Kövér László egyelőre nem bizonyult megbízható jósnak. A Fidesz - MPP alelnöke a választások második fordulója előtt nem sokkal egy kampánygyűlésen arról beszélt a hallgatóságnak, hogy pártja kormányalakítása esetén "a taxisblokád kivételével" mindarra az egyesített támadásra fel kell készülniük, amely annak idején az Antall-kormányt sújtotta. Ebben a kijelentésben nem elsősorban az az érdekes, hogy felfedi, a Fidesz antiliberális fordulata során miként teszi magáévá a jobboldal programja után mítoszait is (a taxisblokád mint kormányellenes összeesküvés eszméjének felidézésével), hanem hogy megmutatja, a Fidesz vezetői milyen mértékben tévesztik szem elől azokat a közállapotokat, amelyek pedig választási győzelmüket egyáltalán lehetővé tették. Képzetükben még mindig az a szélsőséges kijelentésekre érzékenyen reagáló, demokratikus érzelmű közvélemény él, amely valóban ritkán mulasztotta el, hogy kimutassa felháborodását az akkori kormánypártok - a Fidesz mai szövetségesei -tűrhetetlen szavai és tettei nyomán, és amely demokratikus közvéleménynek akkor még maguk is irányítói voltak (emlékezzünk éppen Kövér parlamenti felszólalására a Csurka-pamflet közzététele után, 1992-ben!). Pedig ha ez a közérzület ma is ép és eleven volna, akkor nem fordulhatott volna elő, hogy szó nélkül maradjon például az, ami rögtön az új parlament alakuló ülésén megesett: Varga László korelnök (Fidesz, országos lista, 6. hely) "szellemi környezetvédelmet" sürgetett, arra utalva, hogy a most felálló kormánynak rendet kell végre teremtenie a közszolgálati televízókban és rádióban (Népszabadság, június 19.). Az ehhez hasonló, az akkori kormánypártok egyes politikusai által sűrűn hangoztatott követeléseket öt-hat éve még egyetemes konsternáció és átkozódás, majd viszontátkozódás követte. Ma a sajtószabadság elleni fenyegetés hallatán a demokratikus politikusok és a sajtó nem ad hangot értetlenségének. Mintha a Fidesz politikusai a sajtó feltételezett támadásaitól való páni félelmükben afféle preventív médiaháborúra készülődnének, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a másik oldal időközben kinyilvánította érdektelenségét, a jobboldali publicisztika által "balliberálisnak" csúfolt lapok és szerzők többsége alig leplezett közönnyel szemléli a kormányalakítás előkészületeit.
A politizáló közvélemény enerváltsága önmagában is szomorú tény, de különösen feltűnő a nyilvánosság kontrolljának hiánya ezekben a hetekben, amikor korábban példa nélkül álló események kísérik az új koalíció felállítását. Aligha lehet ugyanis a demokratikus politika szokványos gyakorlatához sorolni azt, ha alig néhány nappal a választási kampány lezárulta után a leendő kormány egyik miniszterjelöltje bejelenti, az állampolgároknak tett ígéreteket illetlenség volna a kormányon számon kérni, az úgymond a kampány hevében tett elígérkezések a választási sikert követően megalakuló kormányt nem kötelezik. Az ilyen kijelentések módfelett alkalmasak arra, hogy a demokratikus politikával kapcsolatos állampolgári kiábrándultságot (melynek "gyümölcse" többek között az alacsony választási részvételi arány és ennek folyományaként a MIÉP parlamentbe kerülése) tovább erősítsék, és a következmények ma még megjósolhatatlanok.
