A vajdasági tartományi és helyhatósági választások múlt heti, második fordulójának legfőbb tanulságáról immár nem lehet nem tudomást venni.
Recseg-ropog minden. A magyar választópolgárok elenyésző számban mentek el szavazni. Két hete a Vajdasági Magyar Szövetség a tartományi választásokon a lehető 250 000 szavazatból 54 ezret kapott. A helyzet nem sokat javult e hét végére sem: a 80 százaléknyi magyar lakosságú Zentán például csak a választók 28 százaléka vette magának a fáradságot, hogy elbandukoljon a szavazóhelyiségig. Hiába kampányolt Orbán a VMSZ mellett, a párt elvesztette Adát és Magyarkanizsát (ahol fölényesen győzött az újvidéki székhelyű Vajdasági Reformisták magyar jelöltje), "becsét és Csókát (ahol a szerb jelölt nyert); polgármesterjelöltje Szabadkán csak 170 szavazattal győzött, s a városi tanácsban elvesztette többségét.
Félő, hogy a VMSZ maga alá temeti a társadalmat. A vajdasági magyar kisebbségi közösségben mind erősebb a bizalmi válság.
Vajon nem érkezett-e el az idő, hogy Magyarországon is és a Vajdaságban is fontolóra vegyük, mit és hogyan kéne az eddigi politikán változtatni?
H
Magyarország EU-csatlakozása az anyaország és a határon túli magyarok viszonyát új kontextusba helyezte. A csatlakozás rávilágít arra, hogy másféle stratégiát kell kialakítani a felvidéki, másfélét az erdélyi és megint másfélét a vajdasági, illetve a kárpátaljai magyarok ügyében. Azt is be kell látni, hogy az eddigi politikának nem sikerült egy ellentmondást kiküszöbölnie: miközben a szülőföldön maradást hirdette, a támogatási rendszerrel és a merev állampolgársági törvényekkel az áttelepülést ösztönözte. A magyar államnak ki kell mondania, hogy melyik út mellet dönt - az elsőt választja-e vagy a másodikat? Vagy pedig létezik egy modern, európai nemzetpolitika szellemében megfogalmazható alternatíva? A jelenlegi következetlen, hibrid politika csak a határon túli főfoglalkozású magyarok szűk körének kedvezett; s emellett létrehozta a kisebbséget "reprezentáló" budapesti skanzenokat is. Pedig létezik kiút: azokon a peremvidékeken, ahol erre szükség mutatkozik, elsősorban a Vajdaságra és Kárpátaljára gondolok, az otthon maradást szolgáló rugalmas kétlakiságot kell ösztönözni. Az Európai Unió éppen az állami territorializmus fétisét rombolta le - miért ne lenne ez követendő példa számunkra is?
H
Az Antall-kormány kisebbségpolitikája a kultúráról a napi politikára helyezte a hangsúlyt. Ez történelmi választóvonalnak bizonyult - s mivel e váltás nélkül akkor egy tapodtat sem lehetett volna előrelépni, jogos volt. Csakhogy tizenöt év múltán a kereteit bővíteni kell. Azzal, hogy az egész kapcsolathálózat a pártpolitika ellenőrzése és befolyása alá került, az anyaország és a kisebbségi közösség kapcsolatrendszerében "szűk garat" keletkezett. Ma tehát elsősorban az anyaországi társadalom és a kisebbségi közösségek mélyebb, sokszínűbb, modernebb kapcsolatainak intézményes feltételeit kell biztosítani.
