Upor László

Köszönet, korlát

Új Színház - mégis, kinek a hisztériája?

  • Upor László
  • 2012. március 2.

Publicisztika

Tarlós István a mai napig nem köszönte meg a Mikulás-ajándékot, amelyet szorgos civil kezek készítettek, majd kézbesítettek rövidke utcai műsor kíséretében immáron két hónapja, hogy jobb belátásra bírják az Új Színház ügyében.

Ha nem köszönte meg, valószínűleg nem is lelte örömét benne - tán ki sem bontotta. Meglehet, úgy képzelte, az akció, az ajándék újabb támadás, puszta provokáció. Ámde épp a fogadtatás - a párbeszéd makacs elutasítása, az efféle csomagfelnembontás - tesz ellenséges gesztussá minden ellenvéleményt. Mintha bizony a problémamegoldásnak nem útja, hanem gátja volna az érvek ütköztetése. Aki eleve lezártnak tekinti a meg sem kezdett vitákat, sem magát, sem ellenfelét (miért is vagyunk "ellenfelek"?) nem tekinti felnőtt, tárgyalóképes lénynek. Aki programszerűen nem hallgat másokra, és döntésein semmi szín alatt nem változtat, az önmaga körül ritkítja a levegőt. Sarokba szorul, nem pedig szorítják.

Az ajándék egyébként kötegnyi színházjegy volt, mellé tetszetős és gondosan szerkesztett nemzeti színű "hármaskönyv". Jelrendszere csöppet sem bonyolult. Az élen piros papíron egy sarkosan megfogalmazott petíció szövege áll tíz és fél ezer névvel hitelesítve. A középső egység a harmatgyenge győztes pályázat hiteles másolata feketén-fehéren, értelmező széljegyzetekkel bőségesen ellátva. Végül zöldre nyomtatva egy csokor zöldség a kinevezettek és támogatóik legfrissebb csurkizmusaiból, alpári eszmefuttatásaiból - hogy tisztán lássuk, mi kap szabad utat, ha Dörner (és mögötte a Csurka-Pozsgai-páros) intézményesül.

A huszonnyolc magyar darab decemberi előadására szóló belépőt a főváros első embere talán sértésnek vette - mindenesetre részben sem használta fel. Tekinthette volna pedig meghívásnak, a honi dráma halódásáról terjengő rémhírek cáfolatának - elvégre nem köteles ismerni a repertoárt, a teljes színházi spektrumot. A nemzeti színű könyvet meg biztosan ízetlen tréfának gondolta, és kezébe se fogta - holott ha belelapoz, esetleg hasznos forrásmunkának, érvgyűjteménynek találja. Mindenesetre a körültekintő döntést nehezítő információhiányra ezek után nem hivatkozhat sem ő, sem más.

Hogy micsoda rettentő képtelenség, ami február elsejével, az Új Színház "átvételével" tör be immár hivatalosan is a nemzet kulturális terébe, egyetlen bővített mondattal elmondható. El is mondták sokan, árnyalatgazdagon kifejtvén a baljóslatú változás nyilvánvaló és rejtettebb motívumait. Hasztalan. Születtek viszont új, síkos ellenmondatok - alattomos, cinikus vagy csak ostoba egyszerűsített mondások -, hogy a kinevezők és kinevezettek önnön lelkiismeretüket kiiktassák, illetve célközönségüket becsapják vagy cinkossá tegyék.

*

"Ne minősítsenek előzetesen egy még meg sem valósult programot!" - szól az egyik gyakran ismételt kibúvó a fő-fő döntnök szájából. "Pályázat alapján ezt nem lehet megítélni. Nézzük meg egy év múlva, milyen lesz a színház" - kontráz rá a helyettes. Úgy értsük ezt, hogy saját bevallásuk szerint ők maguk - illetve az általuk felkért szakértők - képtelenek értelmezni egy pályamunkát, azaz meglátni a tervrajzban az épületet? Vagy úgy, hogy szerintük a pályáztatás mint olyan szakszerűtlenebb megoldás, mint a rábökéses kijelölés, a funkciók kiosztása hozomra? Amúgy bármely művészi koncepció (tegyünk úgy, mintha létezne itt ilyen) kiteljesítésére édeskevés egy esztendő. Aki ilyet emleget, vérbeli műkedvelő, mellesleg pedig meglehetősen kreatívan értelmezi a több évre aláírt kinevezést - nem is értem, miért nem kéri ki magának a győztes. Egyébként meg: a szokatlanul heves tiltakozást nem annyira a "program" elképesztő szakmai pehelysúlya, mint inkább az azt helyettesítő otromba, nehézsúlyú ideológiai szörnyszülött váltotta ki. Annak viszont nem kell megelőlegezni semmit: régóta világosan és egyértelműen minősíti önmagát.

