n Demonstrációt szervezett a múlt héten a Magyar Orvosi Kamara (MOK) és a Cser Ágnes vezette egészségügyi szakszervezet (EDDSZ). A tüntetés - önbevallása szerint - azt akarta kikényszeríteni, hogy a kormány tárgyaljon a MOK-kal és az EDDSZ-szel - miközben pár nappal azelőtt épp Cser Ágnes vonult ki sértődötten a minisztériumi tárgyalóteremből. A tüntetés továbbá tiltakozott a kórház-privatizáció ellen, és közalkalmazotti státust meg uniós fizetést követelt az orvosoknak, ki más, mint a betegek érdekében. Sőt. Cser Ágnes még azt is kiabálta, hogy "le a hálapénzzel!", ami kétségkívül nagyszerű követelés. Már csak az nem világos, hogy a befolyásos orvoslobbik miért tiltakoznak kézzel-lábbal a kórház-privatizáció ellen, ami jó esetben tiszta helyzetet teremthetne a beteg-orvos viszonyban - mindennek szabott ára lenne. Mint az állatorvosnál.
A tüntetésen nagyon kevesen jelentek meg. Figyelemre méltó az is, hogy bár a kormány megítélése minden területen romlott, az orvostársadalom mozgolódását a felmérések szerint ellenszenvvel kísérik az emberek. De elég, ha merőben hétköznapi tapasztalatainkra hagyatkozunk. Miközben az egészségügyi reformterveket fikázó ellenérvek legsúlyosabbika az volt, hogy a kormány veszélyezteti a magas színvonalú és ingyenes betegellátást, ebben az országban nincs olyan, aki ne tudna órákig mesélni az ingyenesség tarifáiról és a magas színvonalon elkezelt rokonokról. Az orvosi kamara elnöke "nyugati" orvosfizetésekről beszél, miközben arról szót sem ejt, hogy ma Magyarországon senkinek nincs "nyugati" fizetése, és hogy az árak sem "nyugatiak"; és mélyen hallgat arról, vajon mit tenne egy nyugat-európai kórházmenedzsment azzal az alkalmazottjával, aki az intézmény eszközeit használja magánrendelésre; és arra is elmulasztotta ünnepélyesen felhívni a kollégáit, hogy ezentúl soha, senkitől ne fogadjanak el paraszolvenciát.
A MOK és az EDDSZ állítólag az "orvostársadalom" nevében lép fel: amit a vezetői jelenleg művelnek, csak fokozza az ellenérzéseket és a gyanakvást az orvosokkal szemben. Úgy általában. A kormány szándéka az egészségügy átalakítására lehet hogy jó, lehet, hogy nem; a kórház-privatizáció mibenlétéről és üdvös hatásairól vajmi keveset tudunk. Lehet, hogy valóban havi négyszázezer forintot illene keresni egy orvosnak. Lehet, hogy háromszázezret. Lehet, hogy így fel lehetne számolni a magyar feketegazdaság egyik húzóágazatát, a köpenyzsebek körüli tanácstalan és megalázó sündörgést. Még az is lehet, hogy ezekben az ügyekben kialakulhat valamiféle nagy közmegegyezés. Ezekről kéne beszélni: de félő, az ön- és közveszélyességig átpolitizálódott közéletben egyszerűen nem maradt tere a problémák normális megvitatásának.