A vajdasági magyar kisebbségben az anyaország csatlakozása az unióhoz ambivalens érzéseket szült. Ez sajnálatos, de tudomásul kell venni, s számolni vele. Bár e közösség tagjai tisztában vannak azzal, hogy a tagság megerősítette a magyar állam helyzetét Európában, úgy érzik, a csatlakozás növeli távolságukat az anyaországtól. Ezt nem lehet megszüntetni a közeli szerbiai csatlakozás illúziójával. Ha ez, mondjuk, tíz év múlva következik be - túl optimista prognózis még ez is -, a vajdasági magyar kisebbség behozhatatlan hátrányba kerül. A kilencvenes évek kisebbségi exodusának következménye - amely a csatlakozás hatására felerősödni látszik - csak az elkövetkező években, évtizedekben bontakozik majd ki valójában, a radikális lélekszámcsökkenés ekkor válik majd igazán láthatóvá. Annál is inkább, mert a népszámláláskor az elvándoroltak jelentős részét még úgy jelentették be, mintha helyben élnének. Elegendő végigsétálni Szabadka utcáin, hogy érzékelhessük: más a statisztikai és más a valóságos Szabadka. Soha 1945 után nem beszéltek annyit az otthon maradásról, mint az elmúlt évtizedben, de soha nem volt olyan nagy az elvándorlás, mint ekkor. Ezt nem lehet megmagyarázni a durva üldöztetéssel. Sokkal inkább azzal a tiszteletre méltó személyes érdekkel, hogy az ember jobban éljen, munkáját jobban megbecsüljék, jobb eredményeket érjen el.
Soha annyit a kisebbségben nem beszéltek a nemzetért hozott áldozatról, a szülőföld és a közösség iránti hűségről, mint 1945 után - de soha nem jutott még job-ban kifejezésre a személyes érdek, mint most. Az értékkonfliktus azt jelzi, hogy az identitáspolitikát és a hétköznapi életet, a nemzeti érzést és a személyes érdeket nem sikerült összebékíteni, s az előző évtizedek érdektelensége után, a magyarországi rendszerváltás óta valamiféle "neobarokk nemzetpolitika" fogalmazódott meg. A kisebbség az ünnepi nemzeti diskurzusban glóriát kap, a hétköznapokban pária lesz, aki "maradjon otthon", és táncolva, énekelve őrizze nemzeti identitását.
H
A vajdasági magyarság esetében az új stratégia kiindulópontjául célszerű Szerbia várható uniós csat-lakozási időpontját választani: hosszú átmenettel kell tehát számolnunk. Le kell mondani arról a szlogenről, hogy a vajdasági magyarok gondjait megoldja a csatlakozás - hosszú távon igen, de akkorra már késő lesz. E stratégiának arra kell útmutatást tartalmaznia, hogy ez a kisebbség civilizációs és egzisztenciális szempontból hogyan élje túl ezt a másfél-két évtizedes időszakot, s hogyan lehet részese az európai integrációnak - addig is.
Elsődleges feladat a határok közötti mobilitás megteremtése. Provizórikusan akár kettős állampolgárságnak is nevezhetjük ezt; de bárhogy hívjuk, egyfajta kétlakiság a cél, amely egyrészt megfelel a demográfiai gondokkal küzdő Magyarország gazdasági érdekeinek (vagy már ezek eredménye), másrészt azonban a szülőföldön maradást is szolgálja. A jelenlegi magyarországi törvények vagy-vagy helyzetbe sodorják a határon túlit. Áttelepül, vagy marad; de mindenképpen elérhetetlen lesz számára a kettős identitás gyakorlati világa. Az áttelepülés a jelen pillanatban határozottan "vadkapitalista" jelleget öltött. Ha megvizsgáljuk az eltávozók rétegét, kiderül, hogy azoknak sikerült, akik módosabbak, s meg tudták fizetni az árát, vagy akiknek sikerült bekapcsolódni a klientúrarendszerbe. Ezt a klientúrarendszert a jobboldal építette, sokszor szocialista vagy liberális segédlettel. Az otthon maradók és az anyaország között egyre nagyobb lesz a civilizációs és a gazdasági szakadék. Meg kell találni az ellentmondást feloldó köztes helyzetet. Máskülönben a kisebbség tovább traumatizálódik, egzisztenciális kilátástalansága a felgyorsuló beolvadás áldozatává teszi; vagy a hagyományelvűségbe, a "védekező nacionalizmusba" menekülő, az anyaországi Európa-ellenes nacionalista szélsőségeket legitimáló, magatehetetlen közösség marad.
