A Fülöp-szigetek népszerű elnöke, Digong (Rodrigo Duterte) programja és gyakorlata szerint az államra káros elemeket egyszerűen meg kell gyilkolni. Meg is gyilkolják őket. Különös tekintettel a drogkofákra és az újságírókra. India, a világ legnépesebb „demokráciája” Narendra Modi irányítása alatt simán bevezette a fasizmust, anélkül, hogy bárki elcsodálkozott vagy odafigyelt volna. Brazíliában korrupt, szélsőjobboldali politikusok alkotmányos puccsal váltották le a korrupt, balközép államelnököt, mindeközben bűnözők és családtagok több embert ölnek meg naponta, mint Szíriában a háború – a társadalom teljesen szétesett. Törökországban Erdoğan diktatúrája hetente tízezreket bocsát el és vet börtönbe: az ellenállás halkul, a rezsim népszerű (a polgári jogállam által „átnevelt” németországi és ausztriai törökök, az egykori vendégmunkások dédunokái között is), a nemzetközi közvélemény hányja a fittyet.
No és persze az egykori reálszoc rendszer legjelentősebb államai (Oroszország, Kína, Vietnam) ma is diktatúrák, hiába a hiperkapitalizmus, a Szovjetunió maradványai (Ukrajnától és Belorussziától Türkmenisztánig) úgyszintén; a néhai rezsim kelet-közép-európai féregnyúlványai pedig az „orbanizacja” fájdalmas, ám eszmeileg tök érdektelen folyamatán esnek keresztül. Van, ahol kicsit jobb, ám az alapanyag ugyanaz.
Nem kell hozzá vasfüggöny, aknazár, hidegháború, szovjet megszállás, hogy Nyugat és Kelet mélyen különbözzék.
Szó se róla, politikailag mind a Nyugat, mind a Kelet mélyen undorító, de másképpen.
A legeslegnyugatibb európai országokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban épp úgy az etnicizmus gyújtja lángra a társadalmi többség (amely ma már a „középosztály”-nak becézett kispolgárság) képzeletét, mint Magyarországon és Macedóniában vagy Koszovóban, de Nyugaton a sok évszázada folytonos mélyszerkezet változatlan, millió lázadás és radikálisan fölforgató filozófia ellenére. A jogtalanság főként az etnikai kisebbségeket és a bevándorlókat sújtja, a fehér többség – ha nyugodtan ül a fenekén – bántatlanságot élvez, lapokat nem kell megszüntetni, az alapjogi szisztéma ugyan barna foltos, de még megvan.
Nyugaton a szabadságot a szociális hatalom ellen védik. A szabadságharcok jobbára a társadalmi igazságosságért folynak. Keleten a szabadságot a politikai hatalom (az állam) ellen védik – már aki. A szabadságharcok a szabad nyilvánosságért (plurális képviseletért, a civil társadalom önállóságáért) folynak.
Keleten az amerikai és a francia forradalom nem történt meg, a németalföldi és a brit „hosszú forradalomról” nem is szólva. Helyi harcaink a nyugat-európai XVII. század küzdelmeivel rokonok – amivel nem azt akarom mondani, hogy „elmaradottak” vagyunk, ezt csak akkor mondhatnám, ha hinnék az egyenes vonalú fejlődés, „a haladás” mítoszában, márpedig nem hiszek. Mert nincs rá okom.
Nyugaton a szabadság hívei a manipulációval, a konformizmussal, a „represszív toleranciával” kínlódnak, nálunk „itthon” meg a lapbetiltó brutalitással, a médiák (közvetve) állami pénzből megbuherált „fölvásárlásával” (azaz „átállításával”, magyarul: Gleichschaltung), a cenzúrával és az enyhén totalitárius hangulatú kormányzati propagandával. Mindkét küzdelem nehéz, mindkettőben vereségre állnak a szabadság erői, de azért két különböző harcról van szó. Mi – XVII. századi módra – még mindig a toleranciáért próbálunk ügyködni, másutt a tolerancia patologikus elváltozásai ellen megy a (reménytelen) szubverzió.
