Mi a rendszerváltás kudarca?

  • Babarczy Eszter
  • 2016. február 14.

Publicisztika

Mi az, amit a vesztesek, szorongók, pesszimisták védelméről a mostani bal/liberális ellenzéki pártok mondani tudnak?

Ripp Zoltán a rendszerváltás „értelméről és értelmezéseiről” írott könyvében (Eltékozolt esélyek, Napvilág 2009) a tárgyalásos átmenetben látja a politikai változás „legitimációs hiányának” okát, hozzátéve, hogy mind az Antall-, mind a Horn-kormány egy olyan modernizációs-felzárkózási pályán kívánt elindulni, amely a globalizálódó gazdaság körülményei között sikertelenségre volt ítélve.

Bár Ripp valószínűleg nem értene egyet a következő kijelentéssel, ha így diagnosztizáljuk a rendszerváltás „kudarcát”, nem állítjuk-e egyben, hogy Orbánnak tökéletesen igaza van?

Elvégre ő az, aki az (állítólagos) illegitimitásra támaszkodva következetesen felszámolni igyekszik a „kommunista hálózatokat” vagy „megalvadt kádári struktúrákat”, a globalizációval szemben pedig saját magyar tőkésosztály kialakítására tesz kísérletet. Közpénzből ugyan (jórészt európai közpénzből), de az eredeti tőkefelhalmozást európai liberális szerzők sem amerikai optimizmussal írják le. „Ne nézzük, honnan van az első millió” – idézte nekem egyszer egy jeles fideszes (gondolom, dollárban értette).

Ha a tárgyalásos átmenetben volt bármi illegitim, az a vagyon újraelosztása körül keresendő. Az adott történelmi helyzetben azonban a legritkább esetben volt mód „igazságos” újraelosztásra – a kárpótlási cédulák nagy halak kezébe kerültek, de a kevésbé cinikus cseh „vócser”-modell sem vezetett máshová.

Ha pedig huszonöt évvel a rendszerváltás után abban látja valaki a problémát, hogy a korábban is helyzetben lévők szűk körének kedvezett, arra más válasz aligha van, mint az újraosztás újraosztásának követelése. Orbán ezt tökéletesen megvalósította – 2010 utáni kormányzásának eddig ez az egyetlen tartós eredménye.

Hasonló a helyzet a „modernizációs” projekt kritikájával. A modernizáció itt általában a nyugat-európai modellhez való felzárkózást vagy hasonulást jelenti. Az új balosok kedvenc gondolatával, miszerint ezzel posztkoloniális önalávetésbe taszajtotta az országot a liberális elit, a jobboldal is szívesen él. A már a Kádár-korban elindult modernizációs programmal szemben tehát olyan programra van szükség, amely az ország érdekeit szuverén módon érvényesíti a globális gazdaságban és intézményi környezetben – például Európában. Hát nem ezt teszi éppen kormányunk? Átveszi a „fejlesztő állam” eszközeit az ázsiai kistigrisek féldiktatúráitól, és erőből igyekszik megvalósítani valamit, ami a liberalizmus kritikusai szerint spontán társadalmi és piaci folyamatok révén nem, vagy csak „alávetett helyzetet” eredményezve tud létrejönni.

Tegyük fel mégis, hogy a rendszerváltással nem volt semmi gond. Hogy nem azzal volt a baj, hanem a kialakult magyar kapitalizmus politikai kereteivel, amellyel kapcsolatban a hivatalos liberális politikai program az volt, hogy „majd a piac rendbe teszi”. Hosszú távon a megfelelő antikorrupciós intézményekkel és társadalmi konszenzussal szabályozott piac „kitisztítja” a gazdaságot, ahogy mondani szokás. Aki nem sikeres, bukik, aki sikeres, növekszik. De még a legideálisabb piac is szörnyű emberi árat követel, ha a pillanatnyilag nem sikeresek – az átmeneti vesztesek – hosszú távú vesztesekké válnak, mert nincs olyan társadalombiztosítás, hitel és jogi környezet, amely garantálja, hogy képesek újrakezdeni. Javaslom e témában Schiffer Pál Székesfehérváron készített dokumentumfilmjeit.

Ennek a kockázata egy politikai patronázzsal átitatott gazdaságban (és a patronázst a szocialista-liberális kormányok sem számolták fel) az, hogy mindenki az állam (a pártok) kegyét kezdi keresni. Nem azért, mert korrupt, hanem mert ez a biztosítása a piaci kockázattal szemben. Orbán pedig kinyújtja a kezét.

