n Azután, hogy egy rakás érv elhangzott és megjelent a nyilvánosságban - többek közt: ebben a lapban Karsai László, a Népszabadságban Ungváry Krisztián tollából - arról, hogy miért ne legyen szobra a fővárosban Teleki Pálnak, meg azután, hogy a fővárosi önkormányzat illetékesei magukhoz kaptak, az öngyilkos miniszterelnök történelmi szerepe körüli vita bizarr fordulatot vett. Kiderült, hogy a szoborállítást pártolók legfeljebb félszívvel cáfolják a szoborállítást ellenzők érveit, vagy inkább az általuk eme érvek alátámasztására felsorakoztatott tényeket (hogy tudniillik Teleki nagyon nem szerette a zsidókat), s ez többé-kevésbé igaz vice versa is (azaz a szoborállítás ellenzői sem vitatják azt, hogy Teleki a németeket sem szerette). Mindenki tud mindent, és mindenki többé-kevésbé ugyanazt tudja Telekiről. Ennek ellenére, ahogy mondani szokták, a felek álláspontja egy fikarcnyit sem közeledett.
Ez nagyon ijesztő.
Vonjuk ki Teleki pályájából a faji alapú politizálás komponensét, és maradjon csak Teleki, a külpolitikus. Átengedi a lengyel menekülteket, akik későbbi tevékenysége nélkül valóban bajosan szerveződhetett volna meg a londoni emigráns kormány. Nem engedi át az ország területén a Lengyelország ellen induló német csapatokat. Mint magyar hazafi, tényleg nem szereti a németeket. De 1940-ben mégis örök barátsági szerződést ajánl Hitlernek, beugrik a háromhatalmi egyezménybe, és beszáll Jugoszlávia lerohanásába is. Aztán golyót röpít a fejébe. Hogy Telekinek mindennek alapján jár-e köztéri szobor, ráadásul a Köztársasági Elnöki Hivatal közvetlen közelében, s hogy lehet-e hőse honfitársaink egy részének (akiknek az akaratát, meggyőződését illendő lenne azoknak is tolerálniuk, akik szerint Teleki egy fajankó volt, és egy milliméterrel sem látott túl saját irredenta délibábjain), azon éppenséggel el lehetne vitatkozni. Sőt, ha nincs jobb dolgunk, azon is, hogy, mutatis mutandis, Kádárnak nem kéne-e szobrot állítani ugyanott, elvégre ő is világpolitikai kényszerek szorításában cselekedett, és ő is csak a kisebbik rosszat választotta: sokkal több embert is felakaszthatott volna.
Bár nincs rá semmi okunk, tételezzük fel a szoborállítók legteljesebb jóhiszeműségét. A tisztességesebbek közülük épp ezt a fent leírt gyakorlatot akarják bemutatni: legjobb esetben is elhallgatni, eljelentékteleníteni, a tudatukon kívülre száműzni Teleki - nem elméleti, "tudományos", hanem konkrét jogkövetkezményekkel járó, politikai - rasszizmusát. Vagy inkább a mi közös tudatunkon kívülre rekeszteni: kitörölni ezt a randa ügyet a nemzet emlékezetéből. Ne beszéljünk a zsidótörvényekről, hisz nem ez volt Teleki pályájának lejtmotívuma; a tagadhatatlan faji gondolkodás és következményei az életmű egészét tekintve elhanyagolható tétel, quantité négligeable.
Csakhogy Teleki pályájából nem vonható ki a faji motivációjú politizálás komponense: és ha Telekiről, pláne Teleki köztéri szobráról beszélünk, akkor a zsidótörvényekről kell beszélnünk. A magyar állam azon intézkedéseiről, amelyek a magyar állampolgárok egy önkényesen kijelölt csoportját, a nemzet egy részételkülönítették a nemzet többi részétől, "zsidónak", egészen pontosan "zsidó fajúnak" nyilvánítva megfosztották őket az identitásuktól, majd - egyéni cselekedeteik mérlegelése nélkül - elvették tőlük mindazokat a jogokat, amelyek minden embert születése okán megilletnek; s ezzel kijelölték őket a halálra.
A Teleki-szobor okán azért kell erről beszélnünk, és nem másról, mert ez szörnyű gaztett volt. És ha nem erről beszélünk, sőt, szobrot állítunk annak az embernek, aki e gaztetteket - önként, meggyőződésből, és nem német nyomásra - részben maga is elkövette, részben pedig megalapozta, akkor hallgatólagosan (vagy nem is annyira hallgatólagosan) elfogadjuk azt a feltételezést, hogy az emberek nem egyenlőnek születnek, következésképpen emberek egy önkényesen kijelölt csoportjától el lehet venni a jogaikat. Az összeset: az élethez valót is.
A szoborállítás, ami néhány vénember unaloműző társadalmi munkájának indult, irdatlan mélységeket világít be a talpunk alatt. Van a magyar politikai, történelmi, irodalmi hagyománynak egy olyan része, amivel nem lehet mást kezdeni, mint pontosan számot vetni vele, megundorodni tőle, és aztán karanténba zárni. Elszigetelni a magyar politika és kultúra mai, élő szövetétől.
A Teleki Pál Emlékbizottság egyébként a szoborállítást indokló kiáltványában azt írja, hogy "az erdélyi születésű Teleki Pál földrajztudósként és államférfiként realitásokkal számoló felelősséggel szolgálta népét és hazáját".
Akiket az általa írott és beterjesztett törvények nem "szolgáltak", azok ezek szerint nem képezik a magyar nép és a magyar haza részét.
A Teleki-szobor ügyében ezért szabad csak egyvalamit mondani.
Különben a nemzet darabjaira fog hullani.
Copyright © MaNcs, 2004
Minden jog fenntartva.
Copyright © Magyar Narancs 1995-2004.
Elektronikus terjesztés: Index.hu Rt.