1989 uralkodó ideológiája a volt szovjet típusú rendszerek szabadsághiányát avval magyarázta, hogy nem volt bennük piac (ahogy ennek a leszerepelt világnézetnek a leszármazottai ma is azon rinyálnak, hogy nálunk nincs „polgárság”: már hogyne volna, itt van az uralkodó burzsoázia, s szép, mint mindig énnekem). Meg avval, hogy nem volt benne többpártrendszer, mert itt voltak az „oroszok”. Most már van piaci kapitalizmus a reálszoc hűlt helyén, a szovjet hadsereg kivonult, majd megszűnt, és itt még mindig a szólásszabadság és a pluralizmus hiánya miatt meg a soviniszta és diktatórikus hatalomgyakorlás miatt elégedetlenkedünk. (A szabadságot Magyarországon – igen helytelenül és roppantul bután – „demokráciának” nevezik, de ebbe bele kell nyugodni. A rosszul használt szavak szívósabbak, mint a kritikai szellem minden ténykedése.)
A magyarországi kormányzat vezetőinek és propagandistáinak teljesen igazuk van benne, hogy a jogállam, a pluralizmus stb. idegen a helyi hagyománytól, és a Nyugatot ide nem lehet importálni. A Corvinus Egyetem új rektorának is teljesen igaza van: a „korrupció” nem korrupció, hanem állampolitika; a közvagyon szétosztása (adományozása) a rendszerhű oligarchák céghálózatai között (amely a választások eredményeitől – bár egyelőre ezek sem kétségesek – és hasonló véletlenektől függetlenül örök időkre biztosítja az etnokonzervatív „elitek” stabil uralmát) nem korrupció, hanem az államiságtól nem megkülönböztethető tőkés korporatizmus kiépítése. A közvélemény által is érzékelt masszív és rendszerszerű lopás „az igaz látszatok” birodalmába tartozik.
Már minden megtörtént
Nincs mindebben semmi új. A relatív elmaradottságnak „nemzeti sajátosságként” való dicsőítése már a reformkorban (a XIX. század első felében) ismeretes volt (Széchenyi épp annyira utálta, mint Petőfi, s majdnem annyira utálta, mint Petőfit), és pontosan ugyanazt a célt szolgálta, mint ma. Ez a „nemzeti sajátosság” amúgy megvan, csak éppen nem túl dicső.
Ady híres írása – mármint híres a magyar „műveltek”, azaz Magyarországon és az utódállamok magyar kisebbségeiben összesen mintegy négyszáz ember között – a „két lelkiismeretű emberekről” (akik akkortájt a kelet-európai polgári „demokráciáért”, a nacionalizmus, a klerikalizmus és az antiszemitizmus ellen folytatott küzdelemmel pocsékolták az idejüket, pedig lelkük mélyén szocialisták voltak, és francia meg olasz anarchoszindikalista füzeteket olvastak) ma is időszerű.
A „nyugatosság” a „naptalan Keleten” akkor is reménytelen volt, ma is az.
Mármint a „Nyugat mint célképzet” mítosza és kultusza. Ady idejében is tagadhatatlan volt a Nyugat dekadenciája, és az akkori „progresszió”-nak éppúgy vaknak kellett lennie nyugati irányban, mint ma a „demokrácia” fogyatkozó – ellenfeleihez hasonlóan gondolkodni képtelen – táborának. Az ismerős XX. század eleji képletből (keleti szabadsághiány, nyugati romlottság) akkor kiútnak tetszett a szocializmus. A forradalom. Ma ez nem áll rendelkezésünkre. Vagy csak mint kritikai korrektívum, kritikai fantázia.
