A keresztény pártok keserű győzelmét (35,2 százalék) és az SPD diadalmas vereségét (34,3 százalék) hozták a német választások - lapzártakor még nem tudjuk, hogy a kihívó Angela Merkel (CDU/CSU) vagy a jelenlegi kancellár alakít-e kormányt. Sem a szocdem-zöld koalíció, sem a keresztény uniópártok és a liberálisok (FDP) partnersége nem szerzett abszolút többséget. Ez matematikailag csak úgy jöhetett ki, hogy új változó került a képletbe: a korábbi SPD-vezér, Oscar Lafontaine és hívei csatlakozásával a keletnémet szocialista utódpárt kitört a földrajzi karanténból, és új zászló alatt (Baloldali Párt) egy híján az összes tartományban sikerült voksokat halászniuk. Másfél évtizeddel az újraegyesítés után a keletnémetek szövetségi szinten is frakcióképes, önálló képviselethez jutottak, ami legalább akkora horderejű változás, mint amikor a 80-as évek elején a Zöldek bejutottak a parlamentbe.
Az eredmények egyszerre tükrözik az emberek félelmeit és a változtatás iránti igényt. Még az új baloldal sem csupán a protestszavazatok begyűjtéséből profitált - keleten masszív a támogatottsága a demokratikus szocialisták kapitalizmusellenes társadalomképének. (Ezért nem is akar velük kormányozni senki.) A választók a nagyokban csalódtak kissé: még sosem fordult elő, hogy az SPD, meg a CDU/CSU együtt ne szerezte volna meg a szavazatok legalább 70 százalékát. A keresztény pártok több mint három százalékot veszítettek 2002-höz képest, az SPD is leégett, bár a júniusi mélyponthoz (24-25 százalék) képest fényesen hajrázott. A nagyokat a választók a kicsik preferálásával figyelmeztették. Három évvel ezelőtt Schrödert sokan (akik amúgy a koalíció folytatását kívánták) azzal büntették, hogy átszavaztak a progresszívebb Zöldekre; akik fél százalék híján most is hozták a legutóbbi teljesítményt (8,1). A kiváló eredményt elérő liberálisokra (9,8) olyan CDU-hívek is voksoltak, akik nem akarták az utolsó hetekben belengetett nagykoalíciót.
Ám a nagy politikacsinálók relatív kudarca és a koalíciós patt ellenére a német politikai kultúra, a német parlamentarizmus egyáltalán nincs válságban. A németek pompásan használják választási rendszerüket: az átszavazások nagy választói tudatosságot mutatnak. A nagy pártok beágyazottsága jelentős maradt, a szavazatmegoszlás a korábbi trendeket tükrözi: délen a CDU/CSU, északon és Kelet-Németországban a szocdemek szerepeltek jobban. A részvétel magas volt.
És ami a legfontosabb: Németországban a kampányban nem volt porhintés. A politikusok nem ígérgettek fűt-fát, nem hazudtak egyik nap ezt, másnap azt. Schröder épp azért hozta előre a választásokat, hogy legitimálja azt a reformprogramot, ami szerinte lendületbe hozza az országot, és karcsúsít a szeretett jóléti államon. A tartományi választási vereségeket látva nem fújt hátraarcot, nem köpte magát szembe, hanem azt mondta: nesztek, Agenda 2010. Nézzük, mit tudnak a többiek. Az ellenzék nem hazudta azt (pedig micsoda magas labda volt!), hogy nem kell műteni, elég a tüneti kezelés. Azt tette az asztalra, amit egy liberális konzervatív vagy egy konzervatív demokrata pártnak javasolnia kell. A kampányban elvek, programok, módszerek ütköztek. Senki nem állított mást, mint hogy: kevesebbet költeni, többet beszedni; a vita a mikéntről folyt. A politikusok egyértelművé tették, a választók pedig megértették, hogy reformok nélkül Németország végleg leszakadhat, és nem marad semmi abból a jóléti államból, amit az elődök felépítettek. És nem volt anyázás sem: aminek következtében most a szekértáborokon átnyúlóan is folyhatnak a koalíciós tárgyalások. Az persze Németországban is abszurd jelenet, amikor a bajor keresztény-konzervatív Stoiber körbeudvarolja a Zöldeket. De legalább nem elképzelhetetlen.
