Tamás Gábor: Utakra menni könnyű

Az utakat lezáró paraszt hálás téma a híradásokban: jópofa bejátszásokat, fotókat lehet mutatni a vasvillával átszúrt transzparensekről, a csatornába öntött tejről, a vesszővel az úttestre hajtott disznókról. Az elmúlt napokban sokaknak bizonyára mindössze annyi "jött át", hogy a parasztok már megint több pénzt akarnak - a gond azonban ennél sokkal súlyosabb. Kérdés, hogy akár maguk a tüntetők is mit látnak át mindebből.

E sorok írásakor javában tart az országos gazdademonstráció. A parasztok főként és elsősorban amiatt vonultak az utakra, mert a leadott tejükért, disznójukért és baromfijukért a feldolgozók keveset fizetnek. Különösen a tejjel van most baj: egy liter előállítása a parasztok számítása szerint nyolcvan forintba kerül, ám a leadásnál hatvan-hatvannyolc forint közötti árat kapnak érte - miközben a boltokban a zacskóba-dobozba-miegyébbe töltött áruért minimum 140-170 forintot kérnek a kereskedők. A kormánytól a paraszt meg a feldolgozó is azt követeli, hogy tegyen a rendszerbe annyi pénzt, amennyi a költségeket legalább nullás elszámolásra kiegyenesíti. Mintegy másfél hete e követelés nyomatékosítására zárták le a gazdák az utakat az ország 60-80 helyén, miközben képviselőik egyelőre érdemi eredményeket nem hozó tárgyalásokba kezdtek a kormányzattal.

A különböző napi híradásokban nagyjából ennyi jelent meg eddig az ügyről. Nézzük először hát a felszínt.

Elsőként például a tárgyalási frontvonalakat. A szakminiszter a Magyar Agrárkamara egyik megyei szervezetét vezette korábban, a politikai államtitkár "külügyi vonalról" érkezett a tárcához, míg a közigazgatási államtitkár a miniszterhez hasonlóan járatos az ágazati civil ügyekben: vezette az egyik megyei Teszövöt (a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának, illetve utódjának, a most MOSZ-ként rövidített Magyar Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének területi szervezete), később pedig kamarai alelnökként s a Horn-ciklus második felében földművelésügyi közigazgatási államtitkárként is dolgozott. Ahogy mondani szokás: edzett mocsári hajósok ők.

A másik oldalon van öt szervezet, amelyekből - legalábbis e cikk írásakor, február utolsó vasárnapján - csupán kettőt találunk meg a hivatalos nyilvántartásban, a többi kimondottan a tiltakozás okán alakult meg. A "hivatalosan létezők" egyike a gazdaköri szervezet, amely minden létező fórumon hangsúlyozta ugyan távolságtartását a politikától, ám ne feledjük: Orbán Viktor vele kötött stratégiai szövetséget, s a választási kampányban több nagygyűlésen jelentek meg együtt a gazdaköri vezetők és a kormány képviselői. A tejtermelők nevében többször is nyilatkozó, a demonstráció szervezésében meghatározó Mádl István is érdekes figura: ő ugyanis annak az Orbán-érában privatizált tizenkét volt állami agrárgazdaság egyikének a vezérigazgatója, melyekről később legalább egy tucat, a valódi tulajdonosok kilétét firtató cikk született, s az ügyben - azóta lezárt - ügyészségi vizsgálat is indult. (A gyanú szerint a privatizációval nem a dolgozók, hanem a Fidesz-vonzáskörből delegált menedzsment, illetve cégáttételeken keresztül neves volt kormánypárti személyiségek jutottak vagyonhoz.) Mádl István egyébként a pápai (Kövér László szűkebb pátriája) Agroprodukt vezetője. Rajta kívül régi ismerősök is feltűnnek a demonstrálók között: mindenekelőtt Zsikla Győző, aki 1997-ben a hasonló körülmények között meginduló Metész-tüntetéseknek is frontembere volt, s e hátszéllel be is vitorlázott 1998-ban a parlamentbe. Az egyelőre aktívan fel nem lépő, de a nyilatkozatokban támogatókközött mindazonáltal ott van a MOSZ is, amelynek elnöke, Nagy Tamás a miniszter tanácsadója is egyben. Amúgy Németh Imre egyik helyettes államtitkára, Máhr András (aki épp a piaci stratégiai ügyekért felelős) maga is MOSZ-titkár volt korábban. A demonstráció egyes helyszínein polgári körösök is feltűntek, s megjelent a színen a hídzárós Lelkiismeret '88 csoport is, amely szintén csatlakozni szándékozik/zott a tüntetőkhöz.

