Mire lenne jó a fővárosi sebességcsökkentés, mire jók a hirtelenjében felfestett biciklisávok?

  • Haskó László
  • 2020. május 2.

Publicisztika

A balesetek jelentős számában a személykocsiktól eltérő menettulajdonságú gépjárművek játszanak kulcsszerepet.

Ha a főpolgármester coming outtal támasztotta alá sebességcsökkentési javaslatát, akkor én sem titkolom tovább, hogy idestova 50 éve még a kertvégi házikóba is autóval járok. Próbáltam minden mást, de kénytelen voltam visszaülni a kocsimba. Annak ellenére, hogy amióta csak jogosítványom van, folyamatosan csodálkozom, hogyan szerződtetheti a Fővárosi Tanács, később az önkormányzat a világ forgalomszervezéshez legkevésbé értő tisztviselőit. Az átkosban még úgy-ahogy értettem, párthűség, rendőrségi, netán ÁVH-s múlt, szóval oda tették a kádereket, ahol legkevésbé ártottak. Ez végül is bejött, hiszen össze-vissza tiltogattak mindent – erre szocializálódtak –, de a magyar virtus és ravaszság megoldotta a közlekedési nehézségek legtöbbjét. Persze a múlt század hatvanas éveiben úrvezetőnek lenni, saját autóval rendelkezni bűn volt, ha bocsánatos is. A közlekedés szervezőinek tehát parancsuk volt rá, hogy a forgalmat a teherforgalom (a termelés és a munkásság) javára gyámolítsák. Ebből máig élő hagyomány lett.

A szemetes autók kizárólag a munkába járás idején ürítgetik a kukákat, szép nyugodtan, kulturálatlanul. Mögöttük hosszú sorokban araszolnak a munkába tartók. Kicsit rosszabb a helyzet az építkezésekre érkező cement-, sóder- és téglarakományokat hordó monstrumokkal. Bizony meg kell várni, amíg kirakodnak. A különféle szervizelő munkások és kiskereskedők második sorban leállított furgonjai ugyanebből a mentalitásból merítik a bátorságot, hogy akadályozzák a többieket. Folytathatnám tovább, de ennyi is elég annak, aki már vezetett autót Budapesten. Szóval nem sokat változtatna a helyzeten a sebességcsökkentés. Mármint a lakosság helyzetén.

A rendőrségén nagyon is. Fő bevételi forrásuk kicsit följebb futna.

Büntetés, büntetés, büntetés.

Élni kell nekik is, fizessenek a gazdag autósok. Azt hiszem, a javaslat – a járványválság kellős közepén – vagy a polgármesteri hivatal lényegtelenség megragadási tehetségét van hivatva közhírré tenni, vagy azt, hogy térben és időben el vannak tévedve. Általános tapasztalatom nekem is az, hogy a (relatíve) túl nagy sebesség balesethez vezet, és az is tény, hogy a keletkezett sérülés súlyossága is a sebesség függvénye. Azonban a közúti konfliktusok igazi oka az, hogy a forgalom nem homogenizált, és erről a szabályozás nem vesz tudomást. A balesetek jelentős számában a személykocsiktól eltérő menettulajdonságú gépjárművek játszanak kulcsszerepet.

A városi kerékpározással is ez a probléma. A város nem erre épült, nem így fejlődött. Az 1950-es évek végéig még a szenes is meg a szódás is lovas kocsit hajtott a Váci utcában. Akkoriban lazult a póráz, s engedélyezték a magánautókat. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a cammogó fogatok bénítják a gépkocsiforgalmat. Úgy emlékszem, biciklizés csak a peremkerületekben volt divat, a „városban” csak a postás járt kerékpárral. (A táviratkihordó nem, neki 125-ös Csepel motorja volt, és óriási renoméja, majdnem akkora, mint később az 500-as BMW-s motoros rendőröknek.) Kivéve ’56 tíz napját, amikor busz, villamos nem járt. Akkor én is bicikliztem, egészen november 5-ig (vagy 6-ig), amikor is letámasztottam vadonatúj kerékpáromat egy házfalhoz és beálltam egy hosszú sorba, hogy kenyeret vegyek. Mikor kiértem a boltból, a ház már rá volt omolva a kerékpáromra. Még láttam a széles (Üllői) úton távozó két tankot. A harmadik közelebb, az út közepén állt és lángolt.

Ma részben elvi, részben gyakorlati ok miatt nem szállok kétkerekűre. A gyakorlati ok egyszerű: öreg vagyok, félek a sérüléstől. Az elvi ok bonyolultabb, viszont fontosabb. A városi kerékpáros – az előbb említett fejlődési irány miatt – vagy az autósoktól, vagy a gyalogosoktól vesz el területet. Hosszú évekig dolgoztam a ferencvárosi rendelő sebészetén. A sérült kerékpáros, illetve a kerékpáros által sértett (számos esetben cserben hagyott) gyalogos mindennapos teendőink közé tartozott. Nem elhanyagolható kiadást okozva a rosszul finanszírozott rendelőnek.

A legtöbb sérült biciklista az Üllői útról érkezett, ahol a kerékpáros és a metró-pótló busz volt egy sávba kényszerítve.

Most, a járvány örve alatti pótcselekvésként a buszsávból mindkét irányban kerékpár utat csináltak, hiba volt. Az Üllői útnak ezen a külső szakaszán most alig van gyalogos forgalom, és a járdák igen szélesek, miközben a 3. metró örökké tartó rekonstrukciója miatt óriási az úton a tumultus. Már nem dolgozom Ferencvárosban, úgyhogy a sérülések nem rám tartoznak, de kocsimmal naponta fordulok az Üllői útról a Korányi Sándor utcába (jobbra kis ívben), és a biciklis sávot keresztezem. Veszélyes mutatvány. Így az a véleményem, hogy az új önkormányzat aktuális kerékpárbarát megoldási sem jók, nem fogják szeretni a budapestiek.

Az tény és való, hogy a főváros közlekedése megérett az újraszabályozásra. Ám azt nyilvánvalóan az alapoktól kellene kezdeni, amit pedig pár hirtelenjében felfestett kerékpársáv, itt-ott bevezetett sebességkorlátozás nem helyettesíthet, inkább csak rontanak a helyzeten.

A szerző sebész

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.