A piaci innováció és a tekintélyelvű restauráció nem szabadította föl Kelet-Európát, bár a magyarországi eset (a jogállam szétverése, a többpártrendszer összeroskadása, a sajtószabadság radikális korlátozása, a hivatalos állami ideológiaként szolgáló idegengyűlölet) azért egyedülálló a maga reakciós korlátoltságában. (A nálunk ok nélkül lenézett balkáni országok sokkal sajtószabadabbak, mint hazánk.) A magyar állam elnyomó brutalitása már a XIX. század végén híres volt világszerte: ám ma legalább nem adnak le sortüzet tüntető nemzetiségiekre, és nem vetik folyton börtönbe a szocialista munkásvezéreket – erre emlékeznek könnyes szemmel a mai neokon magyar történészek/ideológusok… Igaz, ma már nincsenek nemzetiségeink, és nincsenek szocialista (azaz antikapitalista) munkásvezetőink se. De a jobboldal ma is úgy néz a modern kultúrára, mint hajdan Otto Weininger és Max Nordau; ez utóbbi írta Baudelaire-ről, Ibsenről, Strindbergről és Tolsztojról, hogy elmebetegek. (Weiningerről mondta viszont Hitler, hogy az egyetlen zsidó, akit tisztel. Wittgenstein is kedvelte, mint minden reakciós írót, különösen, ha antiszemita volt az illető meg homofób.)
De ha kivételesen nyugati szemszögből nézzük a fejleményeket: az EU és a NATO kibővítése tragikus hiba volt.
Épp olyan lehetetlen vállalkozás, mint a Népszövetség (League of Nations) volt anno, és mindkét – az európai stabilitást szolgáló – szisztéma bomlása veszedelmes. A kár, amelyet a nyugati vezetésű szövetségi rendszerek széttöredezése okoz a Nyugatnak, nagyobb, mint a remélt haszon lehetett volna. A mainstream újságírás (felőlem „hivatalos propagandának” is nevezhetik) mindezért Oroszországot okolja, bár ez merőben nevetséges. A „létező szocializmus” országaiban az 1970-es években kisebb volt a Nyugat-ellenesség (a közvéleményben, de még a kompártban is), mint a mai reálszoc utódállamokban. Ausztria–Magyarország bágyadt gyarmatosító kísérletei Boszniában meg tétova lépései a nagyrészt képzelt „pánszláv” veszedelemmel szemben – mint tudjuk – az I. világháborúhoz voltak szívesek vezetni. A reálszoc összeomlása a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia fölbomlását okozta meg az első európai háborút 1945 óta.
Az EU szétmállásának persze Anglia a fő oka, nem az orbáni Magyarország meg szövetségesei (Fico, Kaczyński; de előttük ott volt már Václav Klaus). Az EU rendje – amely neoliberális rend, amelyet észokokból és szívből egyaránt elvetek – sok hátránya és igazságtalansága ellenére fönntarthatta volna a békét, ha ez sikerül neki a Balkán-félszigeten (Görögország megrugdalása ezért volt geo- és világpolitikailag is megbocsáthatatlan bűn, a görögellenes „stratégia” elvadultan antidemokratikus jellegétől el is tekintve), amiért viszont jelentős áldozatokat kellett volna hozni – vagy megtartani a vasfüggönyt Hegyeshalomnál. Most meg all bets are off – bármi megtörténhet.
Ugyanilyen vak az Egyesült Államok oroszellenes külpolitikája: Putyin rendszere ugyan borzalmas, de ugyanennyire borzalmas vagy még borzalmasabb kb. harminc diktatúra, amely Amerika szövetségesének számít.
De mi van a Nyugattal, most már tőlünk függetlenül? Igazolja-e vajon az antiliberális és antidemokratikus kelet-európai Nyugat-gyűlölők előítéleteit?
A vén bűnös
Írásunk végén fordítsuk tekintetünket Észak-Amerika felé, ahol hideglelős hajmeresztés megy végbe! (Ezt az elnökválasztás előtt egy héttel írom, amikor az eredmény még megjósolhatatlan.)
