Nem kufár, nem kalmár, nem alkusz, nem szatócs, nem tőzsér, nem üzérkedő, nem nyerészkedő, hanem spekuláns. Jól megválasztott szó, amely minden pejoratív érzelmet és értelmet magába sűrít, régi emlékeket ébreszt, kinek antiszemitát, kinek antikapitalistát; a gyors és könnyű, továbbá felelőtlen és lélektelen haszonszerzést társítja magához; számít az irigységre, a gazdag emberekkel szembeni örök gyűlöletre és frusztrációra. Ezzel szemben valaha a mai magyar hatalom egyik szimbolikus, választott őse, gróf Tisza István, akinek silány szobrát vissza is állították a Parlament mellé, szárazon azt mondta: „az eladó érdeke a magasabb ár, a vevő érdeke az alacsonyabb ár – a spekuláns érdeke, hogy kitalálja az árat”. (Idézi Csáki György a Galamuson, 2012. január 12.)
A magyar alja-sajtónak az utóbbi időben Soros György lett a fő célpontja. Alja sajtó, tabloid, bulvár mindenütt van, célja a piaci célú gátlástalan szórakoztatás. Magyarországon nincsenek piaci céljai, hiszen az állami források korlátlanul állnak rendelkezésére; célja a gátlástalan politikai üzenet, amely szemernyit sem térhet el a hatalmi központ üzeneteitől. Magyar specialitás továbbá, hogy a hatalmat megjelenítő, s egyre terjeszkedő tömegtájékoztatási eszközök világa teljes egészében alja sajtóvá vált, az abszurd hazugságok és aljas rágalmak terjesztésében nincs különbség egyetlen termékében sem. Ahogy valaha Titónak láncos kutyának, úgy kell Sorosnak spekulánsnak lennie mindenütt.
Mindez gonosz, gyalázatos – és (legalábbis egyelőre) nevetséges. A Soros ellen fölhozott és szégyentelenül mantrázott érvanyag, mint minden összeesküvés-elmélet, cáfolhatatlan, hiszen bármely állítás hazug voltának bizonyítása nem érintheti az egészet, sőt maga is beépül az elméletbe, mint az összeesküvés eleme. A hatalomgyakorlástól ma megkülönböztethetetlenné váló propaganda világosan átlépett egy határt, és minden – a hatalomnak nem tetsző – törekvés, eszme vagy akció automatikusan a Soros pénzelte nemzetközi komplott részévé válik, amelynek homályos végső célja Magyarország magyar voltának, Európa európai voltának (de ugyanígy Belarusz belarusz voltának, Macedónia macedón voltának stb.) megsemmisítése. Amerikában, Romániában és másutt egyaránt terjed és terjesztik, hogy a kormányellenes tüntetéseket Soros rendeli meg. Soros démonizálása világjelenség; autokraták, radikális tradicionalisták, szélsőjobboldaliak eszköztárának része, bár abban a hisztérikus formában, ahogy a mai magyar közéletben megjelenik, és hovatovább kitölti azt, unikum.
Mit szoktak mondani ezzel szemben? Hivatkoznak Soros élemedett korára, s megpendítik azt az érvet, hogy visszataszító egy nyolcvanhét éves embert fő ellenségnek és fő veszélynek kikiáltani. Hivatkoznak arra, hogy Soros nemcsak spekuláns, azaz gazdasági eshetőségek sikeres mérlegelője és nagy tehetségű kiszámítója, hanem az így szerzett hatalmas vagyon visszaforgatója is a közjóba, és Magyarország egyik – történelmi mértékkel is mérve – legnagyobb jótevője. Nem mulasztják el továbbá megemlíteni, hogy aki ma halálos ellenségnek tekinti, jótéteményeinek haszonélvezője volt: a Fidesz egész vezérkara, élén Orbán Viktorral, aki a Soros Alapítvány kivételes kedvezményezettje volt. (Ezt magam is tanúsíthatom. Ha volt ennek az alapítványnak lieblingje, akkor az Orbán Viktor volt. Nemcsak gyakran emlegetett oxfordi tanulmányait finanszírozta az alapítvány a Pembroke College-ban, hanem itthon is kivételesen magas összegű kétéves ösztöndíjban részesült, továbbá munkát is a Soros-féle Közép-Európa Kutatócsoportban talált.)
