A testület ilyetén megosztottsága önmagában is erodálja a monetáris politika hitelességét, minthogy a frontvonal a kormány politikai blokádja alá vont jegybanki vezetők és a kormányfő bizalmát élvező külső tagok között húzódik. De még inkább rontja az MNB renoméját, hogy az alapkamat kétszeri csökkentésére szavazók semmibe vették a jegybank szakértői stábjának az elemzését.
A stáb által jegyzett Inflációs jelentés fehéren-feketén kimutatja: a kormány és a jegybank közösen kitűzött háromszázalékos inflációs célja legkorábban akkor is csak két év múlva teljesülhet, ha nem csökkentik az alapkamatot - holott az inflációs célkövetés rendszerében ennél rövidebb (másfél éves) időtávon szokás elvárni az árszínvonal kívánt mérséklődését. De még az egyszeri "sokkok" (nyersanyag- és energiaárak robbanása, adóemelések) hatásaitól eltekintő ún. maginfláció is csak akkor süllyedhetne az elvárt időn belül a célsávba, ha nem vágott volna kamatán a jegybank. Vagyis az inflációs célt komolyan vevő döntéshozóknak nemhogy szeptemberben, de már augusztusban sem lett volna szabad csökkenteniük az alapkamatot.
A külső tagok mégis megtették. Nem érveikkel, hanem szavazati többségükkel söpörték le a közel félszáz jól képzett szakértő elemzésére támaszkodó jegybanki vezetést. Egyúttal talonba tették törvényes kötelességüket, hogy döntéseiket elsősorban az árstabilitásra tekintettel kell meghozniuk. Kibúvóként azt a törvényi passzust használták fel, mely szerint a kormány gazdaságpolitikai célját (momentán a gazdaság élénkítését) is támogatniuk kell - holott ezt csak úgy tehetnék, ha közben nem veszélyeztetnék az inflációs cél teljesülését. Ők most úgy döntöttek, veszélyeztetik. Elvégre csak a hülye szolgálja a törvényt, amit a hatalom bármikor megváltoztathat. Mennyivel kifizetődőbb a hatalom birtokosát szolgálni!
Taktikai halasztás
Nem mondhatnám, hogy a döntésük váratlan volt. Valójában az a meglepő, hogy csak most került sor a kenyértörésre. Bár a januári forintpánik idején volt már hasonló szembeszavazás, de aztán visszaállt a rend. (Akkor a külső tagok a jegybanki vezetés kamatemelési javaslatát szavazták le. A tét "csupán" az volt, hogy folytatódik-e a pénzkimenekítés az országból, ami pár hét alatt 325 forintra hizlalta az eurót.) Egy ideig úgy nézett ki, hogy az év eleji valutaválság, majd a forint áprilisi újabb mélyrepülése meggyőzte a kormányfőt arról, hogy az ország stabilitása érdekében nem árt takarékra állítania kurucos politikáját, és a befektetőket megnyugtató lépéseket kell tennie. Erre utalt legalábbis, hogy bizonyos engedményeket téve (például a jegybanktörvény módosítása) megnyitotta a kaput az IMF-tárgyalások előtt, és a választóit ébren tartó szabadságharcos csatakiáltások mellett is igyekezett fenntartani annak látszatát, hogy komolyan törekszik a megállapodásra. A monetáris politika feletti uralmát is hajlandó volt egy időre felfüggeszteni: megengedte, hogy az általa jelölt külső tagok némelyike a jegybanki vezetőséggel szavazzon.
A verbális fenyegetésről azért továbbra sem tett le Orbán és csapata. Időről időre felvetették a jegybanki devizatartalékok felhasználásának ötletét, ami segíthet kiszabadítani az országot a nyugati függőség jármából, ha és amennyiben a keleti nyitás politikája nem hoz elegendő "baráti" kölcsönt a konyhára. A devizatartalékok fölött persze nem a kormány rendelkezik, hanem a tőle papíron független MNB, a velük kapcsolatos döntéseket a monetáris tanács hozza. Csakhogy a szavazati többséggel rendelkező komisszárok ebben az ügyben is "beélesíthetők" (pláne majd tavasszal, amikor a jegybanki vezetést is lecserélheti végre a kormányfő), s akkor nem egy esetleges valutaválság kivédéséhez igazítják a devizatartalékok mértékét, hanem a kormányfő szubjektív megítéléséhez - akinek fontosabb a szabadságharc folytatása, mint az ország biztonsága, és ezért nincs kizárva, hogy nem a befektetői bizalmat erősítő IMF-megállapodást követően, hanem a kompromisszummal járó megállapodás helyett csökkenti a tartalékok mai, a válság kezdete óta szépen felhizlalt szintjét. Ezzel viszont maga idéz elő olyan bizalomvesztést, ami éppenséggel megnöveli az MNB devizaszükségletét.
