Az ügy fontosságát jól érzékelteti, hogy Trócsányi László igazságügyi miniszter október 4-én az egyenlő bánásmódról szóló törvényre (Ebktv.) és a köznevelési törvényre vonatkozó módosító javaslatokat terjesztett az Országgyűlés elé. Ezek, nyilván az Európai Bizottság (EB) nyomására, orvosolni kívánják az Ebktv.-nek a jogvédők által is bírált meggyengítését, amely egyrészt a korábbi (félbehagyott) törvénymódosítások következménye, másrészt azé az ellentmondásos jogértelmezésé, amit a Kúria a nyíregyházi egyházi iskola szegregációs ügyében alkalmazott. (Az első fokon eljáró Nyíregyházi Törvényszék 2014 februárjában, a másodfokon eljáró Debreceni Ítélőtábla 2014 novemberében mondta ki, hogy a Hajdúdorogi Egyházmegye fenntartásában működő Huszár-telepi iskola az egyenlő elbánás elvét megsértve szegregácós gyakorlatot folytat. A Kúria tavaly áprilisban viszont az egyházmegye fellebbezésére a jogellenes szegregáció megállapítását kérő civil szervezet keresetét teljes egészében elutasította, és ez ellen az ítélet ellen fellebbezésnek nincs már helye – a szerk.)
| ||
Mit akarhat a Bizottság?
Nézzük, mit is jelent a kötelezettségszegési eljárás, mit akar(hat) a Bizottság, és mit gondol(hat) a kormány tenni a probléma megoldására – vagy inkább a probléma hárítására. A feltételes módot azért használom, mert egy ilyen eljárásban a dokumentumok, tehát a két fél levelezése, az azokat alátámasztó szakmai és jogi anyagok tartalma nem ismerhető meg.
Kötelezettségszegési eljárást akkor indít a Bizottság, ha jó okkal feltételezi, hogy egy tagország jogrendje és gyakorlata valamely uniós regulációba, direktívába ütközik. Ezúttal a 2000-ben elfogadott Faji Egyenlőségi Irányelvről (RED) van szó, amely tiltja a faji alapú diszkrimináció nevesített formáit. (Az említett Ebktv. részben a RED átültetése a hazai jogrendbe.) Az eljárás érdekessége, hogy a diszkrimináció területén ez az első olyan jogintézmény, amely szankcionálhat törvénysértés esetén. Ha az Ebktv. alapján hazai bíróságok előtt perelünk, azok ugyan megállapíthatják a jogsértést, elmarasztalhatják a jogsértőt, de hatékony jogorvoslatot nem adhatnak, nem zárathatják be a jogsértő iskolát, nem fenyíthetik a jogsértés előidézőit, és nem szabhatnak ki kártérítést sem a jogsértést elszenvedőknek. Ám ha az EB és a kormány nem tudnak az előkészítő eljárás során megállapodni a követendő elvekről és konkrét lépésekről, az ügy az unió luxembourgi bíróságára kerülhet, amely komoly bírságot szabhat ki az uniós jogot sértő országra, és dönthet a fejlesztési források folyósításának felfüggesztéséről.
A RED-re hivatkozva még nemigen pereltek a luxembourgi bíróságon. Ilyen romaügy csak egy volt eddig, a bolgár elektromos műveké, amelynek szabályzata előírta, hogy a villanyórákat a házak külső falán, szemmagasságban kell elhelyezni – kivéve a cigánytelepeken, ahol több méter magas oszlopokra kell helyezni őket. A bíróság elmeszelte a szabályzatot, amit az elmarasztalt sürgősen vissza is vont.
