Publicisztika

Ha olvasóink rajta tartják szemüket a világ, de legalábbis Európa ügyein, csodákra bukkanhatnak.

Kevés dolog maradt változatlan a magyar belpolitikában 1990 óta: a határon túli magyarok kérdésköre azonban szinte érintetlen tizenhat éve. Ezt bizonyítja a Sólyom László által kezdeményezett május 4-i konferencia (melyet mindjárt konferenciasorozatként harangozott be a média).

Az ötödik szabad választás nyomán joggal állapítható meg: népünk a maga módján alkalmazkodott a választási rendszerhez, mi több, ebből az elemzők és a pártok stratégái is messzemenő következtetéseket vonhatnának le.

Jobboldalon a helyzet nagyon hasonlít a 2002-esre: gyorsan lezárni kívánt "szembenézés" a kudarccal, önfelmentő, felelősségelhárító magyarázatok, erőtlen bírálatokra hűségnyilatkozat-özön Orbán Viktor iránt.

A második forduló vége óta piszok sokan jelentkeztek be egy jó kis vendégkormányzásra a tisztelt közvéleménynél. Nem múlik el nap, hogy különféle think tankek, szövetségek, kamarák, elnökök, intézetek ne szögeznék le, hogy ez így nem mehet tovább, hogy az államháztartás maga alá rogy, hogy összedől a forint, kész, vége, elsüllyedünk.

Az utóbbi években több nemzetközi összehasonlító vizsgálat hívta fel a nagyközönség figyelmét arra, amit a szakértők már régóta tudtak: a magyar közoktatás rosszul teljesít.

Ahhoz még mindig ért a vén gazember, hogy felhívja magára a figyelmet. A márciusi uniós csúcs egyetlen izgalmas eseménye, ami kizökkentette az ülésterem alatt pár szinttel sörözgető újságírókat az apátiából, az volt, amikor Chirac felháborodottan kicsörtetett az ülésről, mert az európai big businesst képviselő Unice lobbiszervezet francia vezetője nem anyanyelvén, hanem angolul szólt az állam- és kormányfőkhöz.

Vajon igaz lehet-e az a - főként a jobboldalon - mind gyakrabban elhangzó megállapítás, miszerint a választást nem a koalíció nyerte meg, hanem az ellenzék bukta el?

Voltaképpen e felszólalás tartozhatna lapunk választásokkal foglalkozó traktusába is, amennyiben a sztoriból levonható következtetések egy jelentős része elfogadható indoklásul szolgál a Fidesz most (de akár négy éve is) elért eredményére. A vereségre. Pedig csak Fábry Sándor történetéről van szó.

Lehet, hogy a hirtelen jött nagy meleg teszi, de mintha a gazdasági élet néhány szereplője megbuggyant volna.

Egy hete még biztos nem így kezdtem volna, de az események fényében nem árt, ha mindenki megpróbálja felidézni az első Orbán-élményét.

"Van még egy komoly tartalék. Fáj nekem az, ahogy a vidék tespedt és mozdulatlan. Az egyik stratégiai célom egyébként az volt ebben a kampányban, és ebben kudarcot vallottam, hogy a budapesti részvételi arányhoz közelítsük a vidéki részvételi arányt." (Orbán Viktor, 2006. április 16.)

Érdekes, bár újnak talán nem mondható aspektusokkal gazdagodott a kampány véghajrája: mind többen vannak, akik sajátos ezoterikus, misztikus, (naná: fekete-)mágikus kontextust igyekeznek a választás egyes eseményei mögé illeszteni, ami ugye kicsit premodern és egy csöppet irracionális, ám hatása így is garantált. A választás asztrológiai természetű interpretációja még csak a tabloid sajtótermékek hasábjain bukkant fel - mint megtudhattuk, az MSZP, meg általában Gyurcsány kormányfő szolárja, vagy mije jobban áll Orbánénál, nem is szólva a házakról (itt ne [csak] az összesíbolt ingatlanokat és a pártházakat tessenek érteni), így nem is meglepő a koalíció első fordulós sikere.

Ahogy az európai alkotmányt a kertek alatt igyekezték érdemi nyilvános deliberáció nélkül hazánkba csempészni, úgy fogadta el a francia Villepin-kormány a diákok százezreinek megmozdulását kiváltó új esélyegyenlőségi (!) törvényt, az alkotmány 49.3 cikkelye alapján gyorsított eljárásban, parlamenti egyeztetés nélkül.