Már az első ötlet is nagyon frappáns volt.
Igazából egy percig sem volt kétséges, hogy a múlt szerdán minden szocialista és szabaddemokrata képviselő ott lesz a parlamentben, és Gyurcsány Ferenc kormányfői megbízatására fog szavazni. Ennek az előrelátásához még a minimális jóhiszeműség híján is elég lett volna annyi politikai érzék, amennyi egy parafa dugóba szorult. Az a szocialista képviselő, akit a pártja nemnyomáson kap, nemhogy saját maga tesz pontot politikai karrierje végére, de nyomtalanul tűnik el a Kárpát-medencéből, leradírozza magát a föld színéről, a végtelen sötét univerzumba lövi ki magát szupernóvaként. Ilyen hülye ember nincs: legfeljebb olyan hülye ember lehet, aki abban reménykedik, hogy mégis van.
Annak tehát, hogy Szili Katalin vezeti-e szerda este a kormányfőválasztó parlamenti ülést, és nem bír szavazni, vagy nem ő vezeti, és bír, a végeredmény szempontjából semmi, de semmi jelentősége nem volt. Jelentősége e gesztusnak egyedül Szili Katalin számára lehetett, talán annyi, hogy kinyilváníthatja-e támogatását az új kormányfő személye iránt, hogy a gombnyomás emelkedett, ünnepélyes pillanatában együtt lehet-e az övéivel. Talán ezért kérte meg először a kis Deutschot, majd az ájtatos beszédű Harrachot, hogy vezessék le helyette az ülést: akik intelligensen és igazi úriemberhez méltóan nemet mondtak. Harrach még némi sértődöttséggel - és nem pont ezekkel a szavakkal - meg is jegyezte, hogy ő nem ér rá ilyen piszlicsáré dolgokkal szarakszani, a kérdéses időpontban épp a Felvidéken tesz látogatást egy polgári körnél. (Mondanánk, hogy nekik adjuk örökbe, de ez nem lenne fair. Harrachról ők nem tehetnek.) Végül Szili nem nyomhatott igent: és bár a fortély nem jött be, és Gyurcsánnyal nem sikerült kibaltázni, legalább Szilinek beleköptek a levesébe. Bibibi...
Eddig az eleganciáról és a nagyvonalúságról, a politikai ellenfél emberszámba vételéről beszéltünk. Most a politikai gengszterizmusról fogunk.
Vagyis nem. Mert ha még valami nagystílű ármánykodással készült volna a Fidesz a nagy napra! De az a délután osztogatott "leleplezés", miszerint Gyurcsány találkozott Kulcsárral, akinél elhelyezte és aztán kivette, és hogy Gyurcsányi a titkos jegyzőkönyv szerint így meg úgy, az mi volt? Hogy szünetet kérnek, mert "olyan információ jutott a birtokukba" - azt mire véljük? Netán tényleg arra gondoltak, hogy a "leleplezés" majd eltántorít öt szocialista képviselőt? Hogy reggel megjelentetnek valami gagyi provokációt az üzemi lapjukban és a zárt láncú csatornájukon, este meg őszintén felháborodnak rajta, akkor azt az emberek beszopják? Tényleg azt hiszik, hogy 2004-ben is az egykori szocialista kémelhárítás kreativitása és ízlésvilága határozza meg a demokratikus politikai küzdelem eszköztárát?
És ezzel még nem volt vége.
Bár az ülésterem szemmel láthatóan dugig volt, amikor az elnök asszony a jelenlévők számának megállapításához kérte gombnyomásra a képviselőket, kiderült, a kormánykoalíción és néhány MDF-esen kívül nincs is ott senki. A fideszesek nem nyomtak, ahogy aztán nem szavaztak a miniszterelnök ellen sem: így lett végül a végeredmény 197 igen, 9 nem és 3 tartózkodás. Ott vannak, hisz látszódnak, sőt azért vannak ott, hogy látszódjanak, mert egy kicsit talán ciki lenne az a sok üres padsor a tévében, de alapvetően nincsenek ott. Mert ugye az a parlament, ahol nem a szőlősgazda férjéé a kormánytöbbség, nem parlament, csak egy félreértés, szemkáprázat, csalás. A haza, következésképp a Fidesz nem lehet ellenzékben, következésképp a hely, ahol a Fidesz ellenzékben van, az nincs. Ez a szillogizmus funkcióját tekintve elsősorban gyógyászati felhasználású: a hatalom nem birtoklása miatt fellépő orbáni zaklatottság terápiájának kulcseleme. Amolyan lelki műláb, míg ki nem nő az igazi, el lehet vele bicegni közéletünk hímes rétjén. Ám a vizuálisan is nyilvánvaló hazugság (ott vannak, miközben nincsenek ott, vagy fordítva) csak látszólag infantilis gesztus; valójában a képviseleti demokrácia és a parlamentarizmus alapfeltevése ellen intézett sunyi támadás. A Fidesz-vezetés politikájának főmotívuma a 2002-es vereség óta a szocialista-szabaddemokrata kormány legitimitásának s - saját kormányzati politizálásuk folytatásaként - a demokratikus intézményrendszer célszerűségének a megkérdőjelezése. E politika számos mozzanatban érhető tetten: a kormányellenes utcai megmozdulások hallgatólagos támogatásától kezdve azon át, hogy Orbán nem jelenik meg a munkahelyén, inkább templomokban, avatásokon, direkt neki szervezett "tudományos tanácskozásokon" prédikál a "nemzetről", mostanában inkább a határon túl; egészen a múlt szerdai parlamenti ülésig és az utána elővezetett dumákig bezárólag, hogy Gyurcsány nem is választott miniszterelnök, programját nem szavazta volna meg a nép, blablabla. És mivel ezen a nyelven nem lehet értelmesen megbeszélni a dolgokat, a Fidesz politikájából minden valódi tartalom kilúgozódott: csak a határon túli magyarok bujtogatása és a "nemzeti vagyon kiárusítása" elleni álfelháborodás maradt. Meg a pitlákság mint humor és vicc és jókedv és politikai filozófia.
Orbánnak mostantól nem csak egy slágfertig és céltudatos politikai ellenfelet kell lebírnia - de lassan a szocialista párt is kezdi elhinni, hogy talpra állhat. Hogy kigyógyulhat az Orbántól való félelmeiből. A pánikreakciók a túloldalon fokozott intenzitással jelentkeznek. Hogy Gyurcsány lenne nekik a lottóötös, az nem volt több fütyörészésnél a sötét utcán.
Be vannak tojva.
