Az Országgyűlés 2012 októberében fogadta el azt a jogszabályt, amely pénznyerő automaták működtetését kizárólag kaszinókban tette lehetővé. Mindezzel több ezer, nem kaszinóban – többségében kocsmákban és egyéb szórakozóhelyeken – felállított nyerőgép működése egyik napról a másikra tiltottá vált. A nyerőgépeket működtető cégek semmilyen kártalanítást nem kaptak, pedig összesített káruk többmilliárdos nagyságrendű.
Számos cég egyből az EJEB-hez fordult, az eseményeket Az emberi jogok európai egyezményében biztosított tulajdontól való megfosztásként értékelve. A panaszosok úgy vélték, hogy bár az EJEB elvárja, hogy az összes ún. „hazai hatékony jogorvoslatot” kimerítsék a hozzá fordulás előtt, jelen esetben ilyen eljárás nem állt rendelkezésre, hiszen a jogsértés közvetlenül a jogfosztó törvényből fakadt, mely ellen bírói út vagy egyéb jogorvoslat az egységes magyar joggyakorlat értelmében nem lehetséges.
Mindeközben más érintettek ezzel a strasbourgi eljárással párhuzamosan Magyarországon is eljárást kezdeményeztek – a magyar államot jogalkotással okozott kárért perelték be. Ezen belül is speciális jogalapot választottak: uniós jog át nem ültetésével okozott kár okozásával vádolták az államot és követeltek kártérítést.
Itt érdemes leszögezni: Magyarországon még soha senki nem nyert jogalkotással okozott kárért indított kártérítési pert az állam ellen, mi több, a joggyakorlat egységes: a jogalkotó kárfelelősségét kifejezetten elutasítja. Uniós jog át nem ültetéséért sem, pedig annak jogalapját az unió bíróságának híres Frankovich-döntése egyértelműen megteremti. Ebben a perben az első fokon eljáró Fővárosi Törvényszék az ún. előzetes döntéshozatali eljárást választotta, és eljárásának felfüggesztése mellett az unió bíróságához fordult (a továbbiakban: Bíróság). Ez a döntés az eljáró bíró diszkrecionális joga, kikényszeríteni nem lehet. (Strasbourg és Luxembourg hatásköre nem összekeverendő. Míg az EJEB az egyezmény alapján emberi jogi ügyekkel foglalkozik, és konkrét ügyekben marasztalhatja el Magyarországot, addig a Bíróság konkrét ügyekben inkább csak „tanácsadó véleményként” az alkalmazandó uniós jog helyes értelmezéséről dönt.)
A luxembourgi székhelyű Bíróság megállapította, hogy a pénznyerő automaták magyarországi betiltása több ponton sérti az uniós jogot. Ugyanakkor kimondta azt is, hogy a kártérítési felelősség további elemeit a folytatódó magyar eljárásban kell tisztázni. Az ügyben tehát érdemi kártérítési határozat nem született, nemhogy jogerős, de elsőfokú sem. Úgy vélem, a luxembourgi döntés után a magyar állam nem menekedhet ki immáron kárfelelőssége alól, annak meglétét a luxembourgi Bíróság egyértelműen megállapította – de ez egyelőre a jövő zenéje.
A verdikt
Az EJEB mindezen előzmények után hozta meg határozatát a cikkünk elején említett perben: elutasította a kérelmezők panaszát. Nem vizsgálta a kérelmek érdemét, hanem a hazai hatékony jogorvoslatok ki nem merítését rótta fel a panaszosoknak. Az EJEB álláspontja szerint tehát a luxembourgi döntés megnyitott egy „hatékony” és ezért igénybe veendő hazai jogorvoslatot.
Úgy vélem, az EJEB téves határozatot hozott.
Az EJEB hazai hatékony jogorvoslatokkal kapcsolatos főszabálya ugyanis az, hogy a panasz benyújtásakor vizsgálja ezen kritérium teljesítését, melytől csak kivételesen és nagyon indokolt esetben tér el. Az EJEB továbbá nem minden jogi eljárást, hanem csak olyan jogorvoslatot fogad el hatékonynak, amely „elméletben és gyakorlatban is” alkalmas az állított emberi jogi sérelem orvoslására. A gyakorlati hatékonyságot az érintett államnak kell bizonyítania a strasbourgi eljárásban.
