az Erdélyből idehozott nővérek tucatjainak, mivel a magyar állampolgárságú nővérek már régen elmentek a közeli szupermarketbe pénztárosnak - kétszeres fizetésért. Rekonstruálja a lepusztult proszektúrát. Ultrahang-berendezést vásárol. És persze fizet azoknak is, akik ezt az egész ügyes vircsaftot létrehozták, működtetik - és vállalják érte a kockázatot. És hogy mi a zavaró ebben? Nos, vegyük sorra. Egy. A közintézmény az OEP-ellátmányból vásárol műszert és gyógyszert. Ez, ugye, közpénz. Kettő. A műszergyártó ebből fizet jutalékot. Három. Az alapítvány felújítási költségeket, műszervásárlásokat, honoráriumot fizet. Hogy miből, mennyit, kinek és miért - rendszerszerűen senki nem közellenőrzi. Ezért mindez nem is része a racionális gazdálkodásnak.
A gyógyszercégek, amiknek a kőkemény magyar piacon kell talpon maradniuk, csaknem mindent megtesznek, hogy eladhassák készítményeiket. Ajándékoznak, kutatást szponzorálnak, korrumpálnak, vendégül látnak, gyereket taníttatnak külföldön és a többi. Az egyik legnagyobb és legjobb pedigréjű magyar gyógyszergyártó idén tavasszal vagy kétszáz professzort vitt Párizsba meg a Loire menti kastélyokba egy hétre ötcsillagos szállodákba - tapasztalatcsere címén. Nem kétlem, hogy ez a marketingköltség terhére történt. Ez a költség természetesen benne foglaltatik a gyógyszer árában, vagyis a beteg fizeti. Mi fizetjük. Más gyógyszercégek, elsősorban az innovatívok (amelyek a hatékony, eredeti szereket forgalmazzák) hasonlóan cselekszenek. Érdekes intézményük a gyógyszerminták adományozása, ingyen, a kórházaknak. A kórház, amely nem tudná megvenni a piacon a drága készítményt, örömmel fogadja az ajándékot, és nem törődik azzal az "aprósággal", hogy így lemond az önálló választás lehetőségéről (azaz hogy a rendelkezésre álló további nyolc készítményből szakmai alapon válogasson). A gyógyszerminta mennyisége nemritkán a kritikus szükséglet, azaz ha nem kapná meg a kórház, haza kellene küldenie betegeit.
H
Csak néhány mozzanatot ragadtam ki abból a folyamatból, amelynek következményeibe a magyar egészségügy simán belepusztulhat. És ha ez így megy tovább, nem csak az egészségügy fogja ezt tenni. Az áttekinthetetlen és pazarló, ugyanakkor szegény finanszírozási rendszer mellékhatása az egész gazdaság életképességét befolyásolja.
Az agonizáló rendszer táplálását a költségvetés a jövedelemtulajdonosok (állampolgárok és vállalatok) mind erőteljesebb megcsapolásával próbálja megoldani. Ha ezt a modellt a Medgyessy-kormány fenntartja (mint ahogy nem akarja), akkor a gazdasági tevékenységek fokozatos leépülésével kell szembenéznünk. Ma az állam vagy húszféle jogcímen vasal be nemzetközileg igen magasnak minősülő egészségügyi hozzájárulást a munkavállalótól és a munkáltatótól. A távozott multik és más külföldi cégek nemcsak az erős forint, hanem amiatt is szedték a sátorfájukat, mert nem volt gazdaságos ennyit fizetni a rendkívüli mértékben megdrágított magyar munkaerőért. Példájukat követhetik az erősebb, motivált magyar vállalatok is, hiszen ők sem ellenségeik saját zsebüknek. Ezt igazolja a csendben meglóduló tőkekivitel Magyarországról. Ma ott tartunk, hogy a munkaadó - 150 000 forintos nettó bért feltételezve - két és félszer fizeti ki munkavállalóját. Úgy 200 ezret csönget ki - a 150 000-en felül az elegánsan köztartozásnak nevezett jogcímen. A személyi jövedelemadó előlegeként a bér után 20-40 százalékot; egyéb személyi jellegű juttatás címén 44 százalékot; egészségügyi járulék címén a bruttó bér után 11 százalékot; nyugdíjjárulék gyanánt 18 százalékot; munkaadói járulékként a bruttó bér után 3 százalékot; további létszám után egészségügyi hozzájárulás címén havonta és személyenként 3450 Ft-ot; szakképzési hozzájárulásként a bruttó bér után 1,5 százalékot. Erre jön még az iparűzési adó (a nettó árbevétel, annak kamata, a nettó anyagköltség és az alvállalkozóknak kifizetett díj 1,5 százaléka). Magyarországon a vállalati személygépkocsikra is személyi jövedelemadót kell fizetni: 10 és 30 százalékot, a táppénzt 15 napig teljes egészében a munkáltató fizeti. Ezután az OEP következik, de a kifizetett táppénz egyharmadát visszaterheli a munkáltatóra.
Ha ez az étvágy nem csillapodik, akkor a magyar gazdaság úgy süllyed el az unió versenypiacán, mint tégla a vízben. Ennek az étvágynak az egyik fő gerjesztője a rossz egészségügyi ellátó rendszer. A kórháztörvény lehet az első étvágycsökkentő tabletta.
