Vidnyánszky Attila igazgató egy nemrégi interjújában (Bóta Gábor: A Nemzeti Színház felszentelése, Pesti Műsor, 2013/2.) azzal a gondolattal lepte meg a magyar közéletet, hogy miután felfogása szerint "a Nemzeti szakrális hely", "föl is fogja [azt] szenteltetni". A hüledező riporteri kérdésre, hogy ugyan "tényleg?", "de miért is?", tömör választ adott: azért, mert "a Nemzeti ügye, mint ahogy a nemzet lelke is, igazán metafizikus [sic!] dimenzióban ragadható meg".
Szentelt víz
Fotó: H. Szabó Sándor / MTI
Természetesen az olvasó is izgatottá válik, és szeretne valami kevéskét megérteni abból, hogy a szakralitáselméletileg meglehetősen stabil lábakon álló színházi szférában - konkrétan persze (még!) csak egy helyen, a Nemzetiben -, miért is lenne szükség az ismeretlen arcú és viselkedésű más és újabb istenszereplő(k) színre léptetésére. Hisz a Thália múzsa-isten jegyezte papok, a színészek működése, igehirdetésük intenzív és folyamatos liturgiai cselekménye a teátrumokat önmagukban véve is szent helyekké avatja. Meglehet, az ige/verbum centrikus szakráldefiníció, azaz egy lényegét illetően partikuláris (protestáns vallási) koncepció némelyek előtt korlátossá teheti e legitimitást, ám van-e bármilyen esélyünk a meglévőnél (Tháliánál) autentikusabb szakrális forrásfőre?
Vidnyánszky igazgató kiinduló tétele szerint a mostani Nemzeti "nagyon mai". Márpedig egy színháznak - a mához szólás igényével is - az "örökké érvényes problémákkal" kell foglalkoznia. A "nagyonság" második tételként való kifejtése hasonlóan zökkenőmentes: a jelenlegi Nemzetinek "más a szóhoz, a térhez, a zenéhez, a napi problémákhoz való viszonya, máshová helyezi a hangsúlyokat, minden szinten másról és másként szól", mint azt ő, a nemzetlélek-tudomány járatos mestere helyesnek gondolná. A harmadik (valójában nem is létező) tétel pedig már inkább csak egy tényevidenciájú sejtetés. Jöhet hát, sőt jönnie is kell a szentelésnek: egy rontás- és bajelhárító beavatkozásokat (füstöléses-tömjénes, szükség esetén szentelt klórral kiegészített szellemi gombátlanítást; szittyás-botolós démonűzést és egyéb hókuszpókuszokat) sem nélkülöző komplex ceremoniális felajánlási intervenciónak (befejezésként talán egy vérközösségi együvétartozás-tudatot erősítő látványos turulröptetéssel; függöny le!) - urbi et orbi demonstrálva, hogy az újnak egyszersmind a múltat végképp zárójelbe helyező, a per definitionem magasabbrendűség jegyében le- és felváltó revíziónak is kell lennie.
Vidnyánszky igazgató, akit alaposan grabancon ragadott ama másik dimenzió mélységeinek a fürkészése és szolgálata, úgy gondolja, hogy nem engedheti magát lépre csalni a profán elme neohumanista álarcban tetszelgő dőreségei által. Sőt, és teljes hűséggel a privátim felismert, de egyetemesnek, pontosabban: nemzetegyetemesnek tekintett Transzcendencia iránt, az "örök érvényű kérdések kutatását" hirdető színházelméletről vallott küldetéses bizonyossága is elsősorban abban erősíti meg őt, hogy véletlenül se engedjen a globalizáció univerzalista perspektíváival való együttélés csábításainak. Mi több, kívánatosnak is tartja, hogy hivatásának közegét a partikuláris igazság melletti kiállás harcos terepévé tegye: "Ha az jár a globalizációval, hogy el kell vesztenem azt az értékhalmazt, amit a nemzet fölhalmozott az elmúlt évezredben, akkor inkább nem kell globális világ." (Álláspontja mindenesetre némileg ingadozó: "De szerintem a kettő működhet együtt. Mesterséges kettéválasztása a dolgoknak, hogy vagy Európa, vagy nemzeti gondolat. Ez nem így működik a valóságban. Meggyőződésem, hogy az egységes Európa csak gazdagodik attól, ha minden nemzet megőrzi kultúrájának egyediségét.")