Ez Magyarországnak sem jó, hiszen kedvezőtlen belpolitikai következményekkel jár, ha Románia, Ukrajna, majd Szerbia csatlakozása után egy eleve lemaradásra predesztinált, konzervatív kisebbségi nemzetperemmel találja magát szembe. A lemaradás parazitizmust termel. Sokkal kecsegtetőbb lenne a modernizáció útjára lépő, a kétlakisággal élni tudó rugalmas övezet kialakítása. A felvidéki magyarok esetében ez az elkövetkező években mindennapi gyakorlat lesz. 'k jogilag máris otthon érezhetik magukat Magyarországon - legalább annyira, amennyire a németországi törökök vagy a franciaországi arabok. A többi a személyes hitvallás, az érzelmek és a kultúra kérdése lesz.
H
A magyar EU-csatlakozás fényében a vajdasági magyar kisebbségnek is módosítania kell politikáján. Az anyaország tagságának tudatában kell kialakítaniuk saját európaizálódási politikájukat. És valóban ezen kell munkálkodniuk, nem a törzsi bezárkózáson, a kisebbségi hercegségen. Ez nyitottságon alapuló nemzeti identitáspolitikát igényel, amelynek egyik eszköze lehet az autonómia - nem célja, hanem eszköze. E ponton azonban számos félreértés adódik, főleg, ha az autonómián autark, önellátó kvázi-állami struktúrát értünk. Sokan úgy vélik, a kisebbségi autonómia ott kezdődik, ahol a többségi hatalom átruházza jogosítványainak egy részét a kisebbségi politikai elitre. Ez csak az igazság egyik oldala. A kisebbségi autonómia valójában akkor válik életképessé, amikor a közösségben kialakuló közösségi értékrend, a republikánus erények rendszere olyan szilárd biztonságra tesz szert, hogy akár láthatatlanul, észrevétlenül is szabályozza a mindennapi életet. Ez még nem a megvalósult autonómia - de e minőség nélkül aligha beszélhetünk róla. A kisebbségi politikai elitek nehezen ismerik el, hogy kisebbségi pluralizmus és demokrácia nélkül nincs autonómia. Ezt legjobban épp a vajdasági példa bizonyítja, ahol a szabad, közvetlen és titkos, tehát demokratikus választások nélkül létrejött nemzeti tanácsot az "elektorok" egyetlenegy zárt lista alapján "választották meg". Ez a választási szisztéma már a jugoszláviai egypártrendszer utolsó évtizedeiben devalválódott; vele az egypártrendszer öröksége éledt újra. A helyi sajtóban nincs se párbeszéd, se közmegegyezés. Nincs vita, látszólag szürke egység uralkodik. Ám az egyöntetűség látszata dacára mégis éppen itt lángolt fel leghevesebben a széthúzás, civakodás. Ami csak látszólag meglepő: hisz a civakodás és az egyöntetűségre törekvés egyazon éremnek két oldala. Ezért nem lehet csak a vajdasági magyar politikusokat hibáztatni: e rossz törekvés a határon túli magyarok iránti ellentmondásos budapesti politika következménye is.