Az elnökválasztási hajcihő (intellektuálisan) föltűnően hasonlít az angliai EU-népszavazás és a magyarországi nemlétezőkvóta-népszavazás gondolatkincsére. A lényeg a lényeg mániákus kerülése. A másik föltűnő elem: a rendszer káderállományának rémületes színvonalcsökkenése. Már George W. Bush is nagyon buta volt, de amolyan jó családból származó tökfilkó, aki hallgatott a tanácsadóira, már amennyire megértette, mit mondanak (ritkán és többnyire akkor is rosszul). Gerald Ford is nagy marha volt, szegény. De ezek rendszerkompatibilis, átlagos, banális, habár kétségbeejtően tudatlan, csekély értelmű figurák voltak. Aztán meg voltak borzadályos nézeteket valló kívülállók, mint George Wallace, Barry Goldwater, Ross Perot. De Ross Perot valóságos szellemóriás Trumphoz képest, aki többek között azért mond ellent az establishmentnek, mert olykor föl sem képes fogni, mit is akarhat, pláne: gondolhat az establishment. S ilyenkor „vak tyúk is talál szemet” alapon igaza is lehet.
| ||
Persze a gagyitévén átszűrt amerikai hagyományok ott vannak Trump beszédeiben: az izolacionizmus, a régi nativism (a XIX. századi, főleg antikatolikus meg antigermán bevándorlóellenesség), a szélsőséges individualizmus távoli visszhangja. És leginkább a polgárháború utáni „rekonstrukció”, újjáépítés (1865–1877) korának déli fehér veszteseitől származó, de eredetében még régebbi rettegés a fekete rabszolgák leszármazottaitól – ez van a fegyvertartás mellett kardoskodó jobboldali lobbik szónoklatai mögött.
A Függetlenségi Nyilatkozat és a Bill of Rights óta uralkodó egalitárius diskurzus – amelyet ma a radikális jobboldal mint különc „politikai korrektséget” próbál uralkodóból kisebbségi szubkultúrává tenni világszerte – mintha egyszerűen ismeretlen volna Trump számára. Trump politikai tájszólása mindig létezett Amerikában, de még soha nem jutott ilyen magasra. Egykönnyen nyerhet is. Trump politikai ösztönei nem rosszak. Ő volt az egyetlen jelentős politikai figura a világon, aki nyíltan helyeselte (már jóval a szavazás előtt) Anglia kilépését az Európai Unióból. És nagyon jól érzi, hogy a hivatalos antirasszista és „feminista” közmegegyezés ingatag lábakon áll. Trump nem konzervatív, ami Amerikában azt jelenti: nem vallásos. Az ő kultúrája a valóságshow meg a tévésorozat meg a sztárfilm meg a sportközvetítés, mint a legtöbb emberé. Ezen belül – és tudtán kívül – azért nagyon jól értelmezhető amerikai történeti terminusokban. És (minden különbség ellenére) nagyon hasonlít Mrs. Thatcher „kapitalizmus a kisembereknek” kultúrájához, a plebejus erőkultuszhoz.
Nem olyan nehéz megérteni, hogy Trump majdnem nyíltan vállalt „szarházi” karaktere miért népszerű: mert őszintének tetszik, ami viszont az amerikai romantikus autentikusságfölfogás ősideiből (Thoreau, Emerson, Whitman) származik: ő a rossz természetű férfi, aki bevallja, hogy esendő, és megvannak a maga jellegzetesen férfias hibái. „Ne játsszuk meg magunkat, fiúk, ilyenek vagyunk!” – ez a duma az uralkodó osztály, az egyetemi elitek és a felső politikai hivatalnokréteg mindig „képmutató”-nak érzékelt, orrát magasan hordó szónokias erkölcsössége után valóságos megkönnyebbülést okoz.
