A filozófusok, jogászok, pszichológusok, szociológusok a petesejt-adományozás, a dajkaterhesség, a béranyaság etikai és jogi környezetét és ellentmondásait firtatják. Hány éves korig lehessen szülni, és vajon a lefagyasztott petesejtek nem sarkallnak-e az anyaság halasztására? S hogyan kerülhető el az anyaság üzletté válása és az in vitro turizmus, ha a testen kívüli megtermékenyítés (azaz az in vitro eljárás) egyes országokban olcsóbb, mint máshol?
Alig esik szó viszont a mesterséges reprodukcióhoz szükséges spermium gazdáiról, a férfi donorokról – mintha a genetikai szellemapák semmiféle dilemmát nem támasztanának.
A férfiakról hallgatunk
A férfi nemzőképtelenséget vagy az ebbéli nehézségeket igen szemérmesen közelítjük meg, holott a meddőségek több mint felének hátterében ilyen problémák állnak. Míg a nők reprodukciós nehézségeiről a politika is (túl) gyakran nyilvánít véleményt, a genetikai apaság háttérben marad – ahogy a spermiumadományozással elkövetett visszaélések is. Mindezek miatt a klinikákon a kevés vagy lomha spermium esetén túlságosan is hamar rátérnek az ún. ICSI eljárásra: ilyenkor a spermiumot mesterségesen viszik be a petesejtbe. (Az in vitro eljárás során petesejtenként mintegy 50–150 ezer spermiumot adnak hozzá a fertilizációs oldathoz. Ha nem áll rendelkezésre ilyen mennyiségű spermium vagy a mozgásképességük korlátozott, mikromanipulátor segítségével juttatják be a spermiumot a petesejtbe.)
Ha ez az eljárás sem hoz eredményt – vagy ha a gyermekre vágyó nőnek nincs társa –, szóba jöhet a spermiumadományozás. Spermiumot adományozni jóval egyszerűbb művelet, mint petesejtet (nem szükséges hozzá előzetes hormonkezelés vagy műtéti beavatkozás), és semmiféle apai elköteleződéssel nem jár, ezért sok esetben pusztán anonim biológiai mintaadónak tekintjük a genetikai apát. De valóban ilyen egyszerű-e a helyzetük? Miért válnak donorokká, s mi motiválja őket a részvételre? Ha névvel, tartási kötelezettséggel nehezen vállalkoznak az emberek az apaságra, vajon mi sarkall egyeseket arra, hogy névtelenül ugyan, de megsokszorozzák genetikai lenyomatukat?
E kérdést nem övezi kellő jogalkotói figyelem sem – pedig az anonimitást számos aggály kérdőjelezi meg. Az első és talán a legfontosabb ilyen pont a gyermek identitáshoz fűződő joga: azaz az a jog, hogy megismerhesse biológiai származását. De fontos lenne az adományozások nyomon követhetősége egészségügyi szempontból is – vagy épp a visszaélések felderítése és megelőzése miatt. Az utóbbi időkben, a genetika fejlődésével számos megdöbbentő esetre derült fény, amikor maga az orvos volt a titkos spermiumdonor. Jan Karbaatról, az időközben elhunyt holland orvosról, aki egy meddőségi klinikán dolgozott, az derült ki, hogy akár 200 gyermek is származhat tőle: az általa irányított meddőségi ellátásban a saját spermiumait is felhasználta, amivel megsértette orvosi tájékoztatási kötelezettségét, s visszaélt a páciensek bizalmával.
Az ivarsejtdonorok anonimitása mindenekelőtt a diszkréciót szolgálja. A donor nem lép családi jogi kapcsolatba a meddő párral vagy nővel. Így sem a meddőségi kezelés alatt álló nőnek nem kell pironkodnia az idegen előtt, aki gyermeke biológiai apja lesz, és a donor sem érzi magát kényelmetlenül. Az anonimitás tehát normális esetben kétoldalú – de az orvos tudja, hogy ki lesz az anya, s ha ő a donor is, ezzel kontrollt szerez mások élete fölött és visszaél orvosi hivatásával. Az anonimitás feloldására csak kivételesen van lehetőség. Amikor – már a halála után – Karbaat esete napvilágra került, 49 in vitro eljárásban született felnőtt bíróságon kényszerítette ki, hogy DNS-vizsgálat döntse el: vajon nem az orvos volt-e a genetikai apjuk. A donorok követése azért is fontos, hogy egyazon donor ne adományozhasson halmozottan. És korántsem valamiféle öncélú jogalkotói akadékoskodás ez – a genetikai kapcsolatok korlátozása éppen a leendő párkapcsolatokat védi, azért például, hogy a féltestvérek egymás közötti házasodását el lehessen kerülni.