A tartalékfelhasználás és a keleti kötvénykibocsátás belengetésével azt a belföldön jól csengő szlogenjét próbálja hihetővé tenni a kormány, hogy az IMF hitelkeretére csak "védőhálóként" van szüksége, amelyért cserébe nem kell feladnia unortodox gazdaságpolitikáját. S pusztán a pénzügyi piacok megnyugtatására hangoztatják időnként, hogy devizakötvényeket csak a megállapodást követően bocsátanak ki. Mert hát ki venné komolyan, hogy a magyar kormány gyors megegyezésre törekszik a nemzetközi szervezetekkel, ha még azelőtt kezdi kötvényeit árulni, hogy beérne a megállapodás gyümölcse? Még azelőtt, hogy az IMF-program hatására erősödő befektetői bizalom érezhetően olcsóbbá teszi az ország finanszírozását?
Hiszen éppen az teszi szükségessé a megegyezést a nemzetközi szervezetekkel, hogy az Orbán-kormány kudarcos - a növekedési ígéreteket nem hozó, a befektetőket elriasztó - politikája újból túlzottan kockázatos tereppé tette Magyarországot. A megállapodás fő hozadéka valójában nem is annyira a vele megnyíló hitelkeret (bár a piacinál alacsonyabb kamatok is jól jönnek persze), hanem az IMF/EU-program kölcsönözte hitelesség, amely jelentősen csökkentheti az ország befektetői kockázatát és ezen keresztül a piaci kamatszintet.
Szeptember elején az amerikai jegybank, a Fed és az Európai Központi Bank is nagy horderejű döntéseket hozott a válság (remények szerint) hathatós kezelésére, amelyek megnövelték a pénzpiacok likviditását, és meghozták a befektetők étvágyát. Az optimista légkörben a magyarországi kockázatok megítélése is kedvezőbbé vált, megnövelve az állampapírok iránti keresletet és lenyomva a befektetéstől elvárt hozamokat. Most volna kereslet a magyar állam - akár devizában, akár forintban kibocsátott - kötvényei iránt, talán még elviselhető ár (hozam) mellett is.
Amennyit használ nekünk a rózsás befektetői hangulat, annyit árt is. A tündérmese bűvöletében élő kormány hajlamos lehet ugyanis azt hinni, hogy ez a "kegyelmi állapot" örökké kitart. Saját politikájuk igazolására is használhatják a szépen mérséklődő hozamokat; önteltségükben (Giró-Szász András kormányszóvivő szerint "túl jók vagyunk") talán valóban azt hiszik, hogy az ország javuló megítélése az unortodox gazdaságpolitikának szól. Ez arra bátoríthatja őket, hogy utat engedve alig titkolt vágyuknak, megmutassák a világnak: képesek elkerülni az IMF diktátumait, és engedmények nélkül is tudják finanszírozni az országot.
Ám félő, hogy az idő előtti piacra lépésben a befektetők annak újabb kinyilvánítását látnák, hogy a magyar kormány szükségtelennek tartja az IMF/EU-megállapodást. Hiszen ha tényleg egyezségre törekednének a nemzetközi szervezetekkel, akkor miért terhelnének magasabb kamatokat az adófizetőkre azzal, hogy még a kamatfelárat mérséklő IMF-hitelkeret megnyílása előtt lépnek a piacra? Ezzel csak növelnék az államháztartás túlméretezett, a hitelezők kockázatát növelő, az államcsőd esélyét magában hordozó hiányát. Holott a GDP 80 százalékára rúgó államadósság mellett éppen a kamatokon lehetne a legkönnyebben adópénzt megspórolni! Miért mondana le a kormány erről, ha más utat is választhat?
