Ara-Kovács Attila

„Nem ugyanazt érti demokrácián, mint mi”

Eleni Tsakopoulos Kounalakis volt amerikai nagykövet emlékiratairól

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. június 14.

Publicisztika

Amikor Eleni Tsakopoulos Kounalakis, az Egyesült Államok budapesti nagykövete 2013 júliusában elhagyta Magyarországot, mindenki megkönnyebbült. Viszonya a kormányzattal erősen megromlott azt követően, hogy óvatosan, de hangot mert adni a washingtoni bírálatoknak az Orbán-rezsim sorozatos túlkapásai miatt.

Az ellenszenv odáig fajult, hogy 2011 nyarától a miniszterelnök hónapokig nem volt hajlandó fogadni őt, s átvenni tőle kormánya rosszalló jegyzékét. Ez csak az után történt meg, hogy az amerikai álláspontot felpuhítani igyekvő akkori helyettes államtitkárt, Prőhle Gergelyt Thomas O. Melia Washingtonban megfenyegette: ha tovább folyik ez az idétlen játék, újabb jegyzéket kapnak.

Az ellenzék is elégtétellel nézte végig a nagykövet távozását, hisz az első pillanattól kezdve azt érzékelte, hogy Kounalakis sértően, sőt a diplomáciai szokásokkal szembemenve mellőzi őket. Azt a frivol igyekezetet, mellyel Kounalakis túlhangsúlyozta Orbánhoz fűződő viszonyának személyes, már-már intim jellegét, még az egyszerű polgár is elképedve szemlélte. A könnyed miniszterelnöki kézcsókok és a bókoló nagykövet látványa sokakban keltett émelygést. Már a Kounalakis megérkezését követő egyik első diplomáciai esemény is jószerivel botrányba fulladt emiatt; egy díszvacsorán az egyik skandináv nagykövet képtelen volt türtőztetni magát az Orbánt magasztaló ömlengések hallatán. Mindez kihatott Kou­nalakis további magyarországi pályájára is: az amerikai nagykövet elszigetelt maradt
a diplomáciai testületben, s ezt beosztottjai sem tudták igazán oldani.

 

Kezdeti tévképzetek

Most megjelentek visszaemlékezései (Madam Ambassador: Three Years of Diplomacy, Dinner Parties, and Democracy in Budapest; A nagykövet asszony. Három év diplomácia, vacsorapartik és demokrácia Budapesten, The New Press, New York), s a könyvből megtudhatjuk: inkább Orbán Viktor látta jól a dolgot, amikor ellenségességet feltételezett a nagykövet részéről, mint az ellenzék – és még sokan mások –, akik a Fidesz felé mutató részrehajlást.

A kívülálló ma már képtelen bizonyságot szerezni, mikor is ébredt rá Kounalakis, hogy a magyar kormány bohócot csinál belőle. Talán eleve élt a gyanúperrel, talán csak akkor vált egyértelművé, amikor elhagyta Magyarországot, s összegezhette három és fél éves itteni szolgálatának kudarcait. Mindenesetre tény – és erre a memoárja a tanúság –, ma legalább akkora indulatokat táplál Orbán ellenében, mint a legtöbb megbántott és kisemmizett magyar. Legyünk méltányosak – ez nem kevés.

Az Orbánnal szembeni szimpátia-túlreagálások egyik forrása az is lehetett, hogy legalább missziója legelején elkerülje a kenyértörést. Megemlíti az egyébként sikeres és a Fidesszel szembeni magyarországi tábor számára máig emblematikus nagykövet, Nancy Goodman Brinker példáját, aki – Kounalakis szerint – nyilvános megjegyzéseiben bírálta Orbánt, mire az többé nem állt vele szóba, sőt az egész kormánygépezettől hasonló igazodást várt el. Márpedig Kounalakis szerint a nagykövetnek céljai eléréséhez mindenképp szüksége van a párbeszéd esélyének fenntartására.