Mindezek az érvek igazak. Mindazonáltal szentimentálisak. A hajlott kor törékenysége, a jótett jósága, az enni adó kézbe való beleharapás. S figyelemre méltó, hogy ami e szentimentális érvelés centrumában kellene álljon, az hiányzik. A jó ember alakja.
A jóság személyes tulajdonság, és Soros György komoly erőfeszítéseket tett, hogy személyes döntését (vagyonának társadalmi és kulturális célokra való elköltését) intézményesítse. Soros – legalábbis nyilvános ismereteink szerint – személyesen nem adakozik és jótékonykodik. Ezt én is megtapasztaltam, amikor jobb meggyőződésem ellenére, de tizenöt éves lányomnak tett ígéretemet teljesítve fölvetettem neki egy beteg osztálytárs problémáját, de ő az első félmondat után elhárított.
A mérleg másik serpenyőjében a sokszoros szűrőn átmenő alapítványi rendszer független és sokféle orientációt megtestesítő értelmiségiekből álló kuratóriumai állnak, akik döntenek a rendelkezésre álló pénzek elosztásáról. Mostanában a kormánysajtóban gyakran olvasom vádként, vagy még inkább bizonyított bűnként, hogy magam is részt vettem – előbb Poszler György elnöklete alatt, majd az én elnökségemmel – a Soros Alapítvány könyvkuratóriumában. A tagok közül Török Endrére, Á. Serey Évára, Lackó Miklósra, Havas Katalinra, Somogyi Pálnéra, Jeszenszky Gézára, Lakatos Andrásra emlékszem.
Logikus ellenségválasztás
A filantrópiának alighanem két nagy irányát lehet megkülönböztetni. Az elsőt nevezzük karitatívnak, a másodikat kulturálisnak. Az első az emberi szenvedés enyhítésére vállalkozik, a második (például egyetemek, múzeumok, hangversenytermek, színházak alapításával, könyv- és folyóirat-támogatással stb., stb., stb.) a művelődést pártfogolja. Soros alapítványai mindkét irányban nagy tetteket hajtottak végre a világ számos táján, de kétségtelen, hogy Soros ambíciója ennél is nagyobb, s nyíltan, transzparensen annak az eszmének a szolgálatába állítja erőfeszítéseit, amelyet filozófiai mestere, Karl Popper nyílt társadalomnak nevezett. S mivel ma a magyar hatalmi politika eszménye a zárt társadalom, a nemzeti öncélúság, az egyetlen – manipulációra és „alternatív tényekre” alapított – valóság és igazság létrehozása, és a szabadságok, az emberi jogok ennek érdekében való korlátozása, ezért nem alaptalan, ha Soros Györgyöt fő ellenségének tartja. Orbán Viktor alávaló és átlátszó hazugságokat terjeszt Sorosról, de a lényeget tekintve igaza van. Nem azért, mert Soros titkos politikai összeesküvést finanszíroz, hanem azért, mert nyíltan támogatja azokat az intézményeket, amelyek elkerülhetetlenül az Orbán-rendszer ellenfeleivé válnak, hiszen a szólás- és sajtószabadságot, a joguralmat védik, a társadalmi egyenlőtlenség ellen lépnek föl, és – igen – a menekülteknek emberséges és a szerződéseket betartó bánásmódot igényelnek.
Soros saját választott hazájában politikai pártot és elnökjelöltet is támogatott. Ugyanezt nem teszi más országokban. De Orbán Viktor emlékszik rá, hogy Soros alapítványainak volt némi köze Kelet-Európa békés demokratizálásához. Ugyanettől retteg most is, bár alaptalanul: a ma élő nemzedékeknek nem adatik meg, hogy kétszer is megkapják ajándékba a szabadságot és a demokráciát, anélkül, hogy kivívnák. Frontális támadásának különös eredménye, hogy szemmel láthatólag harci kedvre hangolta az ősz bajnokot, aki elvei mellett most személyesen áll ki Brüsszelben, Berlinben és másutt.