"Azért támadnak bennünket, mert magyar darabokat akarunk bemutatni." Elég volna az egészen tájékozatlanok kedvéért leírnunk, hogy színházaink bőséggel játszanak magyar drámát (dramaturgok, rendezők, színházvezetők tucatjai édesgetik-gyötrik hivatásszerűen a szerzőket). Azon túl legyinthetnénk az abszurd vádra, hisz' józan ésszel nem hihető, hogy bárki épelméjű el akarná torlaszolni a magyar dráma útját. Legyinthetnénk, ha ez az álságosan fogalmazott látszatmagyarázat nem direkt a nemzetveszejtő kozmopolitákkal, urbánusokkal, elfajzott liberális aschercafésokkal riogató gondolatmenet alaptéziseit csúsztatná be alattomosan a tudatküszöb alatt.

"Ellenségeink megfélemlítő ármánykodásának köszönhető, ha színészek, rendezők, szerzők megtagadják az együttműködést az új vezetőkkel" - állítja szemrebbenés nélkül a leendő főrendező. Micsoda álnokság, milyen pusztító hamisság úgy állítani be, mintha az elkeseredett, döbbent, reményvesztett művészek holmi feltűnni vágyásból - netalántán a "szálakat mozgató" liberális fantomharcosoktól való félelmükben - ugranának a semmibe, hagynák ott a színpadot, azt, ami legtöbbjüknek nem "csak" megélhetés, de mással nem helyettesíthető hivatás is.

"A nemzetközivé terebélyesedett hisztériát hangoskodó értelmiségiek maroknyi csapata kelti-gerjeszti" - mantrázzák a döntésvédők, hogy magukat megnyugtassák. A puszta feltételezés, hogy ilyenre bárki képes volna, tragikusan visszaüt kiagyalójára. Vajon milyen képet alkot a világról, a gondolkodó emberről az, aki komolyan hiszi, hogy bel- és külföldön élő, jobb- és baloldali (keresztény, liberális, zöld stb.) vezető értelmiségieknek, művészeknek (és az "utca" ezreinek) előírható, mit tartsanak eszmékről és művészi elvekről, hová álljanak éles helyzetekben? Mit képzel az, aki feltételezi, hogy valamilyen démoni erőnek engedelmeskedve mind egy csapásra lemondanak az önálló gondolkodás képességéről, a saját véleményalkotásról, és bábokként működnek? Ez a vészlátomás bizony komoly szemléleti - mellesleg: súlyos öndefiníciós - defektre utal, hisz aki idáig eljut, az vagy magát is bábnak véli, vagy úgy hiszi, mindenki helyett ő gondolkodik. Udvariatlan szó egyébként ez a hisztéria. Józanságukat, lelki egyensúlyukat és arányérzéküket vesztett beszámíthatatlanok tömeges reakciójára utal, de szerencsére ezúttal legfeljebb annyi igaz, hogy nagyon is józan egyének nagy tömege fejezte ki aggodalmát, nemtetszését.

Ez az aggodalom és nemtetszés kívánt tettet ölteni ama bizonyos decemberi ajándékozó akcióban is. A Mikulás-csomagot egyébként nem maga a város főpolgára, hanem a kultúráért felelős helyettese vette át a tiltakozók küldötteitől. Csomós Miklós lebattyogott irodájából a Város Házának tágas kapualjába, a beléptető lengőkorlát fölött kezet nyújtott, majd mintegy fél órán keresztül állta - illetve verte vissza a maga módján - a küldöttség és a maroknyi újságíró kérdéseinek, érveinek ostromát. Amott a helyettes főpolgár, szemközt a "nép", közöttük diszkrét fémkorlát. Sokatmondó, emlékezetes kép.

A szerző fordító, dramaturg.

Figyelmébe ajánljuk

Nyolcan kaptak díszpolgári címet Budapesttől

  • narancs.hu

Bródy János, Daróczi Ágnes, Korniss Péter, Pogány Judit, Török András, Zoboki Gábor vehette át az elismerést, és posztumusz díszpolgári címet adott a főváros Benedek Miklósnak, Tompos Kátyának.