Előfordul, hogy a donor valósággal megrészegül önmaga megsokszorozásának lehetőségétől, és nagyüzemi méretben válik genetikai apává. A legtöbb biológiai gyermeket nemző szellemapa, a Louis álnevű férfi 1982-ben, Hollandiában fogott bele nagyszabású genetikai tervébe. Húsz éven át heti háromszor adományozott spermiumot, miközben hazudott a végzettségéről és a munkaköréről is, azt állította, hogy diplomás, és jó pozícióban dolgozik, pedig egyszerű banktisztviselő volt. Biztosan és igazoltan 200 tőle származó gyermekről tudunk, de a klinika szerint akár ezren is lehetnek. Louis szerényen csak annyit mondott működéséről, hogy a fáraók piramisokat építettek, az ő piramisai meg ezek a gyermekek. Sivár hétköznapjainak éltető reménye volt, hogy egy napon valamelyik genetikai gyermeke kapcsolatba lép majd vele. Ez végül is teljesült, sőt, már 47 genetikai gyermekével találkozhatott. Amikor Louis belekezdett a rendületlen ivarsejt-adományozásba, még nem létezett erre cizellált holland szabályozás. Ma már szinte érthetetlen, hogy a kitartó spermiumadományozás senkinek nem tűnt fel időben. Izraelben például a legfelsőbb bíróság tiltott el egy neves matematikust attól, hogy 38 biológiai gyermek után is folytassa a spermiumadományozást.
Az a tény, hogy az utódok szaporítása titkosan, anyagi és nevelési kötelezettség nélkül is megtehető, sok férfit vonz az adományozás felé. De vannak, akik számára a pénz sem számít; sőt, a vagyon sarkallja őket a genetikai terjeszkedésre. A japán Sigeta Micutoki már 28 évesen 13 csecsemő szülői felügyeleti jogát szerezte meg magának perrel. A fiatal, tehetős üzletember Thaiföldön kötött béranyasági megállapodásokat a saját ivarsejtjei felhasználásával létrejött embriók kihordására; a béranyáknak 10 ezer dollár körüli összeget fizetett minden egyes gyermekért. Az apaságért és a szülői felügyeleti jogokért folyó perben videón jelentkezett be, mint tényleges szülőségre vágyó biológiai apa, aki feleség vagy társ nélkül, napi 24 órában foglalkoztatott csecsemőápolók segítségével kívánja felnevelni utódait. Hatalmas vagyonának keresett kellő számú örököst – elsődlegesen az utódlás sarkallta tehát a „befektetésre”, mint a hajdani uralkodókat is. És Sigeta még folytatná is – eredetileg 10–15 babát szeretett volna évente. Mégis, az ő esete kivételes: a többszörös genetikai szellemapák, akik a szabályozás hiányosságait kihasználva vagy csalás révén többszörözik meg apaságukat, rendszerint nem vállalják a jogi apasággal járó tartási kötelezettséget.
Hiányos szabályozás
Mindezek az esetek a mesterséges reprodukció szabályozásáért kiáltanak, pont azért, hogy a visszásságokat és a jogvitákat minimálisra lehessen szorítani. A legtöbb ilyen per az Egyesült Államokban folyik, ahol ezeket az eljárásokat nem szabályozzák. A magyar egészségügyi törvény limitálja az egyazon donortól származó ivarsejt-felhasználások számát, amikor kimondja, hogy „az ivarsejtek rendelkezésre bocsátása során biztosítani kell, hogy az ugyanazon ivarsejt-adományozótól származó utódok száma különböző személyeknél elvégzett reprodukciós eljárások során ne haladja meg a négyet”. Méltányolható az az igény is, hogy az in vitro eljárásban részt vevő párnak ugyanattól a donortól származzanak a gyermekei, akik így vér szerinti testvérek is lesznek.