Persze a „bűnös” nyilvános figurája akkor az igazi, ha „megtért bűnös”. Könnyes töredelem, megbánás, jó útra térés: ez az, amiért a „bűnös” értékes a közösség számára. Itt az autentikusság keresztyén gyökerű magasztalása a cinizmus igazolásává válik: Trump számára az erotikus női test a fogyasztási javak egyike.
Trump önkéntelen és öntudatlan zsenialitása abban áll, hogy a repressziót fölszabadulásnak éli meg (meggyőződésből, őszintén). Mindent, ami áldozatvállalást, a magunk empirikus személyiségétől való elvonatkoztatást, önkorlátozást, önzetlenséget jelentene, szívből elutasít. És persze ami a fő: igaza van benne, hogy Hillary hazug.
Bernie Sanders szintén nagyon mély hagyományokat és érzésvilágokat képviselt: az Egyesült Államokban – a hiperindividualista, „frontier” szellemű individualista önzés örökségén kívül él a szellem, amelyet talán „baloldali populistának” lehet nevezni, és amelynek a forrása biblikus. Amerika volt az első ország, amely elvetette az arisztokratikus szellemet (amelynek a halvány nyomai még élnek Európa nyugati peremén). Az összetartás, a közösségi érzés, a gondoskodás és adakozás, a jótékonyság, az önkéntes szolgálat, a szociális részvét, a fényűzés és a pazarlás puritán megvetésének szelleme nem idegen a „mély” Amerikától, és ennek a nyelvét Bernie folyékonyan beszélte egész életében. Amerikában mind a szocialista, mind a „polgárjogi”, mind a pacifista radikalizmus „low church”, különösen kvéker eredetű (a fekete fölszabadító mozgalom jelmondata: „speaking truth to power”, régi kvéker szólás). Az amerikai baloldal, még a feminizmus is, puritán: ezért mindkét mostani jelölt mélyen megbotránkoztatja.
Rien
Hillary Clintonról nincs mit mondani. Valószínűleg ő a kisebbik rossz – de ez a kisebb rossz öklendeztetően rossz. Ő az establishment jelöltje, tudjuk, és viseli az összes szokványos ellentmondás terhét: egyrészt a jogegyenlőség híve, beleértve a nőket, a feketéket, a melegeket, másrészt nem az osztályegyenlőség híve: ez pedig már nem vihető keresztül. Ez önmagában is képmutatónak tünteti föl – joggal –, ráadásul kompromittálja a jogegyenlőség kurrens formáit, és kompromittálja a kissé szelektív „emberi jogi” megközelítést a világpolitikában. Mindez azonban (sajnos) eltörpül amellett, hogy nemcsak az álláspontja álszent, hanem a hangja is hamis. Ordít róla a hamisság. Ez nagyon sok mindent tönkretesz most.
Obama személyében fekete volt az elnök. Természetesen ezért gyűlölik, akik gyűlölik. Most esetleg nő lesz az Egyesült Államok elnöke. Ott tartunk, hogy nagy érdemnek látjuk, ha valaki nem kimondottan rasszista, nem nőgyűlölő szexista, nem homofób, nem lelkes híve az emberölésnek?
A gyalázatos választási harc a képviseleti kormányzatból amúgy is kiábrándult amerikaiak tízmillióinak szegi kedvét. A jelöltek személyes hibáira összpontosító, ostoba „kampány” növeli a világban az Amerika-ellenességet, a Nyugat-gyűlöletet, amely most már kimondottan fasisztoid paranoiák formáját ölti. A baloldalon is egyre többen hiszik, hogy az antikapitalizmus és a Nyugat, különösen az Amerika elleni utálat egy és ugyanaz. Bár ezeket a parlamenti kormányzatokat még a híveik sem veszik, nem is vehetik komolyan. Valamikor Berlusconi vagy Haider szégyenteljes kivételnek számított, ma ez a norma.