A Nemzet mint Lélek és mint Vallás
Némelyek talán erőltetettnek tartják, jelen sorok írója mégis elmereng azon, hogy a partikularitás dicsérete közben az igazgató úrban nem támadnak aggályok ama nemcsak nem "nagyon mai", hanem egyesen egy 19. századi eszme köntöséből előbotorkáló (romantikus) "nemzetlélek"-koncepciót illetően, amelynek 20. századi ismert perspektívái történelmileg végül is (különböző szálakon, egymást erősítően és egymással rendszeralkotó ölelkezésben) összetalálkoztak az etnofasiszta szellemvilág iszonyatot nemző zagyvaságaival. (Nyirő József, a nemzetlélek szerelmese például "az Európát megtisztító vérről" papolt.)
Kis kitérőként hadd emlékeztessünk arra, hogy a jeles 18. századi szellemi előfutárok által fölvetett ún. néplélek-hipotézis (lásd például Voltaire esprit des nations-ját vagy Montesquieu esprit généralját, amelyek alatt ők alapvetően egy-egy nemzetet jellemző, történelmileg kialakult karakterológiai jegyek együttesét; a közösségi mentalitást értették) Hegelnek a transzperszonális objektív szellemről ápolt teóriája révén vált a gondolkodást meghatározó kategóriává. E képzet a 19. század második felében - ún. néplélektanként - önálló tudománnyá is szerveződött. A kialakuló új diszciplína az egyes népek karakterológiáját, az emberi közösségek viselkedésének történelmi (mai értelemben: szociológiai) dimenzióit, valamint a nemzeteket mint közös személyiségjegyekkel rendelkező organizmusokat próbálta kutatni. A kísérlet a múlt század elején mindenesetre kifulladt (illetve más tudományokban, a szociálpszichológiában, etnológiában, kultúrszociológiában stb. élt és él tovább). A létrejötténél bábáskodó néplélek fogalom ugyanakkor túlélte az időket. Egyfelől a spiritualizmus és az ezotéria (lásd például Rudolf Steiner) jámbor és nemes búvópatakjaiban, másfelől pedig - és itt egyre szélesebb körű népszerűséghez is jutva - a különféle nacionalista áramlatokban, illetve (karrierjének mélypontján) a náci-etnofasiszta agyrém keretében. Az utóbbi állomáshely hithirdetőinek eszmerendszerében ráadásul a biológiai örökletesség egészen bizarr tulajdonságát is magára vette.
A nép, nemzet, személyiség, egyéniség fogalmakban testet öltő, a nemzetet önálló létezőnek, individuumnak tekintő képzetrendszer értelmében - amit nem mellesleg a Horthy-rendszer meghatározó kultuszminisztere, Hóman Bálint (Klebelsberg Kunó utóda) is magáénak vallott - ha "az egyénnek van saját világnézete, akkor a nemzet is rendelkezik ilyennel". A "tagolatlan nemzeti világnézet" evidenciájában ily módon megalapozott és a radikalizálódó, náci-nacionalista, nacionalista-etnocentrista mentális tendenciákat támogató ún. nemzetnevelési (vagy másként: "nemzetté nevelési") program többek között nagyon hamar "előnyt élvezett még a - korábban preferált - valláserkölcsi neveléssel szemben is" - amint az Punkánszky Béla és Német András Neveléstörténet c. munkájából (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996) is kiviláglik.
A leendő teátrumi pontifex maximus aligha szakrálmetafizikai stúdiumai alapján, mint inkább a nemzetszemélyiség-teóriának az oktatási rendszerek, netalán valamely korabeli nemzetnevelő breviárium révén disszeminált hordalékaira bukkanva tarthatja oktalannak a riporternek azt a kérdését, hogy "aki nem vallásos, az ne járjon oda?", és hangoztatja, hogy "a szakralitás, a metafizika és a vallás nem keverendő össze. Aki nem vallásos, lehet, hogy a színház spiritualitásán keresztül fogja ezt a helyet megszeretni". Álláspontját, amely valójában a vallásosság mély megvetéséről is árulkodik, ugyanaz a szemlélet hordozza, mint például a bolsevizmus ideológusait, akik úgy gondolták, hogy a religiozitásban megnyilvánuló egzisztenciális attitűd nem más, mint egy alapvetően privát keretek között megélhető szubjektív lelki szükséglet (már-már hasonlíthatóan a szexuális perverziókhoz), ami minden további nélkül be is csatornázható valamely sokkal fontosabb rendezőelv, mondjuk a népfrontosság vagy - mint az igazgató úr esetében - a nemzetlélek ideáljai kijelölte horizont alá. Némileg más elvi hangsúlyokkal, de ugyanígy működött a Horthy-kor oktatáspolitikája is, amikor szemrebbenés nélkül cserélték föl a "magyar" és a "nemzeti" etc. jelzőkkel az addigi keresztény lózungokat.