Figyelemre méltó, hogy Orbán schmittiánus politikájában a halálos ellenség szerepét még mindig az ezerszer lesajnált, elparentált, de valójában élhető és együttműködő életformákat, tanulásra, kritikára, önkorrekcióra való képességet kínáló liberális demokráciára, és annak egyik képviselőjére osztotta ki. Nem a baloldali antikapitalizmus alkalmilag föl is használható – például a kapitalista Soros olykor bizonyára kíméletlen üzleti tranzakcióinak ostorozására fölhasználható – utópiáját, hanem a liberalizmus valóságát kell végképp eltörölni.
Soros intézményeinek sokat köszönhetek. A 80-as években, amikor hivatásomtól eltiltva állástalan voltam, én is élveztem egy évig Soros-ösztöndíjat, első amerikai tanulmányutamat is az alapítvány fedezte, s a 90-es években megkaptam az alapítvány Kosztolányi-díját és Életmű-díját. Ezért azonban – talán éppen Soros intencióinak megfelelően – személyes hálát nem éreztem, s – noha időnként találkoztunk – nem kerültünk közel egymáshoz. Egy házi mulatságon ismertem meg, ahol egymás mellett ültünk a földön, s anélkül, hogy tudtam volna, kivel beszélek, a Sophie választása című filmről társalogtunk, amit talán éppen akkor láttam. Hűvös, tárgyilagos, célratörő embernek tűnt fel. Életműve ugyanakkor mindig imponált nekem, ahogy beilleszkedett a filantrópia nagy amerikai hagyományába, és meg is újította azt, ahogy intézményei révén perspektívát és munkaidőt adott a magyar kultúra számos megszorított munkásának.
Racionális tervezés, mint családi örökség
Az 50-es években apám minden csütörtök este bridzsezett, s minden negyedik csütörtökön otthon. Öten játszottak (gondolom, valaki mindig kibicelt), egy Uray nevű optikus, egy Baracs nevű ügyvéd és egy másik ügyvéd a feleségével: Sorosék. Hozzájuk néha nyaranta ki is mentünk lupa-szigeti nyaralójukba. Kisfiú voltam, s nem emlékszem, hogy Nyugaton élő két fiukról szó esett volna, de szüleim előtt ez nyilván nem lehetett titok. A 80-as években, amikor megismerkedtem Soros Györggyel, egyszer megemlítettem ezt neki, de hamar napirendre tért fölötte. 1984-ben, amikor Soros-ösztöndíjjal négy hónapot töltöttem a New York Universityn, egy kiállításmegnyitón Bözsi nénivel is találkoztam (Tivadar már nem élt), de ő sem volt érzelmes ember, s a szívélyes érdeklődésnél (talán anyám felől) tovább nem ment a rövid beszélgetés. A gazdag emberek önvédelme lehet a hűvös tárgyilagosság, hiszen az érzelmi kitárulkozás – gondolhatják (és tapasztalhatják) – könnyen indíthatja a másikat kéregetésre. De az érzelmektől kevéssé befolyásolt racionális tervezés Soros György családi öröksége is lehetett, hiszen apja memoárjából (amelyben apám is föltűnik Recht Pistaként) kiderül, hogy Soros Tivadar a vészkorszakban hihetetlen észszerűen ismerte föl a veszélyt, s úgy döntött, nagyobb az esély a túlélésre, ha minden családtag, beleértve a kamasz fiúkat is, külön rejtőzik el. Az én érzelmes apám homlokegyenest az ellenkezőt gondolta, s amikor zsidó kispolgárok tanácsot kértek tőle, mint házi gyermekorvosuktól, hogy nem lenne-e helyes a nehéz időkben a gyereket elküldeni vidékre a nagyszülőkhöz, mindig azt tanácsolta, hogy maradjon együtt a család. S mivel a vidéki zsidóságot kiirtották, ezért aztán még ma is időnként megszólítanak az utcán idős emberek, hogy ezzel a tanáccsal apám megmentette az életüket. De az idős Soros, aki nagy vagány volt, sem tévedett, hiszen a família minden tagja túlélte az üldöztetést.
Emlékszem, Soros György egyszer egy Beszélő-interjúban érdemeiről tartózkodóan úgy nyilatkozott, hogy halála után egy utca elnevezése róla nyilván előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. E pillanatban azért kell küzdenünk, hogy a CEU eltakarítása elkerülhető legyen.
