Csau – a Kárpátok G-je – azon a bizonyos napon, amikor utoljára szólhatott hőn szeretett népéhez, észlelve, hogy a tömeg már nem tapsol ütemesen, ahogy az évtizedeken át megszokott és kötelező volt, hanem füttybombák robbannak, és egyenetlen fenyegető hangorkánná változik az ováció, figyelemreméltó lélekjelenléttel, a biztonsági emberek figyelmeztetése ellenére is még a tribűnön maradt.
És rögtönzött ígérgetésbe kezdve – és a kémiai tudományok legbutább doktora, Elena vartyogogó kárálása kíséretében – tántoríthatatlanul, de egyre rimánkodóbban csak mondta, mondta, sorolta, hogy mi minden kedvezményt fog ő most adni a népének, csak tapsoljanak és éljenezzenek megint.
A tömeg egy percre megnyugodni látszott, de inkább csak elcsodálkozott a pillanatok alatt pitiáner gazsulálóvá lett, tegnap még rettegve félt diktátoron.
Itt-ott még tapsok és éljenzések is feltörtek az évtizedes beidegződések és megszokás utórezgéseként, de végül megérkezett a lázadók utánpótlása és a türannosznak menekülnie kellett.
Persze a kordonok mögötti „évértékelő” korántsem volt Orbán utolsó beszéde, ám a mindenféle látszatkedvezményekkel kicsinosított könyörgés, hogy a negyven alatti nők – termékenységi menetbe kapcsolva – szüljenek nekik fideszbabákat (mert ők nyilván azt remélik, hogy a kedvezményezettek fidesznyiknek is nevelik majd a gyermekeiket), nos, már csak azért is röhejes, hiszen a hangzatos szólamok mögött meglehetősen pontos számításokat sejteni, hogy az ígéretek, minél kevesebb – a saját kasszának tekintett közpénzt érintő – költségvetési terhet jelenthessen a számukra.
Hatalmuk további meghosszabbítását remélve ígérgetnek és nyaliznak,
miközben pedig lenézik és semmibe veszik nem csak a nekik nem behódolókat, de szélesebb értelemben mindazokat az úri kaszinójukon kívülieket, akiket Bayer Zsolt kertelés nélkül nevez a nevükön: “a büdös lábú kölkeiket nevelő, koszos prolikat”.
Az pedig, hogy Orbán az ellenzéket kicsinyes és személyeskedő hangnemben gyalázó megnyilvánulásai váltották ki a legnagyobb vastapsot ebből a társaságból, egyfelől jellemezte a kisestélyis, guccsis, közpénzen hizlalt bagázs mentális és érzelmi színvonalát, másfelől egyértelmű jelzése volt annak is, amiről a kordonok, a fekete leplek és a gyülekezet helyszínén az egy négyzetméterre eső biztonságiak túlzó száma árulkodott.
Jelesül az az iránti félelmet, hogy a most még hömpölygő aranyfolyam bármikor elapadhat. Felfokozott örömmámorban ünnepelték hát fedezékben bujkáló hősüket, azt remélve, hogy a tőle nyert kiváltságaik örökre az övék maradhatnak, ha jókor és jó helyen tapsolnak – ez pedig nem mindig szokott sikerülni.
