Költségvetési vétóra az EU alapító szerződései lehetőséget adnak minden tagállamnak – ám jobb helyeken fel sem merül, hogy ezzel élni lehetne. Éppen ezt a hallgatólagos közmegegyezést használta ki a magyar kormány, amikor úgy tett, mintha ez az udvariassági szabály kimaradt volna a neveltetéséből.
A kormány jó előre elvetette a magyar vétó ötletének magvát, s az EU-csúcs előtti kedden, július 14-én elfogadott országgyűlési határozat – a parlamenti vitával és a sajtóvisszhanggal – a politikai hatást volt hivatott előkészíteni. Egy ilyen határozat ugyanis sok egyébre nem alkalmas: nem jogszabály, és nem tartalmaz olyan viselkedési utasításokat, amelyeket az egyszerű halandók kötelesek lennének betartani (mint például a Büntető törvénykönyvet). Az országgyűlési határozat címzettje valamely másik hatalmi ág, a benne foglalt kötelezettség kikényszerítésének fő eszköze pedig a parlamenti ellenőrzés. Esetünkben, amikor is a kormány parlamenti támogatottsága sziklaszilárd, nehéz elképzelni, hogy a törvényhozás kellemetlen perceket okozna a kormánynak, ha az esetleg eltér a határozatban – vagyis a tárgyalási mandátumban – foglaltaktól. (Mint egy rendes tagállamban, európai ügyekben egyébként a parlamenti ellenőrzésnek számos eszköze létezik a magyar jogban is. Ezeket pont akkor és annyiban szokta a magyar parlament élesíteni, amikor és amennyiben a kormány, illetőleg a kormányfő úgy kívánja. Így maradnak a csekély közérdeklődésre számot tartó meghallgatások az Országgyűlés európai ügyek bizottságában, ahová jórészt államtitkárok meg minisztériumi főosztályvezetők járnak, nagyjából a parlamenti jegyzőkönyv kedvéért.)
A magyar kormány régóta igyekezett terítéken tartani az uniós költségvetési vitát mint nemzetstratégiai kérdést. Kormányzati szereplők 2019 során nem győzték eleget szajkózni: vérlázítóan igazságtalan az Európai Bizottság felvetése, miszerint egyes források kifizetését az Európai Unió alapvető értékeinek – például a jogállamiság – tiszteletben tartásától kellene függővé tenni. A Bizottság így igyekezett összekapcsolni a költségvetési tárgyalásokat a lassan csordogáló ún. 7. cikk szerinti eljárással (amelynek során a magyar és a lengyel kormány az Európai Tanácsban épp zárt ajtók mögött oktatja ki az európai politikai elitet arról, hogy az EU-nak semmi köze a bírói rendszer átszabásához vagy újságok bezárásához valamely – az uniós anyagi források minden előnyét élvező – tagállamban).
Az Orbán-kormány a 7. cikkes eljárás kapcsán folytatott politikai dialógus során lyukat beszélt a legkekecebb kormányok hasába is. A Tanács finn elnökségének kitartása csak arra volt jó, hogy kellemetlen hatásköri vitát szítson az uniós intézmények között: egyértelművé vált az eljárást kezdeményező Európai Parlament súlytalansága. A horvát soros elnökség idén tavasszal pedig már úgy tett, mintha nem lenne itt semmi látni- és tennivaló: a Tanács a Bizottság által a költekezéshez javasolt jogállamiság feltételből is visszavett.
*
Mire a járvány átvette az irányítást Európában, a jogállamiság-sztori teljes mértékben kifulladt az európai politikai térben. A felhatalmazási törvény elfogadása sem tudott pár nyilatkozatnál többet kifacsarni a Bizottságból, májusban pedig már a német alkotmánybíróság generált komolyabb európai alkotmányos válságot, amikor szembefordult az Európai Unió Bíróságával. A júliusi költségvetési fordulóra végképp a járványügyi mentőcsomag vált a költségvetési vita vezető témájává.
Ebben a helyzetben a magyar kormány egy országgyűlési határozat erejéig életre keltette a nép állítólagos akaratát – nagyjából a biztonság kedvéért. Ehhez olyan formát választott, amely ezt az akaratot hivatalosan – konkrétan a Magyar Közlönyben meg a Parlamenti Naplóban – dokumentálja. A Tanácsban vélhetően végül nem kellett a nép akaratáig meg a szuverenitás védelméig menni, a fontosabb ügyek (mint járványügyi mentőcsomag) margóján leesett a NER további működtetéséhez szükséges uniós anyagi támogatás. A koronavírus által alaposan átrendezett európai politikai (és költségvetési) térben pedig a magyar vétó belengetése nemhogy nem sugárzott erőt, de még csak jó politikai furfangnak sem tűnt. A miniszterelnök levezető rádióinterjújában nem is merengett hosszan tárgyalási mandátumának természetén, inkább elejtett némi libernyákozást.
Az uniós költségvetés elfogadásában az Európai Parlamentnek még lesz szava. Bár épp az EP szenvedett 2019 végére látványos vereséget a Tanáccsal szemben a jogállamiságról folytatott 7. cikkes vitában, az EP az egyetlen valamelyest átláthatóan működő uniós intézmény. A nemzeti kormányok emberei nyilvánosság előtt kötelesek kellemetlen képviselői kérdésekre válaszolni, és az európai parlamenti vitákról írnak az európai újságok is. Májusban eljátszotta ugyan a miniszterelnök, hogy a vírus elleni védekezés miatt nem tud megjelenni az EP előtt, ebből azonban nem lehet rendszert csinálni. Mivel most az európai pénzekért folytatott politikai játszmában az európai parlamenti kör következik, megelőző csapásként fel kellett készíteni a szélesebb magyar közvéleményt a magyar kormányt érő kritikus hangokra. Erre szolgált az országgyűlési határozat és annak magyar sajtónyilvánossága: a nép nevében a miniszterelnök elkötelezte magát valamire, aminek a betartása és betartatása csak tőle függött. Így lett egyszerre a magyarok sikerének és kudarcának szolgája és ura.