Az amerikai prioritások listájának első helyén az afganisztáni közös katonai vállalkozás állt. Az akciót 2006-ban a Gyurcsány-kabinet indította el, s a még 2001-ben igencsak lehűlt amerikai–magyar kapcsolatok tapasztalataiból kiindulva Washington tartott tőle: a két­harmados hatalom birtokában Orbán takaréklángra állíthatja, sőt akár vissza is vonhatja a részvételt a szövetségesi akcióban. A nagykövet hivatali ideje alatt valóban erre fókuszált, minden mást ennek rendelt alá. Úgy vélte, csak akkor válhat belőle jó – azaz hasznos – misszióvezető, ha minél jobban alkalmazkodik Orbán furcsa elvárásaihoz. A washingtoni eligazítás, s a későbbi utasítások is ezt erősíthették meg benne. Ugyanakkor a 2010-es fideszes győzelem után gyorsan meghozott két fontos, szimbolikus törvényről, az ún. Trianon-törvényről és különösen a kettős állampolgárság kiterjesztéséről azt jelentette Washingtonnak, hogy ezek messze túlmutatnak valóságos tartalmukon, s olyan új konfliktusok forrásaivá válnak majd a kétoldalú szomszédsági kapcsolatokban, amelyek kihatásait egyelőre fel sem lehet becsülni. Mi volt erre az Obama-kormányzat válasza? Amerikának is vannak kettős állampolgárai, semmi szokatlan nincs a kérdésben, térjen napirendre az ügy fölött.

Az új nagykövet kezdeményezőkészségét nagyban tompíthatta az is, hogy a Magyarországra látogató magas rangú amerikai vendégek is szokatlan opportunizmust tanúsítottak. A memoár Eric Holder amerikai főügyészt említi, aki a magyar uniós elnökség alatt látogatott Budapestre, s akitől kormánya – és a nagykövet is – azt várta, hogy számos olyan ügyet vesz elő, elsősorban a frissen elfogadott alaptörvényét, melyekkel szemben Washingtonnak fenntartásai vannak. Ám a főügyész egyetlen olyan vitás kérdést sem hozott szóba, amit a tárgyalási listán a követség javasolt neki.

Az olvasó ezekből okkal vonhatja le a következtetést: mindabból, ami Magyarországon ma zajlik, az amerikaiak bizonyos dolgokat nem értenek, vagy nem akarnak megérteni. Nem mintha ostobák vagy rossz­hiszeműek lennének – hanem azért, mert ha megértik, akkor állást is kell foglalniuk, s ehhez nem fűződik rövid távú érdekük. Ezt a távolságtartást Orbánék jól érzékelték, és maximálisan ki is használták. Sok esetben Kounalakis maga is megállt félúton, vagy olyan magyarázatot talált egy-egy politikai jelenségre, amely – enyhén szólva – nem találkozik a magyar polgárok tapasztalataival. A Fideszt például nem a 2010-es kétharmad tette olyanná, amilyennek a nagykövet megismerte. A párt már 1998-as, első hatalomra kerülése után is hasonló politikát vitt volna a 2010 utánihoz, csak akkor még nem kedveztek sem a nemzetközi (nem voltunk még uniós tagok), sem a belső feltételek. Továbbá: nem a Jobbik a legnagyobb veszély a magyar jövőre, miként azt a nagykövet olykor vizionálja, az csak drasztikusabban fejezi ki annak a jövőnek a kockázatait, amelynek a Fidesz teremtett teret azáltal, hogy legitimálta a horthysta, majd a neonáci szellemiséget. Alapvetően téves amerikai következtetés az is, hogy a Fidesz-kormánnyal – az afganisztáni szerepvállalásért vagy ma az ISIS-szel szembeni katonai vállalkozások szimbolikus magyar támogatásáért cserébe – minden körülmények között fenn kell tartani a párbeszédet, akár az európai demokratikus elkötelezettséget is feladva. S végül tévedés az is, hogy a mai magyarországi helyzet visszafordítható anélkül, hogy az Orbán-rendszert leváltanák, vezetőit pedig megbüntetné a magyar társadalom.

 

Józanodás

A leírtakból pontos kép tárul elénk arról is, hogyan változott a nagykövet véleménye a magyar állapotokról. Missziója kezdetén, amikor Bill Clinton Orbánról faggatta, így válaszolt: „Elnök úr, van, aki úgy véli, hogy őrült. De én nem gondolom így. Azt hiszem, nagyon ügyes és nagyon racionális ember. Ám úgy tűnik nekem, nem ugyanazt érti demokrácián, szabadságon, sőt piacon, mint mi.” „Nem sokkal azt követően, hogy Clinton elnökkel beszéltem – folytatja Kounalakis –, a magyar kormány olyan döntést hozott, mely élesen szembeállította az ország gazdasági érdekeit a diplomáciaiakkal. Ez a döntés először ingatta meg hitünket Magyarország mint partner megbíz­hatóságában, erősen beárnyékolva kapcsolatainkat.” A volt nagykövet itt a baltás gyilkos ki­adatására céloz. Aztán kisvártatva jött a többi megvilágosító tény: Moszkva párhuzamba állítása Washingtonnal és Brüsszellel, az illiberális állam dicsérete, a „keleti szél” politikája, a menekültek bűnözőkké minősítése, s leg­újabban a halálbüntetés.