De ha a tartós pénzügyi biztonság érdekében a kötvénykibocsátást követően is kész volna a magyar kormány megegyezni a nemzetközi szervezetekkel egy kölcsönösen elfogadható gazdaságpolitikáról, akkor az IMF-EU-delegáció részéről vetődhetne fel aggály. 'k ugyanis joggal kérdezhetnék: mi a csudáért kell a Valutaalap és az EU büdzséit fenntartó államok adópénzéből olcsó hitelt nyújtaniuk Magyarországnak, ha nélküle is tudják finanszírozni magukat? Van épp elég aspiráns a szűkös közösségi forrásokra: olyan országok kormányai is szép számmal, amelyek a kedvezményes hitelért és a programmal nyert hitelességért cserébe a hitelezőket megnyugtató kompromisszumokra is hajlandók.
Mire megy ki a játék?
Akárhogy is nézzük, fölöttébb kockázatosnak látszik az út, amelyre az MNB-be delegált követei segítségével készülődik a kormányfő. Orbán Viktor régóta úgy gondolja, hogy gazdaságpolitikájának beérését, a növekedés meglódulását csupán a csökönyös jegybanki vezetés gátolja a magasan tartott alapkamatával. Orbán Viktor láthatóan abban a tévhitben él, hogy Magyarország még mindig (vagy újra) a tervgazdasági viszonyok között működik, ahol az üzleti világ kamatait is központilag lehet diktálni. Eszébe sem jut, hogy a növekedéshez elengedhetetlen hitelezés az üzleti perspektíva és a bizalom hiánya miatt állt le, amin egy kierőszakolt kamatcsökkentés nem segít, sőt.
Az alapkamat idő előtti csökkentése egyúttal inflációs veszélyt hordoz, ami személytelenné teszi ugyan a jövedelmek konfiskálását, de láthatatlanná nem; ráadásul minél szegényebb valaki, annál jobban sújtja. Ez, mint a kormányfőket általában, Orbánt sem zavarja, sőt a magasabb infláció még könnyítené is lefaragni az államadósságot - éppen ezért vonták ki világszerte a jegybankokat a kormányok befolyása alól. Az MNB elsődleges célját, az árstabilitás védelmét negligáló döntés közben a monetáris politika hitelességét is aláássa, és így alkalmatlanná teszi a jegybankot arra, hogy a piaci szereplőket orientálja, az árakat és hitelkamatokat alakító pénzügyi lépéseiket a kívánatos irányban befolyásolja. Renitens döntésükkel a monetáris tanács tagjai éppen azt nem érik el, amivel a kamatcsökkentést indokolták: nem lesz több és olcsóbb hitel, ami serkentené a gazdaság növekedését.
De nem csupán a forint értékállóságát veszélyezteti a kormányfő a jegybank fölötti hatalom átvételével. Az IMF-megállapodás késleltetésével és a nemzetközi szervezeteknek való beszólásaival, valamint a devizatartalékok felhasználására és a külföldi kötvénykibocsátásokra utaló magatartásával megnöveli a bizonytalanságot, és azt kockáztatja, hogy a (most még) optimista befektetői hangulat legkisebb megingásakor spekuláció célpontjává válik a forint. Pedig másképp is lehetne ülni a lovon: felhagyva a kurucos gazdaságpolitikával, diszkréten vissza lehetne kanyarodni a járható útra, és amíg nem késő, meg lehetne kötni az országnak biztonságot, a kormánynak pedig hitelességet adó IMF/EU-megállapodást. Ezt követően a mainál jobb feltételekkel lehetne devizakötvényeket kibocsátani a lejáró hitelek finanszírozására. Sőt az úgyszintén olcsóbbá váló forintkötvényekkel is könnyíteni lehet az adósságszolgálat terhein, s ezek devizára váltása során még a jegybanki tartalékok egy részének felhasználására is mód nyílhat anélkül, hogy spekulatív támadásnak tenné ki a forintot.
Könnyű lenne azt mondani, hogy ilyen egyszerű a dolog, ám sajnos korántsem az. De az is tény, hogy a halogatás minden napjával, a kettős beszéd minden újabb mondatával csak nehezebb lesz.