Megjegyzés: a néplélekgondolat által is támogatott magyaristen nomád-totemista hagymázban született konfessziója ekkor mindenesetre több nagyságrenddel bódultabb állapotban tartotta az országot, mint a Vidnyánszky által képviselt és jelenleg még csak bimbódzó neonemzet-paganista vallásosság.
A felszentelés megcsúfolása
Vajon a vallástudomány szempontjainak figyelembevételével hogyan értelmezhető Vidnyánszky igazgató úr színházszentelési ötlete?
A szentelés (nem csak a keresztény vallásokban ismert) aktusa a valóságnak abban a kétosztatú koncepciójában gyökerezik, amely szerint az immanens, az érzéki világ mellett létezik egy (speciális erőkkel telített) másik, szuverén módon működő (magasabb rendű, természetfölötti) világ, amely nemcsak elkülönül és el is különítendő az előbbitől, hanem az e világban élőknek speciális támaszként és fenyegetésként is kell vele számolniuk. Aki e másik dimenziónak egyszersmind áldásokat is jelentő, az evilági létformát segítő jótetszését élvezni szeretné, annak érdemes az ott érvényesnek számító rendet figyelembe vennie, ha pedig tartana is az onnan származó, rá nézve veszélyes erőktől, velük szemben védekeznie.
A (fel)szentelésben, ebben a tartalmában és liturgiailag is komplex aktusban a fenti szempontrendszerre vagyunk tekintettel. Egyrészt élő és nem élő teremtményi kategóriákat akarunk kapcsolatba, éspedig különleges minőségű kapcsolatba hozni a Szenttel, a numinózussal, az egészen mással (aki, Rudolf Otto vallástudós klasszikus meghatározása értelmében, lehet egyszerre vonzó és taszító, fascinans és tremendum). Másrészt el is kívánjuk őket különíteni a velük való együttműködés, a Szentnek az őket a profán világból kiemelő céljaira. (Hogy a vallási rendszerek mindenkire érvényes, az élet teljességére igényt tartó elképzelések szerint fogalmazzák meg üzeneteiket, nem jelent mást, mint hogy a teljes immanens valóságot annak a másik dimenziónak a függvényeként értelmezik. A kifejezetten is szentelési-elkülönítési cselekmények mindettől annyiban térnek el, hogy a Szenthez tartozás, a számára való elkülönítés fontosságát egyes esetekre nézve különösen is kiemelik, és speciális jelentőséget tulajdonítanak neki.)
Tartalmát tekintve a (fel)szentelés egyszersmind olyan szakrálmágikus aktus, amelynek során valamilyen módon - rituális-liturgikus praktikákkal - befolyást akarunk gyakorolni a Szentre.
A szentelés - nevezzük így - pozitív aktusában az élő vagy élettelen objektum odakínáltatik a Szent szolgálatára, és olyan erőkkel töltekezik, amelyek lehetővé teszik számára a Szent szférájában való közlekedést, a Szent áldásainak igénybevételét. Az esemény quasi negatív koreográfiája esetén pedig egy olyan immunitás megszerzéséről van szó, amely módot nyújt a természetfölöttiben rejlő veszélyekkel szembeni helytállásra.
A Szent világával való kapcsolatkeresés másik (egyidejűleg jelen lévő) mozgatórugója az a belátás, hogy egy teremtmény önmagától mindaddig alkalmatlan célja-rendeltetése betöltésére, amíg nem kapja meg ahhoz az említett másik szférától nyert felhatalmazást. A fölszentelés ilyen értelemben az alkalmassá tétel rítusa is.