Az Egyesült Államokban egy meddőségi klinikán dolgozó orvosról, Donald Cline-ról bizonyosodott be – 30 év után –, hogy egy páciensét saját spermiumával termékenyítette meg. Épp a hasonló incidensek miatt javasolták, hogy legyen önálló büntetőjogi tényállás a meddőségi kezelések során elkövetett csalás. Ám a vétkes orvosok motivációi mindig homályban maradnak. Jóhiszeműen azt feltételezhetjük, hogy az egyszerűség, az eljárás sikere érdekében cselekedtek így, s nem is gondoltak arra, hogy súlyosan visszaélnek a páciensek bizalmával. A másik magyarázat a páciensek reprodukciós célú kihasználására valamiféle torz „genetikai büszkeség” lehet. Mindkét eset etikailag és jogilag is elítélendő.
A donorok toborzása, kivizsgálása, a minták gyűjtése és tárolása nagy szakértelmet igényel. Vannak, ahol szemérmesebbek a donorok, és megesik az is, hogy a jelentkezőt vissza kell utasítani, mert a mintája nem alkalmas a mesterséges megtermékenyítésre. Magyarországon 2016-ban furcsa módon spermiumhiány lépett fel. Valójában az történt, hogy az ÁNTSZ hirtelen ráébredt arra, hogy az itthon felhasznált spermium jelentős része nem Magyarországról, hanem egy koppenhágai központból származik, s hogy már régóta spermiumbehozatalra szorulunk. (A dán intézet egészségügyi okból vissza akart vonni egy mintát, s így derült fény minderre.) A hatóság leállította a spermiumbeszerzést, s így azok a nők sem tudták folytatni a mesterséges reprodukciós eljárást, akiket már hormonálisan is előkészítettek a beültetésre. Végül hosszas huzavona után bíróság állapította meg, hogy indokolatlan volt a külföldi spermiumadományozások leállítása, s így megoldódott a hiány.
Az adományozott spermiumokat természetesen szűrik, hogy a megtermékenyítés után létrejött magzat egészségügyi kockázatait a minimumra szorítsák. Emellett a kaliforniai Cryobank pszichológiai értékelést is bevezetett, sőt, a mintaadó esetleges büntetett előéletét is vizsgálják. Az egyik pekingi klinika pedig a szocialista haza és a kommunista párt értékei melletti elköteleződést is a jó donor kritériumai között tartja számon.
Számos alkalommal fordult elő az, hogy a házastárs vagy az özvegy a haldokló vagy agyhalott férfi spermiumának felhasználását kérelmezi. Az Egyesült Államokban a síbaleset után agyhalottá vált fiatal katona, a 21 éves Peter Zhu szülei azt kérik, hogy a kórház vegyen spermiummintát a gyermeküktől, hogy a halála után is számíthassanak fiú örökösre. A kínai származású család egyik érve az, hogy a kínai politika sokáig egyetlen gyermeket engedélyezett, így a család kihalna az agyhalott fiú spermiuma nélkül. A spermium felhasználásának ebben a speciális esetében a cél a generációk összekapcsolása – s nem is a spermium adományozójának a motivációja ez valójában, hanem a rokonaié, szüleié.
A szellemapákkal kapcsolatos etikai problémák egy része megoldható, hiszen a biológiai apák kilétét könnyedén meg lehet állapítani. Ám éppen a genetika fejlődése és felértékelődése szaporíthatja azokat a mesterséges reprodukciós eljárásokat, amelyek során már rég nem a meddőség az indok és a gyermek utáni erős vágy a motiváció – hanem a származási vagy genetikai büszkeség, a pénz, a nyomot hagyás és a genetikai klánok létrehozatalának nemegyszer bizarr szándéka. S ha korábban uralkodók, arisztokraták privilégiuma volt a genetikai továbbörökítés többszörös bebiztosítása, ma már meddőségi klinikák ismeretlen adományozói lesznek a genetikai szellemapák, és udvarhölgyek helyett béranyák hordják ki gazdag genetikai uralkodók gyermekeit.