Az EJEB szerint az unió bíróságának döntése kötelező a tagállamokra, ezért a luxembourgi verdikt megfelelő iránymutatásul szolgál a magyar bíróságoknak úgy a konkrét ügyben, mint a hasonló tárgyban esetlegesen megindítandó többiben. Az EJEB azt is leszögezte, hogy az unió Bírósága ítéletében az alapjogi charta 17. cikkének (mely a tulajdonhoz való jogot deklarálja) sérelmét is fölrótta Magyarországnak, és az unió alapjogi tesztje – melyet jelen ügyben alkalmazni kell a magyar bíróságoknak is – nagyon hasonló az EJEB által alkalmazottal. Az EJEB ezért úgy vélte, hogy „szubszidiárius”, vagyis kiegészítő szerepének megsértése lenne, ha a magyarországi kártérítési per lezárulta előtt ítéletet hozna ezekben az ügyekben.
Ez az érvelés azonban téves.
Az első súlyos tévedés „ügydöntőnek” tekinteni az unió Bíróságának ítéletét – ez a luxembourgi előzetes döntéshozatali mechanizmus félreértésén alapul. A luxembourgi testület saját gyakorlata és a döntés tartalma is egyértelmű: a bíróság nem dönti el a jogvita érdemét, pusztán állást foglal a jogvitában releváns uniós jogot érintő jogkérdésekről. Az ügy érdemét azonban a magyar bíróságok fogják megítélni. Ezt a pert tehát még végig kell csinálni. Jelenleg ilyen típusú kártérítési kérelmeknek helyt adó jogerős bírósági döntés és ilyen joggyakorlat nincsen Magyarországon; nem volt a kérelmek benyújtásakor sem. (Sajnálatos tény továbbá, hogy a magyar bíróságok nem mindig követik a strasbourgi és a luxembourgi ítéleteket – azok kötelező jellege dacára sem.)
Az EJEB továbbá azt a gyakorlatából egyértelműen következő tételt sem vizsgálta, hogy a beadáskori állapotot kell vizsgálni. Nos, az vitathatatlan, hogy beadáskor semmilyen hatékony jogorvoslat nem állt a panaszosok rendelkezésére, hiszen feltéve, de nem megengedve, hogy a luxembourgi verdikt megteremtett egy strasbourgi szempontból kimerítendő jogorvoslatot, az a panaszok benyújtásakor még nem létezett! Mindebből az következik, hogy a kormány védekezése akkor lehetett volna sikeres, ha kimutatja, hogy magyar rendes bíróságok által hozott döntések és joggyakorlat alapján a jogsérelem orvosolható idehaza. Cetereum censeo, ilyen gyakorlatra, sőt egy döntésre sem lehetséges hivatkozni, ilyen döntések – akárcsak boszorkányok – ugyanis nincsenek.
Az EJEB tehát az addigi egységes magyar bírósági gyakorlat alapján nem hatékony, az eljáró magyar bíró diszkréciójától és a szerencsés luxembourgi kimeneteltől függő eljárás meg nem indítását rótta fel a panaszosoknak. Mindezt azért, mert a strasbourgi eljárás megindítása után „elsült a kapanyél”, és egy magyar bíró egy ügyben valóban felfüggesztette az eljárást, és Luxembourgban valóban kedvező ítélet született.
Volt már egy hasonló magyar eset, amikor az EJEB nem tartotta kimerítendőnek a magyar bírósági utat: ez az ügy a kormánytisztviselők indokolás nélküli elbocsátása volt. Ebben az eljárásban a magyar állam úgy védekezett, hogy az érintetteknek munkaügyi pert kellett volna kezdeményezniük, mert ennek során az indokolás nélküli elbocsátást lehetővé tevő jogszabályt meg lehetett volna semmisíteni: hiszen ehhez csak az kell, hogy az ügyben eljáró magyar bíró az Alkotmánybírósághoz forduljon eljárása felfüggesztése mellett. Az EJEB határozottan elutasította ezt az érvelést, mondván, hogy az ilyen eljárás kimenetelén előre „nem spekulálhat” – hisz az a rendes bíró felfüggesztő döntésén és AB-hez fordulásán, majd az AB döntésén múlik.
