Majd kínos védekezések, szánalmas magyarázkodások során kiderült, hogy fizetett helyi statisztákkal megrendezett jeleneteket láthatott a nagyérdemű. Persze szó sem volt cigányról, a riport kerülte még a bevett képi sugalmazásokat is, de a trenírozott közönség pontosan tudni vélte, kik is az "elkövetők" - legalábbis erre utaltak a műsorral foglalkozó internetes olvasói bejegyzések. A leleplezés után a végül kirúgott riporternő lett fajilag (sic!) is beazonosítható - naná, hogy nem magyar -, finoman szólva is kétes erkölcsű perszóna a kommentekben. Meglett a cigány. Akkor sem csodálkoztunk volna, ha a történtek után az állásából elbocsátott "főszereplő", a szintén megvezetett és megfizetett cinkos mezőőr celebbé avanzsál, mint Barna bácsi (!), a kerítését 220 volttal védő kesznyéteni gazda.
Árnyalatlanul
Csináljon bármit, a cigány bármihez nyúl, az bűnben fogan - durva leegyszerűsítéssel ebben a tételben is összefoglalható annak a kutatásnak az eredménye, ami a romák médiaképét vizsgálta a magyar sajtó híranyagaiban. Mégsem emiatt érdekfeszítő Bernáth Gábor és Messing Vera Szélre tolva - roma médiakép 2011 című munkája. E tekintetben legfeljebb a romákat nettó bűnözőként bemutató híradások statisztikai növekedése érdemelne figyelmet, de éppen az a lényeg, hogy ma az olvasó/néző ezt, és szinte csak ezt a kontextust kapja a nyakába, ha "a cigány" a téma. A bűnözést. Utoljára a rendszerváltás előtt volt ilyen egysíkú és egyöntetűen negatív a sajtó romaképe.
A kutatópáros legfrissebb vizsgálatából kiderül, hogy a csúsztatás csupán az egyik, és nem is feltétlenül a legfontosabb eszköze a magyar sajtó romákról kialakított képének. A szelektív figyelem - hogy a romák csak meghatározott témakörökben szerepelhetnek a hírekben - olyan mértékben eluralkodott, hogy nehéz lenne eszerint különbséget tenni az egyes médiumok között. Hagyján, hogy a cigány pozitív szereplő nem lehet - jól példázza ezt az olasz hajószerencsétlenség hőseként a külföldi után nagy nehezen a magyar sajtónyilvánosságban is megjelenő zenész, Fehér Sándor származásának kínos elhallgatása -, de az etnikailag vagy szociálisan irreleváns hírekben nem is szerepelhet. Mert a kriminalizáláson túl, ami még a kisebbségi önkormányzatiságot vagy a roma önszerveződést taglaló híradásokat is elérte, a cigány legfeljebb az állami segítségnyújtás - túlnyomórészt még ma is névtelen, arctalan - alanya (ingyenélő) lehet. Adósak maradnak a szerzők e szelektív tematizálás finomelemzésével, tán nem is dolguk, de így nem tudjuk meg pontosan, mik a lényegi különbségek a szerkesztőségek gyakorlatában, leszámítva néhány példát és a hozzájuk tartozó magyarázatot.
A kutatás öt hónapnyi mintájában elemzett félezer, romákkal kapcsolatos tudósítás közül egy tucat (3 százalék) érintette a diszkrimináció vagy a jogvédelem témáját, de ezek fele is külföldi szervezetek Magyarországot elmarasztaló jelentéseit és a rájuk adott kormányzati cáfolatot taglalta. Nincs már olyan, hogy valakit nem engednek be a szórakozóhelyre, vagy nem veszik fel bőrszíne miatt egy állásra, de iskolai szegregáció sincs. A kutatók rámutatnak ugyan, hogy a mindennapi diszkriminációnak korábban nyilvánosságot teremtő, médiaformáló erővel is bíró cigányszervezetek eltűntek a süllyesztőben (emlékszik még valaki a Roma Polgárjogi Alapítványra, vagy a Roma Parlamentre, a kisebbségi ombudsman intézményére?), és a polgárjogi beszédmódot kitörölte a politika, de a kép így nem teljes. Ez egyfelől túlságosan finom megfogalmazás, mert az azért megérne egy misét, ahogy a szélsőjobb a jogfosztottságot sajátosan újraértelmezve lenyúlta a polgárjogi retorikát, de pártunk és kormányunk is sokat tesz azért, hogy dehonesztáló kontextusba illesszen minden jogvédő igyekezetet. A "rózsadombi jogvédők" hallatán már annak is a patás ördög jelenik meg, aki nem feltétlenül az alaptörvény asztalánál elmormolt imával kezdi a napját.
