A boldog békeidőkben, majd túl a Monarchia felbomlásán, a tisztán magyar anyanyelvű középosztály és felső középosztály gyermekei mellé bevett szokásként német nevelőnőt fogadtak már az iskoláskor előtt. Ez volt a népnyelvben a „von Haus aus”-tud-németül esete. Természetesen azokban a családokban is tudtak a gyermekek németül, amelyek számos történelmi okból eleve legalább kétnyelvűek voltak. (Ez utóbbiakról most nem adnánk történelmi leckét sem fiúknak, sem lányoknak.) Akadtak olyan famíliák is, ahol a francia nevelőnő volt a divatosabb, és többnyire költségesebb is. Az angol nevelőnő, kivéve bizonyos arisztokrata családokat, ritka volt, mint a fehér holló. A brit birodalom tisztes szegénységű nevelőnői akkor sem feltétlenül ebbe a régióba vágyakoztak.
Így a két világháború között az említett társadalmi osztályok gyermekei nem üvegházi, iskolai, tanfolyami körülmények között tanulták az akkor valóban első idegen nyelvnek tekintett német nyelvet. Hála az egész napos nevelőnői (frajlejn) szolgálatnak, az adott gyermekeknek módjuk volt természetes, élő körülmények között arra, amit a szakma nem nyelvtanulásnak, hanem nyelvelsajátításnak (language acquisition, fránya angol terminológiával) nevez.
A nyelvelsajátítás egyik lényeges jellemzője, hogy a gyermek nem bonyolult nyelvtani, szerkezeti elemek, sémák segedelmével építgeti kockáról kockára a német nyelvet és magolja a DerDieDas-t, hanem úgymond felszedi, felcsípi az idegen nyelvet, ami jó esetben valóságos második nyelvévé válik. Az iskoláztatás során, az elemiben még a német nevelőnő jelenlétével megerősítve fejleszti, bővíti a németjét, majd a gimnáziumi években – tízéves kor után – könnyen képes az irodalmi nyelv befogadására, Schiller, Goethe olvasására is, miközben a korán megszerzett beszédkészségét sem veszíti el, folyamatosan és gond nélkül kommunikál.
De hogyan tanul idegen nyelvet a gyermek „csupán” iskolai körülmények között? Bármennyire igaz is az, hogy a modern és szakszerű nyelvtanítás nem nyelvtant, olvasást és fordítást tanít, hanem készségeket igyekszik fejleszteni, amivel lehetőség szerint modellálni akarja a természetes nyelvelsajátítást, mégsem tudja pótolni az anyanyelvi közeget, vagy az egész napos, családban biztosított kétnyelvűséget. A modern nyelvoktatás beszédet fejleszt, és előbbre valónak tartja azt, hogy a gyermek legyen képes és bátor megszólalni, annál, hogy a tanár javítsa a hibákat a beszédfolyamat alatt. Utána persze igen. A készségfejlesztés kiterjed a hallás utáni megértésre, a szintnek megfelelő írásra, olvasásra, valamiképp a nyelvtanra is. Ehhez persze nem heti három nyelvórára van szükség csupán!
Régi igazság, hogy a némettanításban a kezdetektől erős hangsúlyt kell helyezni a nyelvtanra. Aki az elején nem tanulja meg az adott főnévhez tartozó DerDieDas-t, soha nem fog helyesen beszélni. Az igerendszer esetében a német és az angol nem tér el egymástól oly mértékben, mint ahogy azt a közhit feltételezi. A szórend viszont a németben kötött, az angolban messze nem annyira. Egy szint után viszont bonyolultabb jelentésárnyalatokat tud kifejezni, mint a német kötött szórend. Azt szokás mondani, hogy egy német mondatot csak úgy kezdhetsz el, hogy tudod a végét is. Az angol mondat esetében ez nem így igaz. Elkezded, és ennek van ugyan szabálya, de aztán sokféleképp folytathatod és fejezheted be, vagyis nem kell tudnod azonnal a mondat végét is.
Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a német nyelvtanulás már kezdetben is szabályrendszerek pontos követését kívánja meg ahhoz, hogy később jól és helyesen beszélj, vagy egyáltalán képes legyél mondatot alkotni, és ne csupán szavakat tegyél egymás után, a többit a gesztikulálásra bízva, akkor fel kell tenni azt a kérdést, hogy mi jellemzi a 10–13 év közötti átlagos iskolai nyelvtanuló gyermekeket. Javarészt az, hogy még nem tudnak analitikusan gondolkodni. Mivel jár ez a kognitív szint a nyelvtanulás vonatkozásában? Azzal, hogy ha meg is érti és meg is tanulja a nyelvtani szabályokat, nem képes arra, hogy akár beszédben, akár írásban megfelelően és következetesen használja. A nyelvhasználat és a szabályrendszerek nem képesek tanulás révén jól együttműködni. Ezen a helyzeten memoriterekkel, drillezéssel lehet korrigálni. Ez viszont csak kevés gyereknél változik át kreatív, építkező nyelvhasználattá. Az említett életkorban igaz ez az angol nyelvet tanulókra is.
A különbség az, hogy angolul alapfokon kevesebb szabállyal, paradigmával is meg lehet szólalni, és lehet nyelvet érteni anélkül, hogy túl sok állandósuló hibát rögzítsen az agyunk, vagy – és ez a rosszabb eset – a kikerülhetetlenül túl sok szabály betartásának igyekezete miatt beszédgátlásunk, nyelvtanulásgátlásunk legyen egy életen át, és nem csak a német nyelv tekintetében.
Félreértés ne essék, magasabb nyelvi szinteken az angol nyelv tanulása, elsajátítása semmivel sem egyszerűbb, mint a német nyelvé. A francia nyelv iránti mély tiszteletem miatt ezt a gyönyörű és valóban nehéz nyelvet szándékosan nem kevertem bele a jelen történetbe, és örülök, hogy ezzel nem csak én vagyok így.