Ez tehát a felszín: de mik a lényegi kérdések?

Magyarországon az egyes mezőgazdasági alapárucikkek felvásárlását lényegében az agrárrendtartási és a polgári perrendtartásról szóló törvények szabályozzák. Az első bizonyos fizetési határidőket köt ki, és néhány egyéb korlátozást is tartalmaz: mondjuk, a kereskedők tartósan és bejelentés nélkül nem "akciózhatnak" a beszállító termelők kárára. (Ez utóbbi alapján meszelt el a minap két nagybevásárló céget a versenyhivatal, mivel indokolatlanul olcsón kínálták a karácsonyi pontyot.) A másikról meg ugyebár tudjuk, hogy egyebek mellett az egyes piaci szereplők közötti szerződések rendszerét keretszerűen szabályozza, vagyis bizonyos határok között mindenkinek jogában áll akármilyen ügyletben akár számára előnytelen szerződést is kötni.

Tejügyben például a feldolgozók az ország területén egészen eltérő egyezségeket köthetnek a termelőkkel: a kérdés az utóbbiak számára elsősorban mindig az, hogy annak alapján mennyi vételár érkezik a számlára. Ugyanakkor azt sem árt tudni, hogy a felvásárlót az egyébként különösebb fakszni nélkül, közeli határidővel felmondható szerződésen kívül semmi sem kötelezi arra, hogy bárkitől tejet vegyen. Attól és annyit vesz, akitől és amennyit akar. Az államnak ebben a játékban legfeljebb annyi a szerepe, hogy bizonyos különtámogatásokból való kizárással "fenyegetheti" meg azt a feldolgozót, amelyik tömegesen mondja fel a beszállítói szerződéseket. Igaz, e szerep azért nem jelentéktelen: az elmúlt két évben a tejügy "kezelésére" csaknem húszmilliárd forintot fizetett ki a kormány - természetesen az adófizetők pénzéből. És ez az irdatlan összeg puszta árkiegyenlítésre, a feleslegnek nyilvánított százmilliós többlettermelés levezetésére ment el - ahelyett, hogy az ágazat fő bajának a gyökerét, a korszerűtlen technológiát próbálták volna vele legalább részben korszerűsíteni. Netán arra is komolyabban kellett volna figyelni, hogy az ágazati áralkukban egy paraszt nem paraszt: a tejtermelőknek már évek óta össze kellett volna hozniuk egy országot átfogó értékesítési szövetséget. Ehelyett időnként az utakra vonulnak - ennyi az egység.

De miért több a tej a kelleténél már évek óta Magyarországon? Erről keveset hallunk, s aligha véletlenül. Ez ugyanis egy szemérmetesen kezelt nemzeti ügy. A szálak hat-hét évvel ezelőttre, az EU és hazánk között akkor megindult érdemi tárgyalások időszakára nyúlnak vissza. A közösség nyilvánvalóvá tette: az agrártámogatásoknál az úgynevezett kvótakérdést megkerülni nem lehet. Más szavakkal: az egyes ágazatoknak adható brüsszeli pénzek legfőbb korlátja a hivatalosan engedélyezett (pontosabban a szubvenció kereteként meghatározott) termelési szint lesz. Ez a sokat emlegetett kvóta: ha egy országnak mondjuk kétmillió hektárban határozzák meg a támogatott gabonaterületét, de összesen négymillión termel, akkor az előbbi után jár uniós pénz, a többire nem. Így aztán az egymást követő kormányok a legfőbb ágazatokban egymással versengve igyekeztek - hatékonyságjavítás helyett - a piaci kifutás nélküli termelés extenzív növelését célzó támogatások mértékét növelni. Ha nem volna mögötte számos emberi tragédia, akár viccesnek is vélhetnénk a helyzetet: a kormány előbb súlyos tízmilliárdokkal támogatja a termelés növelését, aztán "megkeletkezik" a felesleg, amit az újabb kemény milliárdokat felemésztő tűzoltás követ. S miközben gazdaindulatoktól terhes a belpolitika, a brüsszeli delegáció elégedetten jelenthet: ismét hízott a majdani uniós kvóta alapjául szolgáló termékmennyiség. A kvótaharcban végül sikeresen helytálltunk, sőt egyesek szerint kissé túl is nyertük magunkat.(Ami persze szerintem hülyeség.)