Nem tudható pontosan, milyen kifogásokat tartalmaz a Bizottság eljárást elindító levele, de következtethetünk a tartalmára. Az Ebktv. korábbi módosítása, melynek szándéka, hogy a „felzárkózás” ürügyével lehetővé tegyék egyházi fenntartású iskoláknak az etnikai elkülönítést, az evvel egyidejűleg ígért, de eddig nem kiadott kormányrendelet, amely részletesen szabályozta volna ezt a folyamatot, a Kúria említett határozata – ezek biztosan szerepelnek a kifogások között. Akárcsak – nagy valószínűséggel – az is, hogy a kormány gyakorlatilag semmilyen lépést nem tett a Strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának a Horváth és Kiss ügyben hozott ítélet végrehajtására, vagyis a roma gyerekek túlreprezentáltságának visszaszorítására a félrediagnosztizált, enyhén fogyatékos gyerekek között. A Bizottság azért tud ezekben a kérdésekben határozottan fellépni, mert az elmúlt 13 évben lezajlott szegregációs perek rengeteg megalapozott, a független magyar bíróság által is igazolt információval szolgálnak a roma gyerekek iskolai elkülönítéséről és annak hatásairól; s az is egyértelmű, hogy a magyar kormány a hatályos jogszabályok és az azokat megerősítő egyértelmű bírósági gyakorlat ellenére soha nem lépett fel hivatalból az iskolai etnikai elkülönítés ellen. Mi több, nem is ellenőrizteti, van-e egyáltalán jogsértő elkülönítés a rendszerben.
Vélelmezhető, hogy a Bizottság megbízható etnikai adatgyűjtést vár a kormánytól az oktatásban, elsősorban a fogyatékos gyerekeknek fenntartott, zömében elkülönítetten működő iskolákban tanulókról; valamint az ismert szegregáló intézmények felszámolását; s végül olyan jogszabályi, oktatásigazgatási és ellenőrzési intézkedéseket, melyek az újabb szegregált intézmények kialakulását megakadályozzák. Sajnos kicsi a valószínűsége annak, hogy a Bizottság kifogást emel a kormány olyan szakpolitikai intézkedései ellen, melyek súlyosan sértik ugyan a roma gyerekek iskolai sikerességének esélyeit – de inkább csak közvetve, mivel etnikai szempontból neutrálisak. Ezek: a tankötelezettség leszállítása 16 éves korra, a halmozottan hátrányos helyzet újradefiniálása, a vidéki kis gimnáziumok megszüntetése és általában a gimnáziumokban tovább tanulók létszámának korlátozása, vagy a szakiskolai képzés elméleti tartalmának csökkentése. Ez csupa olyan intézkedés, amelynek a kormány éppen az ellenkezőjét hirdette meg és vállalta a 2011-es romastratégiákban. Igaz, már akkor cinkelt lapokkal játszott, hiszen a stratégiák angol címében szereplő „inclusion” szót „felzárkózásra” fordította, ami Magyarországon tradicionálisan elkülönítést jelent (erről lásd: Fel, zárkóztatás, Magyar Narancs, 2013. május 2.).
Mit akarhat a kormány?
Vélelmezhetően minél kevesebb változást a jogszabályi környezetben és főleg a fennálló intézményrendszerben, az oktatásirányításban, -szervezésben, -finanszírozásban, és az elkülönítést fenntartó, mégoly hatékonytalan iskolákban. Nem kívánja bezáratni a szegregált intézményeket (holott a Klik létrehozásának ez volt az egyik fő hivatalos indokolása), nem kíván határozott és egyértelmű ellenőrzési kritériumokat bevezetni az oktatási hatóságok számára, ellenáll az iskolás gyerekek etnikai adatai hatékony gyűjtésének (jóllehet ez a bírósági gyakorlat és az ombudsman korábbi tanulmánya alapján a hatályos adatvédelmi törvénnyel összhangban megvalósítható), pedig e nélkül nem látható jól az elkülönítés mértéke és pusztító hatása. S végül nyilván nem kíván változtatni a történelmi egyházak oktatási tevékenységének a szabályozásán. Az egyházak a kormány legmegbízhatóbb szövetségesei nemcsak az elitképzés szervezésében és annak hallgatólagos garantálásában, hogy az cigánymentes marad, hanem az elkülönített „felzárkózó” oktatás zászlóvivői szerepében is.
