Megindokolni is nehéz, hogy mivel érdemelte ki éppen Ursula von der Leyen az EB elnöki posztját

  • Schauschitz Attila (Berlin)
  • 2019. július 9.

Publicisztika

Mintha kalapból húzták volna ki a nevét: kényszerítő erejű érvek végképp nem léteznek, ám akár csak meggyőzően indokolni is nehéz, mivel érdemelte ki éppen Ursula Gertrud von der Leyen az Európai Bizottság, vagyis lényegében az Európai Unió kormányának elnöki posztját a kontinens politikai elitjének a tagjai közül.

Persze nem is érdemekről, hanem alkuról volt szó: von der Leyen (az alábbiakban ignorálva férjének nemesi származását legyen röviden: Leyen) legfőbb előnyének az bizonyult, hogy senki nem ellenezte. Volt, aki kifejezetten örült: Angela Merkel például annak, hogy a jelölt nő; Orbán Viktor pedig a hatvanéves politikusnő termékenységét dicsérte, mint aki hét gyermekével példamutatóan járul hozzá az Európát fenyegető elnéptelenedés gondjának megoldásához.

A német média nagyobb része úgy vélekedik, hogy a jelölés legfeltűnőbb vonása az európai demokrácia arculcsapása. Hiszen a választókat előzetesen azzal hitegették, hogy a pártok úgynevezett csúcsjelöltjeinek egyike lesz a Bizottság elnöke; a zárt ajtók mögött levajazott jelölés puszta színjátékká alacsonyította az európai választásokat.

false

 

Fotó: MTI

Mások nyugalomra intenek: a csúcsjelölteket alig ismerte valaki, s ez a német találmány amúgy sem érdekelt senkit az Unió többi országában. Amellett a Leyent kiválasztó kormányfők demokratikusan legitimált politikusok. Az Európai Unió már csak így működik, nem kell fanyalogni.

Németországban nem sokan hiányolnák a népszerűségi listák végén kullogó védelmi minisztert,

aki saját pártjában, a CDU-ban immár harmadszor érte el a legrosszabb eredményt az elnökhelyettesek megválasztása során. A kezdetben Merkel lehetséges utódjai között számon tartott Leyen mellett időközben elhúzott a párt új elnöknője, Annegret Kramp-Karrenbauer, akit sokszor, érthető módon csak rövidítve, AKK-ként emlegetnek.

Leyen jól szemlélteti a dzsóker típusú politikusokat: Merkel első kabinetjének családügyi minisztere a következő periódusban a munkaügyi miniszter posztjára váltott, majd 2013-ban az első női védelmi miniszter lett Németországban. Azt sem lehetett tudni, mi kvalifikálta erre a tisztségre (aligha az, hogy elég ügyesen műlovagol). Másfelől az adott reszorthoz való hozzáértés köztudottan nem feltétele a miniszterségnek.

Merkelnek talán több szerencséje lesz vele, mint eddigi protezsáltjaival. Pályafutásának egyik kritikus pontján Ursula Leyent is majdnem elérte Merkel barátnője, az egykori oktatásügyi miniszter, Annette Schavan végzete. Schavannak le kellett mondania, mert túl sokat ollózott diplomamunkájában a források megadása nélkül. Leyen orvosi diplomadolgozatát is a plágium vádja érte, ám szerencséjére az illetékes vizsgálóbizottság csupán „közepesen súlyosnak” ítélte az elkövetett hibákat. Védelmi minisztersége sem volt felhőtlen: politikai felelősségét firtatták azzal összefüggésben, hogy egy oktatási célokra használt tengeri vitorlás hajó renoválása az eredeti 10 millió helyett előreláthatóan 135 millióba kerül, miközben a korrupció vádja is felmerült a beszerzéseket intéző egyik minisztériumi hivatalnokkal kapcsolatban.

A hárítás nem tus

A győztes Európai Néppárt jelöltjét, Manfred Webert a hírek szerint elsősorban a francia elnök fúrta meg, a rákövetkezőt, az Orbán-média által – sajnos nem tudtam rájönni, miért – Soros-csatlósnak kikiáltott holland szociáldemokratát, Frans Timmermanst viszont egyértelműen a visegrádi „négyek bandája”. Pedig mindkettejük bűne csupán annyi, amivel az egész Uniót vádolni lehet: nem akarták tétlenül nézni a demokrácia trónfosztását Budapesten és Varsóban. Példaértékű tehát, hogy a megválasztott jelöltek elutasításában tevékeny szerepet vállalt a demokrácia kiherélésében odahaza élenjáró magyar és lengyel kormányfő. A kelet-közép-európai periféria ebben az értelemben sikerrel lázadt a liberális centrum ellen.

A nagy kombinátor azonban magának tulajdonítja, győzelemként ünnepli Leyen jelölését is. Ám sikeres hárítást a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk tusnak. Az egyik kedvenc szerepében, váteszként fellépő magyar miniszterelnök helyesen érzékeli, hogy még „lesznek harcok”.

Mert mi is az eredmény? Az, hogy Orbán Viktor egyik legnagyobb ellenlábasa, Angela Merkel emberét jelölték az Európai Bizottság élére. Leyen jellegzetesen merkeli, liberális-konzervatív politikus. Ez a beállítottság már pályafutásának kezdetén kirajzolódott: a bölcsődei hálózat kiépítésének szorgalmazásával például az anyák helyét még mindig a konyha és a bölcső között láttató konzervatív családkép híveit haragította magára, továbbá mintaszerű családanyaként sem okozott gondot számára, hogy tavalyelőtt megszavazza a homoszexuális párok házasságkötésének engedélyezését.