A relatív többlet viszont most nyomasztja a tejeseket.

Kissé más séma szerint, de hasonló a helyzet a szintén tüntető baromfisoknál és sertéstartóknál is. A tömegtermelésre beállított gabonaszektor olcsó takarmánnyal látta el a hústermelőket, és európai szinten is versenyképes költségmérleghez segítette őket - az utóbbi két aszályos év azonban ezen hatalmasat rontott. Náluk a puszta termelés fenntartása-növelése oltárán égett el a valóban versenyképes működés záloga, a hatékonyság. Mindez hihetetlenül sok pénzt emésztett fel - és ezen összegek minden egyes forintja az ágazat versenyképessége szempontjából a semmivel egyenlő. Ha a dán, a holland vagy akár csak az unióban kissé lesajnált francia modellt vesszük figyelembe, megállapítható: a magyar agrárgazdaság védőkorlát nélküli (értsd: közvetlen támogatásban nem részesíthető), üzleti szempontból a cipőfelsőrész-készítéstől alig különböző ágazatai mifelénk még mindig afféle szociális felszívó szektorként üzemelnek - míg a miénknél kisebb országban, Dániában úgy hizlalnak és dolgoznak fel évente huszonkét millió sertést, hogy az ágazat egészét egyetlen szakmai szervezet irányítja. Az, amelyik azt az egyetlen cégóriást is birtokolja, ahol a saját termelés húsbolti áruvá válik. Ez egy hihetetlenül hatékony rendszer (van persze benne némi támogatás is, de a miénknél igazából alig nagyobb), és működése nyomán nincs mit csodálkozni azon, hogy az úgynevezett "dán eleje" (a féldisznó első sonkája a lapockával meg a bordákkal) kilónként 95 eurócentért befóliázva, szétbontásra készen érkezik napjainkban az országba. Kevesen tudják, írjuk hát le: a kereskedők bizalmas infói szerint tavaly húsvétkor a sonkapiac legalább fele ebből az alapáruból származott.

A kormány és a demonstrálók immár évek óta másról sem beszélgetnek, mint hogy az állam fizesse ki a magyar paraszt (időnként a feldolgozó) mindenkori veszteségét. Hogy ezen kívül az egyes érdekképviseletek mégis mi a túrót csinálnak, arról szó sem esik. A magyar agrárgazdaság pillanatnyilag - bár néhány ezer embert bármikor az utcára/utakra lehet szólítani - a teljes szervezetlenség állapotában van, s e szempontból legalábbis aggályos, hogy alig pár hét múlva itt az uniós csatlakozás. Az Európa legjobb természeti adottságával rendelkező térség termelői ezer érdektől szabdaltan, kiszolgáltatva lépik majd át az EU küszöbét - és e helyzet kialakulásáért legalább négy kormányzat illetékesei viselik a felelősséget. Amiről ugyanis eddig beszéltünk, egy alapvetően hibás ágazatszervezési-irányítási elképzelésről árulkodik, amiben a mindig háttérbe szorított hatékonyságjavítás állandóan belpolitikai megfontolás tárgya volt. Ez sem véletlen: ha egy kormányzat komolyan gondolja, hogy javít az agrárágazat szakmai színvonalán, akkor a rendszerből előbb-utóbb kikopik a háromtehenes, tízdisznós, ezercsirkés gazda. Aki onnan kezdve szociális terhet jelent. Vagy segélyt, vagy új megélhetési lehetőséget kell neki kínálni. Már tíz évvel ezelőtt is illett volna az államnak valamiféle lépést tenni ez ügyben. Nem tette. Sem akkor, sem utána. Ehelyett egy piaci ágazat szakkormányzatának évről évre a legkülönbözőbb területek tűzoltására kellett szétszórnia az adófizetők pénzét. Távlatos tervekről pedig csak a választási kampányokban esik szó, hogy a választások után néhány hónappal ismét a napi ügyek rendezésén legyen a hangsúly.

Itt tartunk most. A baj az, hogy tíz éve ugyanebben a mocsárban tapodtunk: ha a gazda valamit akart, annak kemény kinyilvánítására igazából csak az utca maradt. Hogy így lehetett, abban kormányoknak, érdekképviseleteknek egyként megvan a saját bűne. A bajokról mindenki tudott, szembenézni azonban senki sem mert velük. Egy biztos: az utakra menni mindig könnyebb lesz, mint egy átgondolt rendszert felépíteni.

A szerző szakújságíró, a Szabad Föld főszerkesztője.