Következmények
Strasbourg hibája súlyos következményekkel járhat – és nem csak a nyerőgépek kisemmizett tulajdonosaira nézve.
Az elutasítás legfeljebb azon panaszosok tekintetében lenne elfogadható, akik párhuzamosan megindították a magyar peres eljárást a strasbourgival. Ezt a kötelezettséget a teljesen jóhiszemű, csak Strasbourgban pereskedő kérelmezőkre telepíteni méltánytalan, hiszen számukra a beadáskor nem állt rendelkezésre „hatékony jogorvoslatként” a tárgybeli kártérítési per, azt csak a luxembourgi verdikt nyitotta meg.
Az érintettek két-három évvel később jutnak a pénzükhöz – már ez önmagában súlyos következmény, ami csak nőhet, ha valamiért a magyar eljárások mégis balul ütnek ki, hiszen ebben az esetben az EJEB eljárását is újra végig kell csinálni, ami újabb két-három évvel meghosszabbítja az eljárást.
A jogérvényesítés rendkívül megdrágul, hiszen immár tetszik, avagy sem, de magyar polgári perbe kell bocsátkozni. Az EJEB eljárása ingyenes, míg a teljesen eshetőleges kimenetelű, hosszú időt igénybe vevő és joggyakorlati háttér nélküli magyar per súlyos költséggel terhelt.
Az EJEB téves döntést hozott – de a kudarcban, úgy vélem, nem kis szerepe van azoknak a panaszosoknak, akik párhuzamosan több fórum előtt próbálták igazukat érvényesíteni. A magyar kártérítési pert megindítók nem gondolták át kellően a problémát, különös tekintettel a két eljárás viszonyára. A jogsértés bekövetkeztekor, 2012 őszén minden érv a strasbourgi és csakis a strasbourgi eljárás mellett szólt. Az EJEB eljárását hat hónappal a jogsérelem bekövetkezte után lehet megindítani, a magyar kártérítési per esetében ez öt év. Azaz: minden további nélkül ki lehetett volna várni az érdemi döntést Strasbourgból, és esetleges sikertelenség esetén még mindig lett volna idő a magyar perre. Az EJEB eljárása nem gyors, de öt év alatt befejeződik.
A strasbourgi per időlegesen elveszett, onnan kártérítést az érintettek nem kaptak. Azért csak időlegesen, mert ha a folytatódó magyar eljárások netán nem orvosolják az elszenvedett sérelmet, az érintettek visszamehetnek Strasbourgba. (Már csak ezért is érdemes minden érintettnek beperelni a magyar államot, mert végül mindenképpen kártérítésben fognak részesülni: legkésőbb Strasbourgban.) A magyar pert megindítók öngólt rúgtak, látszólagos luxembourgi sikerük ellenére is, és kárt okozhattak – nem is keveset – jó pár, tőlük független érintettnek. Jól csak az ügyvédek jártak, hiszen most számos per megindulásával lehet számolni Magyarországon.
És ez még nem minden: a strasbourgi határozat befolyásolhatja az uniós jogérvényesítés jövőjét is. Mi lesz azokkal az ügyekkel Strasbourgban, melyekben a kormány védekezésül azt fogja felhozni, hogy hazai kártérítési pert kellett volna indítani – épp az uniós jog alapján? Az EJEB majd elkezd azon spekulálni, hogy egy ilyen per esetében vajon az eljáró magyar bíró fordult volna-e Luxembourghoz, aztán pedig azon, hogy mi lett volna az uniós verdikt, és annak alapján a magyar per kimenetele? Ez abszurdum lenne – de sajnos nem lehetetlen forgatókönyv.
A szerző ügyvéd, a cikkben szereplő eljárás során a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához forduló panaszosok egy részének jogi képviselője.