A Fidesz gazdaságpolitikájának alakulása mellesleg nem mindennapi fejlődéstörténetet mutat Urbán Lászlótól Urbán Lászlóig. A liberális közgazdász vezetésével a Fidesz 1993-ban a pártprogramok közül leginkább monetaristának tartott gazdasági tervezetet dolgozta ki, és a fiatal demokrata politikusok teljes joggal bírálták a sokszor valóban megalapozatlan ígéretekkel fellépő szocialista pártot. A Horn Gyula által jegyzett, 1993. augusztus végi, a Népszabadságban megjelent egész oldalas hirdetés közzététele után, amely Békesi László tiltakozását is kiváltotta, Kövér László egy a Magyar Hírlapnak adott interjúban keserű szavakkal beszélt arról, hogy a szocialisták minden társadalmi csoportnak minden elképzelhetőt megígérnek, és ennek köszönhetik gyorsan növekvő népszerűségüket. Majd elgondolkodva hozzátette, hogy talán a Fidesznek is hasonlóképpen kellett volna eljárnia. Kövér László gondolatai, mint már annyiszor, ezúttal is megfogantak pártjában. Közismert, hogy az 1994-es választásokat követően, hosszas halogatások után kemény megszorító gazdaságpolitikát bevezető MSZP-SZDSZ-kormányt a Fidesz erőteljesen támadta, a restrikciót mindenestül szükségtelennek minősítve (ez már azután történt, hogy Urbán László elhagyta a Fidesz parlamenti frakcióját). A Fidesz politikusai számtalanszor kijelentették, hogy a pénzügyi egyensúly megteremtésével szemben elsőbbséget kell hogy élvezzen a gazdasági növekedés beindítása. Az 1998-as választásokhoz közeledve a Fidesz gazdasági -mint utóbb kiderült, csupán választási -programját Matolcsy György, a Privatizációs Kutatóintézet közgazdásza, a párt megnevezett gazdasági miniszterjelöltje dolgozta ki, és az ennek eredményeként napvilágot látott dokumentumok valósággá tették a Kövér László által négy évvel korábban még csak fontolgatott fordulatot. Emlékezetes pillanat volt, amikor a két választási forduló között megrendezett Horn-Orbán televíziós vita során, a korábban általuk oly keményen (és joggal) támadott Horn-hirdetés felidézésekor Orbán Viktor a korábbi bírálataikat feledve megjegyezte, a jelek szerint az egyik generáció álmait csak a következő nemzedék valósítja meg.
A választási siker után, amint az szintén közismert, némi tőzsdei morajlásokat követően Orbán Viktor sürgősen megnevezte a gazdasági miniszteri posztokra Urbán Lászlót és Chikán Attilát, akik nagyjából az ellentétét képviselik mindannak, amit a Fidesz a kampány során hirdetett. Matolcsy pedig eltűnt a különböző kormánynévsorokból, állítólag majd a Miniszterelnöki Hivatalban találnak neki egy zugot "hosszú távú tervezésre" (vö. Matolcsy tervez, Urbán végez). Első nyilatkozataikban Urbán és Chikán ismételten leszögezték, hogy legfontosabb feladatuknak a költségvetési hiány csökkentését, azaz a pénzügyi egyensúly erősítését tartják, Orbán azonnal bejelentette a csúszó leértékelés további fenntartását, holott márciusban ennek megszüntetése mellett érvelt Varga Mihály fideszes képviselő (Magyar Nemzet, március 26.) - bár ezt a párt most cáfolja. A méltányosság megkívánja, hogy elmondjuk, a tébé-"önkormányzatok" tekintetében a Fidesz konzekvens volt, már 1993-ban is ellenezte felállításukat, és most nagyon helyeselhetően e testületek feloszlatását tervezi. Kérdés, hogy ezután majd mi következik: a pazarló állami újraelosztás fenntartása vagy az egészségbiztosítás piacosítása. Az ígért "egyszeri nagyarányú" adócsökkentés időpontja az egyre távolabbi jövőbe látszik tolódni, és bizonyos hangsúlyváltásokat figyelhetünk meg az alanyi jogon járó családi pótlék és gyes visszaállítása kapcsán is (nézetem szerint ez nem téves, hanem igazságtalan döntés volna). Míg korábban Orbán azzal indokolta e lépés szükségességét, hogy a családi pótlék nem holmi segély - akármit jelentsen is ez -, hanem egyetemes családtámogatás, és ezért kell mindenkinek kapnia, addig Urbán legutóbbi nyilatkozatában (Népszabadság, június 19.) tisztán technikai okokat emlegetett, nevezetesen, hogy a tényleges rászorultságot lehetetlen megállapítani. Magyarán, egyetért a rászorultsági elv alkalmazásával, csak pillanatnyilag kivitelezhetetlennek tartja.
A jelek szerint tehát a leendő kormány vezető pártja különösebb skrupulusok nélkül eldobta a neki népszerűséget és választási sikert hozó programot, és ez az állhatatlanság akkor is aggasztó, ha a fordulat kedvezőnek tűnik. Emlékezzünk arra, hogy amikor a Magyar Szocialista Párt hasonló radikális váltásra szánta el magát 1995 márciusában, akkor ez két szocialista miniszter azonnali tiltakozását és lemondását váltotta ki. A Fidesz vagy a kisgazdák vezetői körében hasonló elégedetlenségeknek egyelőre nyomuk sincs.