Úgy látszik, a hülyeség a haldokló kapitalizmus legfélelmetesebb tömegpusztító fegyvere.
Álhülyék és valódi hülyék viaskodnak az elhülyített vagy hülyének nézett közönség lenézett kegyéért.
Be kell vallanunk szégyenszemre, hogy Kelet-Európában az 1989 előtti – általunk annak idején kinevetett és gyűlölt – vezető garnitúra intellektusában és tartásában sajna jobb volt, mint a mostani „szabadon választott” bagázs. Belevörösödöm, ha erre gondolok. Magyarországon a kései Kádár-éra (a Ferge Zsuzsa által „aranykor”-nak nevezett periódus kb. 1965 és 1985 között) szociálisan, gazdaságilag, kulturálisan magasabb rendű volt, mint a mai állapot, ha politikailag és alapjogilag nem is.
Akkor nőtt a közjólét és a szabadság, most meg csökken. Ez nem azt jelenti, hogy akkor szabadabbak voltunk – nem voltunk –, de más az emelkedő kor, és más a hanyatló.
A sorsunkra ható nyugati nagyhatalmak a brezsnyevi–csernyenkói „pangás” állapotába kerültek. Ennek az egyetlen politikailag látható alternatívája a szélsőjobboldal. Mindenütt felelőtlen, könnyelmű, konformista, tudatlan, kicsinyes, rövidlátó emberek kormányoznak, némelyikük egyszerűen idióta. Ilyen ostoba brit és francia kormány még soha nem volt. A pitiáner, simaszájú kis semmirekellők, mint Matteo Renzi olasz miniszterelnök, kellemesen rínak ki az általános siralomból. Ezek a kormányok – mint a Budapesten otrombáskodó is – a népre mint potenciális ellenségre tekintenek, akit le kell kenyerezni, meg kell vesztegetni, félre kell vezetni, le kell csöndesíteni, el kell butítani, amíg csak olyan pocsék nem lesz, mint a vezetői. Akikről okkal mondaná Švejk, hogy trotlik.
És egyre antidemokratikusabb liberálisaink a „populizmustól”, azaz a néptől tartanak, amikor a mai uralkodó osztályból még az elegancia, a jó ízlés és az úri modor is hiányzik, nemhogy a virtuóz államművészet, némi atyáskodó felelősségérzettel elegyítve, ami a régi rossz időkben még megvolt, s amit jólesően élénkített hajdan a kerékbetörés, a deres meg a máglya. Le grand Condé, Savoyai Jenő, Nelson, Wellington jobban szerette még az ellenfél katonáit is, mint ezek a „demokrata” politikusok a saját választóikat, a politikai ágyútölteléket.
Ma az uralkodó osztály a csőcselék.
A szabad sajtó és az olvasóközönség érdeklődését olyasmik kötik le, mint Hillary e-mailjei, Trump tapizásai, Rogán helikopterezése, Szijjártó és Matolcsy lakása, François Hollande viszonya korábbi élettársaihoz és Jarosław Kaczyński viszonya a drága jó édesanyjához, Dacian Cioloş (román miniszterelnök) második keresztneve – nem tréfálok! – és hasonlók. Ez a régi udvari pletykák lumpenizált változata, amelyeket Saint-Simon herceg dermesztő emlékirataiból ismerünk. Még a kegyencnők (a Cilik, a Timik, a Katák, a Fannyk, a Ziták) magánélete is téma, nem éppen őrgrófi szinten. A közügy, a közjó, a közérdek megboldogult. A népi irigység és a népi émely elegye ugyanavval az eredménnyel fog járni előbb-utóbb, mint a XVIII. század végén.
Mint ismeretes, XVI. Lajos azt írta a naplójába 1789. július 14-én: „Rien.” Semmi. Ön is úgy érezheti, tisztelt olvasó, hogy nem történik semmi. Majd meglátja.