Európai nézeteiről egy-két nyilatkozata alapján annyit tudni, hogy a föderalisták,

az Európai Unió mind szorosabb egyesítését támogatók táborába tartozik.

Arra is emlékezhetünk, hogy a nagy menekülthullám idején kifogásolta a Magyarországon kialakult áldatlan állapotokat. Általában viszont szorgalmazta a párbeszéd fenntartását Budapesttel és Varsóval „a közös értékekért folytatott küzdelemben”. Amellett az erre a küzdelemre általa használt német kifejezés, a „ringen”, a birkózásra utal, vagyis arra, hogy van min huzakodni.

S ha ez nem lenne elég, személyes példával járt elöl Orbán Viktor vesszőparipája, a „migráns veszedelem” kezelésében is: 2014 őszén befogadott otthonába egy húszéves, Szíriából menekült fiatalt, hogy segítsen neki a beilleszkedésben. Egy interjúban általában is derűlátóan ítélte meg az integráció esélyeit, s kiemelte, „mennyi erő rejlik a fiatal menekültekben, ha kezdettől fogva bizalmat kölcsönzünk nekik”. Igaza van: az integráció tényleg könnyebben menne, ha minden bevándorlót egy miniszter támogatna.

Figyelembe véve Leyen politikai hovatartozását, a magyar nép formátumos miniszterelnökének győzelméből nem marad más, mint kicsinyes, személyes bosszú. Azzal kell beérnie, hogy megmutatta, miként járnak azok, akik packáznak vele. Brüsszel bevétele viszont még várat magára.

Majdnem demokratikus

Akik a szokásosnál lelkesebb választók szívatásának tartják a csúcsjelöltek figyelmen kívül hagyását, most abban reménykednek, hogy az Európai Parlament visszadobja a Tanács jelöltjét. Erre van némi esély, amennyiben az európai frakciók követik a német szociáldemokratákat és zöldeket, akik bejelentették, hogy Leyen ellen szavaznak július közepén. Elutasítása azonban csupán látványos gesztus lenne, hiszen az eredeti jelöltek nem hozhatók vissza, a következő, ugyancsak négyszemközti beszélgetések során kisakkozott jelölt pedig alighanem ugyanolyan jól (vagy rosszul) töltené be ezt a posztot, mint ő tenné. Ha viszont mégis többséget kap, megválasztására árnyékot vethet, hogy esetleg szüksége lesz a nacionalista-populista tábor szavazataira.

A helyzet végül is az EU hibrid természetét tükrözi. Valahol minden demokratikus, csak nem hibátlanul. A korábbiakhoz képest például az is valami, hogy az Európai Parlament vétót emelhet a Tanács jelöltje ellen, vagy hogy hozzájárulása szükséges a Bizottság által kidolgozott törvények életbe lépéséhez. A Bizottság elnöke sincs híján a demokratikus legitimációnak, csak ebből áttételesen részesül: demokratikusan választott kormányfők alkudják ki konszenzussal, mint most is, a legkisebb közös nevező mentén.

A politikai felépítmény nem lehet mentesebb az ellentmondásoktól, mint a társadalom, „az európai nemzet”, amelyre épül. Ez utóbbi rendelkezik ugyan – meglehetősen viharos – történelme során kiküzdött közös értékekkel, vagyis identitással, ám nincs közös nyelve, amelyen megbeszélhetné a problémáit; a szintén nem létező közös fórumok ezért bábeli hangzavarba fulladnának. Európainak nevezett választások zajlanak, csak ennek során mégis nemzeti szavazásokat összesítenek európaiként. A parlamentben sem eredendően európai pártok, hanem nemzeti pártokból összeverődött konglomerációk ülnek. A nemzetek feletti alakulat társadalmi bázisát is csupán a mozgékony fiatal értelmiség és a középosztály felső rétegei szolgáltatják – bár adott esetben komoly meglepetés érheti az embert: a francia-német tévécsatorna, az ARTE múlt pénteki dokumentumfilmjében az ukrán–magyar határon fekvő Kispalád kocsmája előtt ténfergő viharvert ábrázatú férfiak egyike a következőt mondta: „Én nem a Fidesz ellen vagyok, és nem a Fidesz mellett vagyok. Én európai vagyok.” Majd hozzátette, hogy emellett kispaládinak és magyarnak is érzi magát. Ebben a sorrendben.

Az Európai Tanácsban lezajlott közjáték is rávilágított, hogy

mást értenek közös értékeken a centrumban és a periférián.

Egy példát említve: miközben a magyarság főideológusa a keresztény hagyományt forszírozza, addig a nyugati közfelfogásba az is beletartozik, hogy az egyén szabadsága, fensőbb hatalmaktól való elvi függetlensége, továbbá a vélemények sokszínűsége, sőt, ne adj isten, még az ateizmus is a liberális demokrácia része, s hogy mindez nem lett volna elérhető a felvilágosodás, vagyis éppen az egyház elleni harc, a vallásilag semleges állam létrejötte nélkül. Marad tehát még ok s alkalom a birkózásra.

Neked ajánljuk