Azonban nem ez az egyetlen aggodalomra okot adó fejlemény az új kormány formálódása körül. (Pintér Sándor nyugdíjas rendőrtábornok tervezett belügyminiszteri jelölésére ezúttal nem akarok kitérni. Bevallom, amikor először olvastam erről az eshetőségről, rosszindulatú újságírói blöffre gyanakodtam. Ez naivitásnak bizonyult.) A kijelölt miniszterelnök a Miniszterelnöki Hivatal megerősítésére készül azzal a szándékkal, hogy ez az intézmény fogja egységbe a kormányzati tevékenységet, gátat szabva annak, hogy az egyes minisztériumok az ágazati különérdekek csúcslobbijává silányuljanak, ahogy az az elmúlt nyolc évben rövid megszakításokkal történt. A megfogalmazott cél elvben szintén helyeselhető, noha nem világos, hogy egy újabb bürokrácia közbeiktatása miképpen garantálhatja ezt, és nem csupán annyi történik-e majd, hogy egy további lépcsőfok kerül az érdekkijárási rendszerbe. A tervezett szisztéma azt a veszélyt sem küszöböli ki, hogy amolyan párhuzamos minisztériumok jöjjenek létre a hivatalon belül, adott esetben a szaktárcákétól eltérő koncepciókkal (vö. Matolcsy). Persze nem zárható ki eleve, hogy határozott és egységes politikai akarat esetén a Miniszterelnöki Hivatal képes lesz betölteni a neki szánt funkciót. Gyaníthatóan azonban az érdekkijáró szemléletű kormányzati gyakorlat felváltásához a szubjektív feltételek fontosabbak, mint az intézményi felállás. Azaz a perdöntő mindig az lesz, hogy olyan személyeket nevezzenek ki a végrehajtó hatalom minél több kulcspozíciójába, akik nem különféle partikularizmusok képviselőinek, hanem az egységes kormányprogram elkötelezett végrehajtóinak tekintik magukat, és hogy az egyes minisztériumok döntései mögött a teljes kormány támogatása és tekintélye álljon. Ma még igazságtalan lenne jóslásokba bocsátkozni e vállalkozás sikeréről, a nagy pénzosztó tárcák (területfejlesztés, környezetvédelem, PHARE-támogatások elosztása) átengedése a kisgazdáknak azonban későbbi konfliktusokat sejtet. Majd meglátjuk.
A hivatal miniszteri rangú vezetőjének személye és nyilatkozatai mindenesetre sajátos távlatokkal kecsegtetnek. A még mindig politológus Stumpf István a kormányzati szerepvállalását érintő kérdés kapcsán tudatta, a "szakmában" egyre elfogadottabb az a nézet, hogy legyen átjárás politikatudomány és politika között (Népszabadság, június 20.). Ha hitelt adhatunk e baljóslatú híresztelésnek, akkor hamarosan újabb jövevényekre számíthatunk, és a közeli jövőben még nem politikus politológusok fogják az újságokban és a televízióban már politikus politológusok csínytevéseit elemezni. Csodás lesz. A politológus akárhová lép, önmagával találkozik, és az így önfarkába harapó magyar politológia beteljesíti mindannyiunk végzetét.
Mindezek hallatán az ember erős késztetést érez arra, hogy úgy vélje, amint vélik is sokan: mivel az új programok lényegesen józanabbnak és ésszerűbbnek tűnnek, mint a kampánytézisek, mit törődjünk a Fidesz-politikusok lelki üdvével, az ígéretek elárulásával, a lényeg az ország jövője, és az most megnyugtatóbbnak tűnik, mint ahogy azt a választásokat követően sokan gondolták. Csakhogy. Csakhogy Magyarország jövője és a magyar demokrácia tekintélye jelentős mértékben a mindenkori kormányok szavahihetőségétől, a győztes pártok politikusainak erkölcsi integritásától függ, s ezért minden okunk megvan az aggodalomra. Felettébb kérdéses ugyanis, hogy az alkotmányos parlamenti rendszer erényeit illetően finoman szólva is szkeptikus magyar nép képes lesz-e viselni, ha reményeiben ismét csalódnia kell. Letagadhatatlan ugyanis, hogy a Fidesznek az elmúlt hónapok során rendkívüli hangulati áttörést sikerült elérnie a választóközönség körében, és ezt talán nem is elsősorban ígéreteinek, hanem annak a követelésének köszönhette, hogy az országot "másképpen kell kormányozni", mint ahogy azt az eddigi kormányok tették, tehát a valóban fojtogató kádári irányítási módszerek és szemlélet leküzdését ígérték - bár a párt kihívásának politikai tartalma meglehetősen zavaros volt. Nemcsak a Fidesz-szavazók, de a most leváltott kormánypártok szavazóinak bizonyos körei is komoly várakozásokkal tekintenek az új kormány, de legalább a Fidesz teljesítménye elé, ezért a Fidesz vezetőinek felelőssége óriási. A magyar demokráciának nincsenek komoly érzelmi tartalékai, ezért minden újabb csalódás sorsdöntő lehet.