Pedig a kormány különösebb arcvesztés nélkül változtathatna. Mondhatná például, hogy a Lázár János hódmezővásárhelyi polgármester által végrehajtott iskolai deszegregációs projekt sikeres kísérletnek bizonyult, s ezért a kormány apránként, alapos terv szerint hozzálát a megvalósításának más városokban is. Nyilván senki nem várna azonnali eredményeket, viszont mindenki azt mondaná, jó úton haladunk. Mindenki tapsolna akkor is, ha a kormány elintézné (és a kormány mindent el tud intézi a történelmi egyházakkal), hogy a tanító rendek kiváló gimnáziumai kicsi, de esetleg évről évre növekvő roma kvótákat nyissanak. E két intézkedéssel a kormány a társadalomnak is megüzenné: az elkülönítés ezentúl nem prioritás. Az egyiskolás falvak foggal-körömmel védett hatékonytalan és reménytelen gettóiskolái előbb-utóbb amúgy is áldozatául esnek a gazdasági szükségszerűségnek, hiszen olcsóbb a roma és nem roma gyerekeket a jól működő iskolaközpontba buszoztatni. Ugyanez a helyzet a rengeteg félrediagnosztizált roma gyereket oktató, elkülönített kisegítő iskolákkal. A hatalmas és drága fenntartó hálózat már rég összedőlt volna a saját súlya alatt, ha a szegregáció vélt vagy valós igénye nem tartaná életben.
Hol tart a játszma?
Az egyenlő bánásmódról szóló törvény és a köznevelési törvény e cikk elején említett módosításai hoznak is valamit meg nem is. A módosítás újfent megerősítené az elkülönített oktatás tilalmát a vallási vagy világnézeti alapon szervezett oktatási intézményben – eddig rendben van. Ám ezzel egy időben lehetővé teszi a külön nemzetiségi oktatás-nevelést akkor, ha az ennek keretében biztosított képzés „a nem nemzetiségi iskolákban érvényesülő általános színvonalon biztosított”. Azokban az egyházi iskolákban tehát, ahol a nemzetiségi oktatás színvonala megfelel az „állami oktatás átlagos színvonalának” (ahogy a módosítás indoklása írja), ott a nemzetiségi gyerekeket lehet elkülönítve is oktatni. Azaz: létrehozható egyházi fenntartású iskola a cigány gyerekeknek a csillogó-villogó elit iskola szomszédságában, ha a gyerekek kapnak nemzetiségi képzést is.
E húzással számos gond adódik. Először is azért aggályos, mert az eddigi jogszabályi környezetben az elkülönítés önmagában volt törvénysértő, függetlenül az oktatás színvonalától. Továbbá: bár a romák az 1993-as nemzetiségi törvény szerint kétségkívül nemzetiség, a nemzetiségi oktatás képbe hozása porhintés, hiszen a szlovák, román, német oktatás mögött egy ország tananyaga, tantervei, tankönyvei vannak. Ki biztosítja ezeket a roma nemzetiségi oktatáshoz? A nyíregyházi Huszár-telepi iskolában ezentúl intenzív nemzetiségi oktatást kell majd biztosítani? Ki adja a tartalmat? Vagy be kell zárni a külön iskolát, és a gyerekeket átvinni a nagy görögkatolikus iskolába? Vagy szélnek ereszteni őket?
Nem egyértelmű az „oktatási színvonal” fogalma sem: két iskola nívójának az eltérését nehéz egyértelműen bizonyítani. Márpedig annak, akinek baja lesz ezzel a megoldással – például az, hogy szegregál –, bizonyítania kell majd, hogy a nemzetiségi iskolában az állami iskolák „átlagánál” alacsonyabb színvonalú az oktatás. Egyáltalán: ha az iskola fenntartója valamely egyház, akkor miért az állami iskola színvonalának kell megfelelnie, és miért nem az egyházi elit iskolákénak?
