Nem lehetünk marhacsorda

  • Lázár Júlia
  • 2014. február 13.

Publicisztika

Ha harminc évvel előbb születek, menekülök a bombázás elől, és lövészárkokban alszom éjjel. Ha máshová születek, még csak nem is menekülhetek, de a gettó elől induló menetből rángat ki a saját nagyanyám. Akit a nagyapám – a tizenegy gyerekes kántortanító – lefog. Vagy én vagyok a nagybátyám, és egy éven át bújtatom a legjobb barátomat egy erdei barlangban. Ha máshová születek, egy ujjmozdulattal halálba küldenek mint ártatlan gyereket, hogy a boldog utókor azt mondhassa: ez volt a sorsom. Ha megint máshová születek, talán a kezemben a puska, és előttem állnak fogvacogva a lemeztelenített, minden méltóságuktól megfosztott emberek. Ha később születek, talán a 21. században lengetem az árpádsávos zászlót – és azt sem tudom, mi az.

„Csendőr hagyományőrzők”, 2012

Fotó: MTI

Stangl, a sobibori és treblinkai táborparancsnok addig nem ment a foglyok közelébe, amíg túl nem jutottak a vetkőzőbarakkon. Onnantól meg csak kezelendő rakománynak számítottak. Tömör masszának. Ahogy később a Gitta Serenynek adott interjúban elárulja, sok évvel később, Brazíliában, a vonat ablakából egy vágóhíd mellett látott marhacsorda rájuk emlékeztette. És többé nem evett konzervet. Parancsnoksága alatt a két haláltáborban több mint egymillió embert mészároltak le. Bűnösnek nem tartotta magát. Csak végezte a munkáját. Ő maga egy ujjal sem nyúlt senkihez. A felesége és a lányai imádták, fogalmuk sem volt róla, mit csinál. Állítólag neki magának is alig. Csak működtetett egy mechanizmust. A lehető legtökéletesebben, hiszen ez volt a dolga. A treblinkai táborban út, virágágy, sőt állatkert is épült. Nem a Mennybemenetel Útja mellett – oda vödröket helyeztetett, hogy a korbácsütések alatt magukat kínjukban összemocskoló foglyoknak legyen hová üríteni, mielőtt a gázkamrákhoz érnek. Mert Stangl szerette a rendet.

Az Auschwitz gázkamráiban elpusztult magyar gyerekeket, öregeket, nőket és férfiakat magyar csendőrök tuszkolták a marhavagonba. A jótékony Horthy kormányzó idején valaki gondolt arra is, hogy a csendőrök ne a lakhelyükön, hanem az ország más részein intézkedjenek. Bizonyára ők sem érezték magukat bűnösnek.

Én tizenöt évvel a háború vége után születtem, és annak érzem magam. Nem azért, mert egy olyan országban élek, ahol a most regnáló miniszterelnök kiejthette a száján az „idegenszívű” és az „élettér” szavakat. Ahol az általa kinevezett intézetvezető az 1941-es deportálást „idegenrendészeti eljárásnak” nevezte. Ahol a polgártársaim egy része úgy fogalmaz, miért mindig a „zsidókat” kárpótolják, miért nem a „magyarokat”. Ahol kevesekben merül föl, hogy a halottak, akikre hetven év múltán egy torz emlékművel akarnak emlékezni, éppen olyan magyarok voltak, mint a gyilkosaik. Hogy Szerb Antalt nyilasok verték agyon, és Radnótit nyilasok lőtték tömegsírba. Ugyanaz az emlékmű szól majd a vétlen áldozatokról, amely fölmenti a gyilkosaikat. Mindegyik magyar és mindegyik ember. Mégsem mindegy, melyikük szolgálta a diktatórikus hatalommal szövetkező kormányát, és melyikük lett az áldozata.

Nem azért vagyok bűnös, mert itt élek. Ez Radnóti, Szerb Antal, Ámos Imre, Vajda Lajos hazája, ahogyan az enyém is. Nem azért, mert ez az én anyanyelvem. A szépségé és a rothadásé. Azért vagyok bűnös, mert felelős vagyok érte, értük, magamért, és mégsem üvöltök teli torokból és szüntelenül, amíg végre valaki meg nem hallja, aztán még valaki, aztán sokan. Mert nem vagyunk karámba zárt marhacsorda. Soha többé nem lehetünk azok. Mert ahol egy embert nem védenek meg, ott a többit sem fogják, ahol többet nem, ott egyet sem. Mindegy, hogy milyen ürüggyel rekesztjük ki a másikat, egy idő után már azt se tudjuk, ki van kívül és ki belül.

A szerző tanár, költő, műfordító

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.