Individuális felszentelésben elsősorban vallási és szakrális tényezők szoktak részesülni (különösen speciális tartalmú szolgálatuk ellátására tekintettel). A szentelés célpontjai lehetnek azonban idők és alkalmak, iniciációs események (kultuszi misztériumközösségek, titkos szövetségek, az azokba beavatandók) és egyéb életfordulós történések is. Tárgyakat illetően a szentelési cselekmény főként a kultuszi helyekre, eszközökre vonatkozik, az adott célra való lefoglalásuk és igénybevételük jelöléseképpen, és egyszersmind a működésük szempontjából ártó, gonosz erőknek egy másik hatalom általi megbénítása, uralmi befolyása alá vonása végett. Szentelhetők azonban más objektumok is: hidak, házak (újabban például repülőterek, felhőkarcolók, metróállomások) stb. is, azaz főként olyan célpontok, amelyeket fokozottan kárveszélyes működési potenciáljuk tesz megkülönböztetetten fontossá. A cél mindenesetre mindig ugyanaz: a használatnak való megfelelésre történő alkalmassá tétel.
Összegezve: elvileg egy kalapácsot is meg lehet szentelni, hogy a (Szent, az alkotó által adott) célnak megfelelően fejtse ki működését (ne csússzon le például a feje, kárt téve valakiben vagy valamiben); és természetesen egy varrógépet (lásd a Hegedűs a háztetőnt), egy villamosmegállót, gyárat, új utat, liftet, sőt akár egy nyilvános klozetet is stb. stb.
Minden szentelési esemény meghatározó szempontja, hogy az aktus tényleges alanya a Szent, aki valamire kéretik, és akit ebben a ceremóniában felhatalmazott szolgája képvisel. A szentelést végző személy kizárólag csak a Szent szolgálatára már felszentelt, és e szolgálatra magát megfelelő szabályrendszer szerint elkötelező tényező lehet, aki a szentelés cselekményét a rituálisan legitim igék elmondásával végzi. A szentelési cselekmény maga soha nem válhat a rítus tartalmává, hanem csak az eszköze lehet annak.
A szentelés által elkülönített személy, közösség, cselekmény vagy tárgy entitásához tartozik, hogy nem szakrális kontextusban végzett céloknak többé nem lehet az alanyává. Sőt, szoros értelemben, illetve a jelenség logikai szigorát követve a szentelés mintegy a Szenthez történő tartós odavarrást, a profán világtól való távolságtartást, tehát exkluzivitást jelent, beleértve ebbe azt is, hogy a Szentnek szentelt egyenesen érinthetetlenné is válik, amely rigorozitások, bárhogy értelmezzük is őket, annyit mindenképpen jeleznek, hogy a szentelésnek, amennyiben azt minimálisan is komolyan gondoljuk, csak olyan konzekvenciákra tekintettel van bármilyen értelme, amelyeknek a Vidnyánszky-féle blikkfangos fölvetésben még nyomai sem ismerhetők fel.
Vallástörténeti jelentőségére tekintettel külön is megemlítem, hogy profán tárgynak szent/ségi dimenzióba történő átvitelét Luther az Ördög "majomjátékának" tekintette. Sőt, elutasította a templomszentelést is. Az óegyházban uralkodó állásponttal rokon felfogása szerint ugyanis (hogy ti. a templomot a liturgia szenteli meg) a (fel)szentelés az ott elhangzó prédikáció révén valósul meg; a templomban zajló események tisztaságát pedig nem az épület szentsége, hanem az abban végzett istentiszteleti, lélekszolgálati tevékenység szentségi jellegéért elmondott imádság szavatolja.
Számos protestáns teológus gondolkozik Lutherhez hasonlóan. Némelyek ugyanakkor éppen ellenkezőleg, úgy vélik, hogy a mágikus világkép életünkből, vallási-hitbeli világunkból való kikapcsolása "idealista utópia", és a (fel)szentelést - többek között Pál apostolra hivatkozva (Róma 8:20-21: "mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, aki az alá vetette; azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára") - komoly teológiai kvalitással bíró cselekménynek tekintik.
Sok szent között
A magyar társadalomnak a Nemzeti Színházat látogató, avagy azt ettől függetlenül is sajátjuknak tekintő tagjai nem alkotnak homogén kultuszi közösséget.
Magyarország nem teokrácia, ahol jogfilozófiailag a társadalom egésze és annak minden tulajdona egy és ugyanazon isteni szupremáció alá esne, és ahol következésképpen alkotmányjogilag legitim is lenne minden olyan aktus, amelynek révén az ország életmegnyilvánulásai, speciális jelentőségűnek tekintett objektumai stb. e transzcendens szupremációval különleges viszonyba hozattatnak.
A magyar társadalom nem is szakrális királyság, amelyben az államvezető bír/hat felhatalmazással ilyen liturgiai aktusok vezetésére.