Amikor Kounalakis végül elhagyta Magyarországot, már nem lehettek kétségei. Megörökít egy vacsorát, melyen a Fidesz fiatal értelmiségi holdudvarának exponensei vettek részt, s ahol egy számunkra is tanulságos hitvallás hangzott el Orbán – és a vele azonosulók – küldetéstudatáról. A vendégek egyike így fogalmazott: „Ön a kommunizmus végnapjai utáni időszak legérdekesebb időszakában szolgált Magyarországon. Úgy hisszük, tanúja lehetett a magyar New Dealnek. A változások némelyike talán nagyon drasztikus, de szükség volt efféle drasztikus lépésekre, hogy kiküszöböljünk néhány problémát, melyek azóta léteztek, hogy a 90-es évek eleje óta elkezdődött itt egy új demokrácia építése. Eljön a nap, amikor látni fogjuk, működött-e vagy sem ez a New Deal, s képes lesz-e felemelni az országot.” Kounalakis számára ekkor már nem kétséges, hogy mindez beteges illúzió, s csak annyit jegyez meg magának rezignáltan: „Számomra ijesztő módon inkább az Old Dealre hasonlított mindez, lévén, hogy a magyar kormány ismét túl nagy ellenőrzést szerzett Magyarország lakosai felett.”

Fontos megjegyezni azt is: a memoár nyelvében, stílusában is eredeti és drámaian felépített alkotás. Már az első fejezet is mesteri: a szürke magyarországi télben zajló kegyetlen, a balkáni brutalitás keresetlenségét idéző vadászat, melyhez illő asszisztenciát ad a hadsereg némely szervilis tagjainak feltűnése. Élvezetes és megvilágosító az a párhuzam is, mellyel – a 13. fejezetben – Kounalakis Bush egykori nemzetbiztonsági főtanácsadója, Condoleezza Rice és az akkori amerikai külügyminiszter, Hillary Clinton budapesti útját örökíti meg. A remek személyiségábrázolás és helyzetleírás mögött felsejlik Orbán haszonleső és egyben konspiratív személyisége, amint igyekszik mindenkit összezavarni: ha másért nem, hát önmaga céltalan szórakoztatására.

 

Tanulságok

A volt nagykövet sértettségében is igyekszik igazságos lenni, s ítéleteivel ezért nem nehéz egyetérteni. Memoárja egyedülálló teljesítmény: ha magyarul is olvasható lesz, sokan másképp tekintenek majd rá, s az itt töltött három és fél évére. Azt hiszem, nem ez volt az elsődleges szempontja, amikor írni kezdett, hanem az, hogy saját magának és környezetének magyarázatot adjon, s valahogy elhitesse: missziója közel sem volt teljes kudarc. Bár én mást gondoltam eddig magyarországi ténykedéséről, ezt a könyvet lelkesen ajánlom mindenki figyelmébe, már csak azért is, mert tulajdonképpen Kounalakis egykori itteni mun­kájának szerves része. S roppant tanulságos lehet azoknak is, akik ugyancsak megkötötték a maguk kompromisszumát az Orbán-rendszerrel, s most ezért hasonló düh fojtogatja őket, mint a volt nagykövetet.

Elsősorban mégis az amerikai elnöki adminisztrációnak kellene levonnia a tanulságokat e műből. Mindenekelőtt azt, hogy Magyar­ország ma nem az a hely, ahova politikai kinevezetteket lehet küldeni. Azon kivételes intervallumban, amíg a karrierdiplomata André ­Go­od­­friend vezette az amerikai képviseltet, érzékelhető volt az Orbán-rezsim nyüszítése. Sőt, ennél valamivel több is: a meghátrálása. Kou­na­lakis talán nem ismerte a titkot, azt, hogy hol is vannak azok a „tyúkszemek”, melyekre rálépni egy amerikai diplomatának nemcsak szabadságában áll, de kötelező is. De ha ezt a titkot ismerte is – bátorsága sosem volt hozzá.

A szerző a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja.

Figyelmébe ajánljuk

Szabadon engedték Ilaria Salist

  • narancs.hu

Hazamehet Ilaria Salis, akit azért tartóztattak le és helyeztek előzetes letartóztatásba, mert a vád szerint utcai támadásokban vett részt Budapesten.

Sok a Vitézy és sok a bizonytalanság

  • narancs.hu

Öt órakor derül ki, hány érvényes szavazat lett érvénytelennek nyilvánítva a június 9-ei főpolgármester-választáson, ám ez sem ad majd feltétlenül megnyugtató eredményt.