A társadalom érdeke
Miért ennyire fontos a roma gyerekek iskolai szegregációjának felszámolása? A faji alapú elkülönítéssel szembeni erkölcsi, humanitárius, polgárjogi érvek helyett most tekintsünk az ország pillanatnyi gazdasági helyzetére.
Magyarországon ma súlyos munkaerőhiány van, mely vélelmezhetően tartós lesz. Az ország egyúttal súlyos alulfoglalkoztatottsággal is küzd, amit a rendkívül drága és kevéssé produktív közmunkaprogrammal próbál kontrollálni a kormányzat. Bár teljes körű adatok nem állnak rendelkezésre, feltehető, hogy a közmunkában részt vevők között messze túlreprezentáltak a romák. De miért nem jelentkeznek a közmunkások a meghirdetett és a közmunkánál lényegesen jobban fizető állásokra a versenyszektorban? Miért nem közvetítik őket a munkaügyi hivatalok, hogy megtakarítsák az adófizetők pénzét, amit siker esetén nem kellene a közmunkára költeni? Nyilvánvalóan azért nem, mert a közmunkában részt vevők kompetenciái, iskolai végzettsége, tudása messze elmarad a versenyszektor elvárásaitól.
Hosszú évtizedek óta egyetlen kormány sem talált megoldást arra, hogyan készítse fel a romák jelentős részét – és legalább ugyanannyi nem romát – a valódi munkaerőpiac igényeire, hogyan biztosítsa a szükséges tudás és kompetenciák átadását. Oktatásszociológusok szerint a minőségi oktatásból kimaradó, marginalizált gyerekek aránya évtizedek óta az összes tanuló 15-20 százaléka. Ekkora tömegtől nem lehet elvárni, hogy kosárfonásból és vályogvetésből tartsa el magát, a normál szakiskolában (jó drágán) szerzett szakmára pedig nincsen kereslet a multinacionálisoknál. Kertesi Gábor és Kézdi Gábor szociológusok összehasonlították egy roma fiatal leérettségiztetésének költségét azzal az állami bevétellel, amelyre megnőtt foglalkoztatási esélyeik alapján jövedelem- és fogyasztási adóból, valamint egészségügyi hozzájárulásból számítani lehet. Számításaik szerint ez a megoldás anélkül is nyereséges, hogy számolni kellene a közmunkaköltség vagy más támogatás megtakarításával – s akkor azokról a pénzben nem kifejezhető társadalmi előnyökről, melyekkel az emancipáció jár, még nem is beszéltünk. Mindez a szegregált iskolákban – ötven év hazai és egy évszázad nemzetközi tapasztalatai alapján – nem megvalósítható. Ezt a problémahegyet az Európai Bizottság helyettünk nem tudja megoldani. De talán a probléma pontos megfogalmazásában lehet némi segítsége – ha már nekünk magunknak nem sikerült.
Az elkövetkező néhány hónapban megtudjuk, a kormány hogyan próbálja megúszni a luxembourgi bíróságot anélkül, hogy konkrét lépéseket tenne a szegregáció felszámolásáért – vagy épp ellenkezőleg, milyen lépéseket tesz a szegregáló gyakorlat megváltoztatásáért. Kiderül az is, hogy mennyire elszánt a Bizottság az uniós jog alkalmazásának kikényszerítésében, amivel biztosítaná a cigány gyerekek iskolai esélyegyenlőségét és hozzáférését a minőségi oktatáshoz: nemcsak papíron, de a gyakorlatban is. Mibe kerül a magyar adófizetőknek, ha a kormányt végül megbírságolja a luxembourgi bíróság – s elmehet-e Brüsszel egészen a fejlesztési források folyósításának felfüggesztéséig?
A szerző közgazdász, üzletember, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány alapítója, jelenleg elnöke.