A magyar társadalom, ha tagjainak mindegyike úgy gondolná is, hogy közösségük együttesének mint önálló individuumnak is lelke van, nem ismerheti, hiszen nincs ilyen, a Vidnyánszky által sugallt Nemzet Lélekisten/ Lélektranszcendencia szolgálatának liturgiai rendjét; következésképpen nem ismeri a szenteléssel szentségi karaktert nyert területen való viselkedés szabályait sem. A magyar társadalom nem ismer továbbá olyan liturgust sem, aki ennek a néplélekistennek a szolgálatára legitim módon felszenteltetett volna, és aki tehát szakrállogikailag alkalmas lehetne a nemzet életének bármely mozzanatát és objektumát az említett istenség/transzcendencia oltalma alá helyezni.
A magyar társadalom lakossága többféleképpen gondolkozik a s/Szentről, azt más és más entitásban szubjektiválja - az elképzelések között elférnek például Tuva Sámánnak és a gyöngyöspatai önkormányzatnak az általuk jogi személyiségként definiált magyar történelmi korona előtti mágikus ceremóniái, vagy az ilyen-olyan pilisi magyaristenes-magyarfeltámadásos ezoteristák paganidái is. A s/Szent létezési módját illetően nem ismerjük azonban például azt sem, hogy hányan gondolkoznak r/Róla mono- és hányan politeista módon stb.
Magyarország lakosainak egy (kisebb vagy nagyobb) része feltehetően nem idegenkedne valamely Néplélek Transzcendencia nevű isten létét hirdető felfogástól; mások ugyanakkor merő babonának tekintik, tekintenék létezésének még a feltételezését is; ismét mások (például számos olyan bibliás keresztény, akik vallására az egyik - most talán éppen szenteléspárti - kormánypárt a nevében is hivatkozik) blaszfémiának és hite meggyalázásának tartaná, ha bármely közös nemzeti értéket valaki neki szentelne.
Bármilyen liturgiát követne is a felszentelés, és bármennyire ökumenikus lenne is, az abból kimaradók számára a Nemzeti a Megosztás Házává válna. Azaz, a cselekmény a maga elvi spiritualitásával éppen ellentétes eredményt hozna. Különösen így lenne ez, ha a szentelés valamely zavaros elmélet hordozta totalitás-konstrukció (netalán a nemzeti romantika hősi eredetmítoszokra éhes időszakában, az 1822-ben született, Aranyosrákosi Székely Sándor által világra ötlött és Csokonai által emberöltővel korábban már "megjövendölt", majd leginkább Vörösmarty Zalánjában nemzeti istenné is fölkent Had/d/úr, illetve az innentől mind sűrűbben emlegetett, Czuczor, Arany, későbben pedig Ady és József Attila által is szóba hozott és napjaink keresztény Magyarországában szinte kultúrpolitikai programmá tett magyarok Zistene feltámasztásának) igézetében zajlana, akinek a Házába járni sokak számára hittagadásszámba menő lelkiismereti erőszakot jelentene.
Amennyiben persze az igazgató úr sem magát, sem a számára érzékelhetően egzisztenciális jelentőségű színházügyet nem kívánná komolyan venni (amire több utalást is látunk), és amennyiben nem feszélyezi az, hogy a rá terhelődő fokozott felelősség körében a kompetenciája alá nem eső vallástudományi kérdéseket érintő, nyegle határsértést követ el, természetesen érvelhet azzal, hogy ha már egy hangárt is föl lehet szentelni, mennyivel inkább a Nemzetit. Megjegyzés: egy hangár, egy hajó és egyebek mindenesetre nem szellemi-spirituális vonatkozási pontjai egy nemzeti közösségnek, másfelől pedig - az adott kontextus logikájából következően - ezek nem is egy magáról szakrális minőségben gondolkozó közösség identitási szempontjaira tekintettel szenteltetnek meg (föl), hanem a népi vallásosság kommercializált, diffúz-mágikus értelmezési terében.
Konklúzió: Magyarország bármely közös tulajdonának, így a Nemzeti Színháznak a bárki által bárki számára történő felszentelése egyenértékű lenne a szentelésnek vallástörténetileg autentikus értelmet adó legbensőbb célok megcsúfolásával, szentséggyalázással, sacrilegiummal, illetve a Szentnek és szakrálisnak egy Hyde Parkba illő karikatúrájával.
A szerző református teológus.
