A károkozónak meg kell térítenie a sértett gyógyításának költségeit, és ha kiesik a munkából, az elmaradt jövedelméért is helyt kell állnia. Ám ha valaki – az áldozat főnöke, házastársa, munkatársa, volt párja – hónapokon, éveken át lelkileg bántalmaz egy másik személyt, akkor sokkal nehezebb, gyakran lehetetlen a jogi felelősséget megállapítani. Pedig az így keletkezett pszichés kár tetemes lehet: éveken át tartó szorongás, rettegés, depresszió, súlyosabb esetekben tartós traumatikus állapot.
A lelki bántalmazást körülményes bizonyítani, mert nehezen kimutatható a nyoma: nincs vérző orr, kék folt a testen. Mégis, gyakran pusztítóbb, mint a verés. Épp a láthatatlansága okán alattomos. Viselkedésének megváltozásáért a környezet sokszor az áldozatot okolja, aki ezért beszűkül, bezárkózik, önmagát vádolja. Nagyon tudjuk sajnálni azt, akinek vérzik az orra, de amikor valakit lelkileg sanyargatnak, még a közeli barátok is hárítanak, és az áldozat gyengeségéről gyártanak elméleteket. Ha észre is veszik, mi történik, azt vélelmezik, hogy az áldozat könnyedén kivonulhatna a bántalmazó közegből. Az efféle bántalmazás pusztító természetére a környezet csak a súlyos esetekben döbben rá.
Pedig bizonyára másképpen bánnánk egymással, ha nemcsak a fizikai erőszak, de a lelki bántalmazás elkövetője is bíróság előtt lenne felelősségre vonható.
A személyiségzavarban szenvedő lelki bántalmazó sokszor nem is érzékeli, mit tesz, úgy gondolja, jogosan kifogásol apróságokat – igaz, minden áldott nap többször is. Eleinte csak a közös utazásokat, családi ünnepeket, együttléteket rontja el – de ez csak az út kezdete. Az ilyen ember tudatosan zilálja szét a közvetlen közelében élő társ személyiségét. Azt persze nem könnyű megállapítani, hogy miben áll a lelki összetörtség és mekkora a mértéke. Hiszen a kisebb-nagyobb súrlódások, veszekedések a mindennapi élet velejárói.
Az érzelmi bántalmazás tiltása nem jelentené azt, hogy ne mondhassuk el a másiknak, amit gondolunk, még ha az fájdalmat is okoz. De az ilyen bántalmazó nem pusztán kritizál, hanem minduntalan konfliktust keres. Nem gondolatokat közöl, hanem leigáz. A kritika éppenséggel lehet indokolt, megerősítő és szeretetteli is. Az érzelmi bántalmazás viszont tartós és rosszindulatú – huzamosan ismétlődő magatartásminta, és a másik ember személyiségét alapjaiban rengeti meg.
A bántalmazás patológiája
Az elkövető közeli kapcsolatban áll az áldozattal, lehet szülő, társ, iskolatárs, s a bántalmazás sokféle módon nyilvánulhat meg.
| ||
A gyermekkel szemben ilyen a támogatás vagy a szeretet megvonása, a siker sorozatos negligálása. Egy kollégám mesélte: ha ötöst vitt haza, tudós édesanyja elővette a dolgozatot, átnézte, és sűrű fejcsóválások közepette megjegyezte, hogy ő erre sosem adott volna jelest. Nem csoda, hogy kamaszkorában a dicséretet sosem kapó lány külországban élő elvált apjához menekült.
Az érzelmi abúzussal szemben akkor vagyunk a legvédtelenebbek, ha attól kapjuk, akitől szeretetet, megbecsülést várunk. A legtipikusabb példája ennek a szakirodalomban romantikus kapcsolati abúzusként emlegetett jelenség. Miután az egyik fél teljes bizalommal fordul a társa felé, az elkezdi aláásni az önbizalmát: kezdetben csak kisebb, a külsejére, viselkedésére, munkájára tett elejtett megjegyzésekkel, később az ideje feletti korlátlan rendelkezés igényével.
Eleinte nehéz különbséget tenni a túlzott törődés és az ilyen alárendeltség között – ám a dicséret, a megerősítés lassanként elmarad. Később a nézeteit, véleményét próbálja átformálni az érzelmi bántalmazó, s őt vádolja mások viselkedése miatt is. A nők pályája amúgy is buktatókkal teli – ezt a nehézséget is következetesen negligálja a támadó.