H
A kisebbségi elitek arra törekszenek, hogy a kisebbségi közösségekbe afféle liliputi nemzetállamot képzeljenek bele, reprezentatív oktatási rendszerrel. Pedig a megmaradás politikája nem azonos a bezárkózás politikájával. Az oktatás-központúság elvét a humán tőkébe való befektetés elvének kell felváltania, különben az oktatás zárt rendszerré merevedik. Mindenképpen a Vajdaság gazdasági fejlődésének és az európai felzárkózás lehetőségeinek megfelelő oktatási intézmények mielőbbi létrehozására és működtetésére kellene törekedni. Magyar nyelven, de természetesen angol, német és szerb oktatási nyelvvel is. A nemzeti identitást védeni kell, de nem páncéllal, mert az elsorvasztja a szervezetet. Az oktatást - különösen a kisebbségi közösségekét - nem lehet a gazdasági szakemberek bevonása nélkül megtervezni. Szerbia gazdaságilag sokkal gyorsabban fog liberalizálódni, mint politikailag. Ha kell, az állam vérrel és vassal valósítja meg ezt, hiszen még a szerb nacionalisták is tisztában vannak azzal, hogy különben csődbe jut az állam. Ha a magyar kisebbség nem készül fel erre, akkor a jelenlegi, az anyaország által támogatott reprezentatív oktatási intézmények a magyarországi munkaerőpiacra termelik a munkaerőt, de főleg a munkaerő-felesleget. A hangsúlyt inkább a gyors átképzésre kell fektetni, a munkaerő rugalmas piaci adaptációjára: az oktatást a gazdasági felemelkedés szolgálatába kell helyezni. A kisebbségi politizálásból kihullott a munka világa, s ez nagy baj. Az elengedhetetlen elitképzésre található más széles terrénum. Lesz erre alkalom Budapesten, Berlinben, Londonban és - Belgrádban, Podgoricán, Szarajevóban, Szkopjéban! A magyar gazdasági és nemzeti érdekeknek fontos a balkáni jelenlét. Érthetetlen, hogy miért kellett az elmúlt években az oktatásban néhány ügybuzgó hivatalnok víziójának hatása alatt éppen a Nagy Kivonulást stimulálni.
H
A jelenlegi anyaországi támogatási rendszert nagyfokú lomhaság jellemzi. Ezen is változtatni kell. Először is sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a támogatás szociális dimenziójára, mivel Budapest segítségében leginkább azok részesülnek, akik nélküle is meglennének. A szegényebb rétegek teljesen esélytelenek voltak és maradtak. Nem jó, ha a magyar állam kisebbségtámogatás címén, az esélyegyenlőség elvéről megfeledkezve osztogatja a privilégiumokat.
A kisebbségi monopolistaként működő szervezetek helyett azokat lenne érdemes támogatni, amelyek az anyaországi szerveződésekkel együttműködve, saját erejükre támaszkodva képesek megoldani a közös feladatok rájuk eső részét, versenyképesek a nemzeti kereteken belül és saját államukban, a többségi nemzet színterén is. Hisz vannak terek, ahol vitatkozni kell, s vannak, ahol együttműködni. Pontosan meg kell állapítani, hogy mit köteles Szerbia támogatni, mit kell felkarolnia az anyaországnak, s mi az, amit a kisebbségi közösségnek önerejéből kell életben tartania. Az általános elszegényedés persze megnehezíti az önfenntartó buzgalmat. Persze a szerbiai magyar kisebbség túlnyomó többsége nehéz körülmények között él, de van egy nem jelentéktelen rész, amelynek életszínvonalát az átlagos magyarországi polgár is megirigyelhetné. A Vajdaságban jelenleg teljes a káosz. Az anyaország olyan szervezeteket, újságokat, egyesületeket működtet, amelyekről Szerbia lenne köteles gondoskodni. Ezzel az a hamis látszat kél, hogy a dolgok rendben vannak. Éppen itt kellene a kisebbségi politikusoknak a tartományi és a szerbiai parlamentben (amíg ott vannak, voltak) kiharcolni a jogokat - hisz a választásokon erre kaptak felhatalmazást, s nem az alapítványok körüli legyeskedésre. A kormányzati jogkörrel rendelkező kisebbségi párt akkor sikeres, ha maga tudja javasolni az anyaországi támogatások csökkentését. Egyes identitásvédelmi formák a szocialista állami támogatás után alapítványi sínekre álltak rá. Gomba módra szaporodnak a különböző amatőr fesztiválok, versenyek, gyöngyösbokréták, táborok, amelyekről egy-egy mikroközösségnek magának kellene gondoskodnia. Ami tegnap a lakodalmakban, a családi ünnepeken, a spontán kisközösségi rendezvényeken jelent meg, az ma kiemelődött a mindennapokból és "hagyományőrző projekt" lett. A lakodalmakban pedig együtt járják a csárdást meg a kólót. Így hervad el az élő hagyomány, és lesz önmaga cáfolata - miként minden magasztos lózung a "kisebbségek védelméről", ha nem változtatunk a gondolkodásunkon.