H
Aki vette a fáradságot, és elolvasta a T/2702. számú törvényjavaslatot, rájöhetett: ez eredetileg sem volt több mint szégyenlős mozdulat a racionalitás irányába. Indokolatlan farkast kiáltani. A javaslat átláthatóvá, ellenőrizhetővé kívánja tenni az egyébként is megindult privatizációs folyamatot. Az a célja, hogy tisztább helyzetet teremtsen hatóságnak, orvosnak, intézményeknek és befektetőknek; hogy megszabja, mit lehet és mit nem. Friss magánpénzekkel, tulajdonosi szemlélettel és érdekeltséggel turbózná fel az agonizáló szervezetet. Eközben igyekszik megakadályozni az ellátórendszer kimazsolázását, azaz lehetetlenné tenné, hogy a magántőke megszerezze a profitábilis egységeket és a közfinanszírozásra hagyja a menthetetlenül ráfizetéseseket. Ha elfogadják a törvényt, a befektetőnek a teljes struktúrát vállalnia kell, annak jó és kevésbé jó elemeivel együtt.
Ennyi és nem több.
A reformmal szemben megfogalmazott vádak ostobák, demagógok, a valóságot meghamisítók. Hiszen nem igaz, hogy a tb kivonulna az egészségügy finanszírozásából - nincs ilyen része a javaslatnak. Nem igaz, hogy megszűnik az ellátási felelősség. Nem igaz, hogy a reform tömeges munkanélküliséget vált ki, vagy hogy csökkentené a privatizált intézetek bérkeretét. Nem igaz, hogy a törvénnyel megszűnne a tb keretében nyújtott egészségügyi szolgáltatás ingyenessége.
Igaz viszont, hogy ha bevezetik, szűkül az egészségügyi buhera lehetősége - a magántulajdonos vigyázni fog a bevételeire, a költségeire, a beszállítóira. Tisztább lesz a magánszféra és a közszféra közti munkamegosztás, és aki ügyeskedni akar, az nem egykönnyen tudja majd megtenni. A tisztább viszonyok, a tulajdonosi érdek, a piacosság versenyt indíthat el a megrendelők, azaz a betegek kegyeiért és az OEP-ellátmányért. Ki fog derülni, hol gyógyítják gyorsabban, kevesebb pénzért a tüdőgyulladást, az aranyeret. És egyszer talán azt is megérjük, hogy a betegekért versengő szolgáltatók választékot és kínálatot teremtenek. Fellebbenhet a misztikus fátyol, bebizonyosodhat, hogy az orvos, az egészségügy nem kegyet gyakorló intézmény. Hanem szolgáltató. Ajkay Zoltán, a Magyar Kórház Szövetség elnöke, miután a szövetség - kompromisszumok után - elfogadta a T/2702. javaslatot, a HVG-nek a következőt nyilatkozta: "Ami most folyik, az puszta pártpolitizálás, ami egyáltalán nem kedvez a szakmai érvek megvitatásának. Ugyanazoknak a mostani aggodalma, akik három évvel ezelőtt tíz országos intézetet - köztük a Korányit is - egy kht.-ba akartak kivinni a minisztérium fennhatósága alól, meglehetősen álságos. Ez a törvénytervezet nem teszi lehetővé az egészségügyi célvagyon széthordását, hanem azt szabályozza, miként, mely biztosítékok megléte mellett lehet - hangsúlyozom, lehet, de nem kötelező - az intézmény tulajdonosának a kórház működését vállalkozásokra bízni. (...) Sem a tulajdonosi, sem pedig a szakmai kontroll nem kerül vállalkozói kezekbe, az egészségbiztosító pedig, akárcsak eddig, szolgáltatást vásárol a betegnek, függetlenül attól, ki milyen szervezeti formában nyújtja azt."
H
Nézem az Arany János utcai szónokokat. A korábbi ideáit vesztett szakszervezeti hölgy egyre csak azt húzza: a betegek elveszítik a biztonságot, a társadalom a közintézményeket, az orvosok az állásukat. Az egovitéz exminiszter polgári körös hangulattal vokálozik neki. Nézem őket, és az egész nagyon ismerősnek tűnik. Mintha jó tíz évvel ezelőtt ugyanezeket a szólamokat hallottam volna a csődbe dermedő szocialista nagyvállalatok kapui előtt. Az akkori tüntetők - bármennyire is szerették volna hinni - nem tudták megállítani a magyar ipar és a gazdaság kényszerű átstrukturálását. A mai politikai vezérszónokok sem tudják megakadályozni az egészségügy kérlelhetetlenül bekövetkező reformját. Remélhetőleg. A racionalitás előbb-utóbb lekeveri őket a színről. A társadalom rájön arra, hogy az élet nem a sarki önkiszolgáló, ahol kosarunkba egymás mellé be lehet válogatni a nekünk tetsző árucikkeket - a teljes foglalkoztatottságot és a gazdasági hatékonyságot, a forintos villamosjegyet és a halálpontos hatos villamost, a központosított, egyenlősdit színlelő közgyógyellátást és a költséghatékony, korszerű betegellátást. Ez az illúzió egyszer így is, úgy is eloszlik majd. És minél előbb teszi, annál jobb.
A szerző közgazdász.