A „prekariátus” után szeretnék egy másik fogalmat is bevezetni, amit mostanában kezdett használni a közgazdászszakma: a „discouraged worker” (elbátortalanodott munkavállaló) fogalmát. Azokról van szó, akik egy idő után feladják, passzivitásba süllyednek, elfogadják, hogy nem fognak állást találni. Az a sok „aktív munkaerőpiaci program”, amire az EU oly sok pénzét költöttük (csesztük? loptuk?) el, eddigi szakirodalmi kutakodásaim szerint nem hozott sok fényes eredményt.

A 2010-et követő Orbán-rendszer olyan rohamosan leépítette a jóléti ellátásokat és a munkaerő védelmét, hogy az bármilyen neoliberálisnak kedvére lehetne.

Mégis, szegényekről beszélünk ugyan, de védelemről, biztonsági hálóról – ami nemcsak a szegényeknek/leszakadtaknak jár, hanem mindenkinek – alig. A munkavállaló túlzott védelme persze – Franciaországot szokták példának hozni – nem tesz jót egy gazdaságnak, és sok liberális titokban örül, hogy a rokkantnyugdíjakat az Orbán-kormány olyan szépen felszámolta. De legyen bármilyen liberális valaki, őszinte hittel, hogy a munkaerőpiac majd szépen rendbe teszi magát, csak fel kellene tennie a kérdést ennyi idő után: valóban? És ha mégsem, akkor mi a teendő?

2007-ben írtam egy a Népszabadságból azóta kitisztogatott írást, amelynek lenyomatát a Sófár megőrizte. Az volt a kérdésem: hol van az a liberális gondolkodás, nyelv, figyelem, amely nem a közjogi keretekre figyel, hanem a magyar kapitalizmus tényleges működésére? Elvégre több idő telt el a rendszerváltás óta, mint az egész Horthy-korszak, amelynek oly sok figyelmet szentelünk. A szaktudósok bőven elláttak minden érdeklődőt munícióval. Már az utolsó előtti, 1997-es Magyar Háztartás Panel kötetének címe is sokat mond: „Az ajtók záródnak?”

false

false

Mi az, amit a vesztesek, szorongók, pesszimisták védelméről a mostani balliberális (elnézést, kedves LMP!) ellenzéki pártok mondani tudnak? Gyurcsány tavaly októberi röpiratában viszonylag becsületesen elszámol a fenti dilemmákkal, s ennek megfelelően sok jót nem is tud ígérni, bár a rezsicsökkentést átfordítja ingyen alapszintű áram-, víz-, csatorna- és internetellátássá, ami – mint előző írásomból kiderülhetett – nem kis dolog lenne a társadalom legalján. Az Együtt bevallja, hogy a tisztán liberális munkaerőpiac mégsem hozott megoldást, és valamelyest könnyítené a munkanélküliek életét hosszabb és rugalmasabb munkakeresési járadékkal, ami csak végső esetben vezetne a közmunkához. Valamicske könnyebbséget ígérnek tehát a legnyomorultabbak fölött eggyel elhelyezkedőknek. Az LMP programja a munkanélküliség csökkentésére összpontosít, továbbá a minimálbér terheinek csökkentésével kecsegtet. A PM a hosszú távú utópiának kiváló, feltétel nélküli alapjövedelmet a korrupció megszüntetéséből véli finanszírozni, amúgy a gyermekéhezés felszámolását ígéri. Az MSZP a „több fizetést az embereknek” ötleten túl nem gondol semmit, vagy ha igen, nem sikerült rájönnöm, mi az.

Ezek a közpolitikai elemek, a realitásuk fokától függetlenül, fontos jelzések, hogy a mai ellenzék egy fenntartható védelmi háló felé tapogatózik. Csak azt nem értem, miért nem mondják: igen, mi is meg akarjuk védeni a magyarokat, de nem attól, ami egyáltalán nem fenyegeti őket – a terroristáktól –, hanem attól, ami sokakat joggal aggaszt: a teljes kiszolgáltatottságtól a munkaerőpiacon.

(Neo)liberális barátaim erre azt mondhatják: az embereket nem lehet megvédeni sem a piactól, sem a kockázattól, a munkavállaló védelme a szakszervezetekre tartozik, és egyébként is ellenösztönöz egy országban, ahol a termelékenység gyászosan alacsony.

Lehet. De amikor egy fél ország szorong az elemi létbiztonság miatt, én ezt a fél országot komolyan venném.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.