A cigányok és úgy általában a szegénység megbélyegzése persze nem kurzusfüggő, emlékezzünk csak az előző kormány szociálisnak hívott intézkedéseire, és az ezeket kísérő, a "monoki modell"-nek megágyazó retorikájára. A dologtalan romák képét nem árnyalja egyetlen híradás sem. Hogy teszem azt a romák körében a magas munkanélküliségi arányok mögött valójában jelentős munkateljesítmény áll, csak épp nem a regisztrált és legális szférában, hanem például a magyar gazdák magyar földjén fekete napszámban megtermelt magyar termények alakjában.
A roma kultúra is csatát vesztett, pedig ez az a terület, amely a sporttal együtt minden kisebbség kitörési pontja volt, amolyan vigaszágat, megszólalási felületet jelentett az érintetteknek. Az igen szerény kulturális jelenlét kétharmada a celebek napi gondjairól - például az autóeladás nehézségeiről, a fellépés előtti önmegtartóztatásról stb. - számol be, persze a bűnözés itt is megjelenik, adótartozás vagy legalább közúti kihágás formájában. A származás már esetleges, a korábban cigányként ismert szereplőkről esetlegesen derül ki hovatartozásuk, jobbára kifehéredtek.
Együttélés, püspökkel
Azon a ponton lesz igazán érdekes a kutatás, amikor azt elemzi, hogyan áramlik be a közpolitika gondolkodásmódja és szóhasználata a nyilvánosságba. Hogyan szokik hozzá a médiafogyasztó ahhoz a beszédhez, ami pár éve még széles körű tiltakozást váltott volna ki. Hogyan hisszük el a médiának, hogy a rasszizmus és előítélet csak a szélsőjobb sajátja, hogyan felejtjük el az emberséges (hogy egy másik szitokszóvá vált kifejezéssel éljek: politikailag korrekt) beszédmódot, ha olyanokról esik szó, akiknek saját hangjuk nem jut el a nyilvánosságba. Mert ugye a cigánytelep ritkán tart sajtótájékoztatót, és szóvivőt sem alkalmaz. A szélsőjobb szövege olyannyira felemelte az ingerküszöböt, hogy reflektálatlanul a pofánkba tolhatják közszolgálatilag, ha a cigány szülőket en bloc letahózza, gyerekeik füzetének elégetésével vádolja a kormányzati oktatás- és felzárkózáspolitika egyik favoritja, aki ráadásul a katolikus egyház cigányügyi főfelelőse püspöki rangban. Neki mellesleg, derül ki egy másik forrásból, a szeretet, az együttélés kultúrájának terjesztése a célja. Így nehéz lesz!
A cigányokról szóló híradások harmada kormányzati programbejelentés. Azért a fogyasztó nem annyira hülye, hogy ne lássa: a nyomor és a reménytelenség a hangzatos szólamok ellenére, vagyis inkább éppen azért, mert ezek jobbára propagandabejelentések, nem változik. Az viszont kevéssé elvárható, hogy az arcába zúduló információtömeg ellentmondásait ne úgy oldja fel, hogy a cigányok lusták, a sok állami támogatást és segélyt meg mind elisszák. Ennek a képnek az árnyalása a média dolga lenne, ha már a politika foglyul ejtette a közbeszédet. A romák vesztésre állnak, a kiűzetés végérvényesen lezajlott: "mi" van és "ők", a "mi pénzünkből" támogatásra szorulók, az önerejükből életre is alkalmatlan és érdemtelen szerencsétlenek, a megsegítendők, rosszabb esetben haszonlesők, bűnözők.
Ideje lenne megkérdezni a romákat is.
A szerző a Roma Sajtóközpont munkatársa.