Lelki abúzust persze nemcsak férfi, hanem nő is elkövethet. A mintázat közös – leszólni a másik munkáját, hivatását, munkahelyét, korábbi kapcsolatait, családját, kemény munkával megteremtett értékeit trivializálni. Az érzelmi bántalmazó elvárja, hogy áldozata minden idejét vele töltse, s követeléseinek nem megfelelő teljesítését érzelmi megvonással bünteti. Szándékosan káoszt teremt, s ezzel is destabilizálja a bántalmazott személyt. A vita kedvéért vitázik, nem tűri, hogy a másiknak bármiről más gondolatai legyenek. A zaklatott személy környezetét is támadja, lekicsinylő vagy durva jelzőket használ; a kollégák, barátok, rokonok mind „idióták”, „erkölcstelenek”, s ezzel is elszigeteli az áldozatot. A megtámadott pedig összezavarodik – hiszen az őt szerető vagy azt színlelő ember támaszt kétségeket. Meggyengült önbizalma okán jószerivel esélye sincs időben felismerni a bajt, inkább önmagát okolja. Ezért még többet gyötrődik, meginog, és úgy érzi, hogy a párkapcsolatban is ő az alkalmatlan. Ebből a lefelé tartó spirálból a gyermek szinte sosem tud kiszabadulni, a felnőtt áldozat is ritkán.
Ha mégis sikerül, erős bizalomvesztés a következmény, tartós társkapcsolati bajok, traumák jelentkeznek. Súlyosabb esetben az áldozat az énazonosságát is elveszítheti. Tartós poszttraumás stressz szindróma alakulhat ki, s nemegyszer csak hosszú éveken át tartó, küzdelmes pszichoterápia állíthatja helyre az ilyen bántalmazás elszenvedőjének személyiségét.
A jog fegyvere
Mindezzel szemben a jogrendszer egyelőre tehetetlen. Mindaddig, amíg az érzelmi abúzust a jog nem tudja a hatókörébe vonni, az áldozatot gyengének vagy betegnek fogjuk tartani, s ha nincs ereje, hogy kilépjen ebből a veszélyes helyzetből, valóban meg is betegszik, s akár az egész élete félresiklik.
A jogi környezetből következik az is, hogy az áldozatot és nem a támadót kezelik. Pedig épp az abúzust elkövetőt kellene pszichoterápiával leszoktatni a manipulatív, mások személyiségét romboló magatartásról. De a lelki bántalmazás szankcionálásának lehetősége kihatna az emberek viselkedésére és az oktatásra is. Egyszerre fontossá válna az érzelmi intelligencia és annak fejlesztése, nagyobb lenne az egymás iránti tolerancia, finomabbá válna a kommunikáció, tartósabbak lennének a párkapcsolatok.
Az emberi méltóságot és becsületet, a személyiség egy-egy fontos elemét számos jogi norma védi. De a személyiség integritásának ilyen szétzilálása ellen is kell, hogy legyen a 21. században jogi fegyver. Már csak azért is, mert a jószerivel láthatatlan és jogilag szinte érdektelen gyötrés milliók életét teszi tönkre, családokat, munkahelyeket, közösségeket ver szét. És azért is, mert ez a fajta abúzus újratermelődik.
Az érzelmi bántalmazott gyermekből könnyen lesz bántalmazó: számos olyan személy, aki párjával, gyermekeivel, beosztottjaival szemben ilyen visszaélést követ el, maga is gyermekkori traumát élt át. Pedig igazságos és emberséges jogrendszerben nem kellene ahhoz vérnek folynia, hogy az érzelmi bántalmazást időben felismerjük: a pszichológiai szakvélemény, a tanúvallomások mellett az új technológiák is bizonyítási lehetőséget teremtenek. Régóta ismert jelenség, hogy a pszichiátriai betegségekben szenvedők másképp beszélnek, azaz a trauma sajátos beszédmintázatot eredményez. Ennek részletes elemzésére eddig nem állt rendelkezésre technológia – ám a New York University szakemberei most új megoldásra bukkantak.
A kutatók számos interjút rögzítettek azon kérdések alapján, amelyeket az orvosok a poszttraumás stressz szindróma diagnosztizálására használnak. Ezek után a felvételeket hangelemző szoftverekbe táplálták, s ily módon összesen több mint 40 ezer beszédalapú funkciót gyűjtöttek össze. Az elemzések azzal kecsegtetnek, hogy hangmintázat alapján sikerül a traumás eseteket azonosítani, s ezzel felcsillant a remény arra, hogy a mások által kiváltott tartós érzelmi megrázkódtatás is kimutatható legyen.
Ahhoz persze, hogy a jogsértést minden kétséget kizáróan meg lehessen állapítani, s hogy a kártérítés és a jogi felelősségre vonás is szóba jöhessen, még sokat kell csiszolni a bizonyítás módjain – de legfőképp nyitottabbá kell válnunk a személyiség hatékonyabb védelme iránt.
