A Haza és Haladás Egyesület, a Milla Egyesület és a Magyar Szolidaritás mozgalom által létrehozott Együtt 2014 mozgalom célja a jelenlegi kormánnyal és politikai rendszerével szembenállók mobilizálása, és a Fidesz legyőzése a következő választásokon. Ez akkor is tiszteletre méltó törekvés, ha az új mozgalom megszületésének körülményei és intézményesülésének formája egyelőre több kérdést vetnek fel, mint amennyire választ kínálnak. Melyek a mozgalom legfontosabb célkitűzései az Orbán-rendszer leváltásán és a demokratikus jogállam helyreállításán túl? Hogyan viszonyul a mozgalom a demokrata parlamenti ellenzékhez és az 1990-2010 közti Magyar Köztársaság politikai hagyományához? Hogyan lesz a mozgalomból választási alternatíva? Egyáltalán, miről is van szó pontosan: az ellenzéki alternatívákat integrálni kívánó ernyőszervezetről, vagy a létező ellenzéki pártoknak versenyt támasztó, hozzájuk képest új, önálló formációról?
Új barátok
Fotó: Németh Dániel
Ezekre a kérdésekre ma még valószínűleg a mozgalomalapítók sem tudják a választ. Ami a politikai tartalmat illeti, ha jól értem, a jogállam és a liberális demokrácia helyreállításának követeléséből, egy befogadó, integratív nemzeti azonosságtudat felmutatásából, a társadalmi szolidaritás szempontjainak hangsúlyozásából és az európai intézmény- és értékrendszerhez való visszatérés igényéből áll össze. Ez nem kevés: nagyjából annyi, amennyit három heterogén értékvilágú, szervezeti kultúrájú és társadalmi hátterű civil szervezet demokratikus politikai minimumként megjelölhet. Hiteles és ütőképes politikai szereplőkkel akár választási platform is alapítható rá, ha végrehajtható politikai program nem is: ahhoz földközelibb, a kellemetlen vagy-vagy döntéseket számba vevő, a gazdaság- és társadalompolitika aktuális kérdéseire aktuális válaszokat adó megközelítésre lesz szükség. Kompromisszumokat kell majd keresni Oszkó Péter majdnem egykulcsosadó-párti gazdasági liberalizmusa és a szolidaritáspárti újraelosztás, a munkapiac rugalmassága és a munkavállalói jogok védelme, a szubszidiaritás és a társadalmi esélyegyenlőség meg még megannyi releváns közpolitikai szempont között. Nem lesz könnyű, mert a résztvevők mostanában kezdik el felmérni, hogy minderről mit is érdemes gondolniuk. De a kísérlet korántsem szükségszerűen kudarcra ítélt, tekintettel a Fidesz-kormánnyal szemben álló értelmiségi társadalom szellemi kapacitására és tenni akarására.
Harc a centrumért
Ennél bonyolultabb probléma a 2010 előtti múlthoz és a demokrata parlamenti ellenzékhez való viszony kérdése. Az új mozgalom megszületésére alkalmat adó október 23-ai Milla-tüntetés meghívója megkérdőjelezte a 2010 előtti korszak demokratikus mivoltát, a Milla Egyesületet vezető Juhász Péter pedig az elmúlt húsz év valamennyi kormányát és ellenzékét kritikával illette beszédében. A Millát szövetségnek nevezte, "amelynek a színpadán a civilek hangja szólal meg. Olyan állampolgárok szövetsége, akik nem tűrik tovább, hogy a politikai osztály kiszorítson, partvonalra állítson tömegeket". A Milla célja - mondta - egy új, "valóban demokratikus politikai rendszer" létrehozása, amelyben a demokrata pártoknak akkor lehet helyük, ha kellő önkritikával szemlélik eddigi "parlamenti vagy kormányzati teljesítményüket".
Ebbe a civil-politikai éthoszba kell integrálódnia Bajnainak, aki ezek szerint egy morálisan vállalhatatlan kormányzat részese, majd vezetője volt 2006-2010 között. A volt kormányfő Juhásszal ellentétben fontosnak tartotta hangsúlyozni "a mostani két év és az azt megelőző nyolc közötti" "lényegi különbséget", az új mozgalom feladatát pedig nem egy új politikai rendszer, hanem egy új politikai közép létrehozásában jelölte meg. Ehhez szerinte elsőként nem "újabb, a többiekkel versengő pártra", hanem "a változást akarók egyesítésére van szükség". Másodikként azonban - tehetjük hozzá - pártra is szükség lesz, ami választási programmal, jelöltekkel és működőképes politikai masinériával rendelkezik. Ez azonban a holnap feladata.
Azé a holnapé, amely meglepően emlékeztet a tegnapelőttre. Az új politikai mozgalom megszületésével alakuló politikai tér szerkezete nagyon hasonló az 1994 előttihez - nem véletlenül. Az 1990-1994 közti rendszerváltó kormány magát a kommunista hatalomtól distanciálva igyekezett legitimitását a romló életkörülmények és a demokratikus hatalom autoriter átalakítására tett kísérlet közepette fenntartani. A politikai életet a múlt és a jövő erői közti frontvonal mentén kívánta strukturálni, hogy a jövő térfelén zajló, a társadalmi preferenciákkal többféle módon is ellentétes folyamatok elfogadottságát fenntartsa.
Ma sincs nagyon másképp. Noha a Fidesz politikailag sokkal tehetségesebb és sikeresebb az egykori MDF-nél, a társadalom többségében az életkörülmények romlásával párosuló szabadságszűkítő politikája nem örvend különösebb népszerűségnek. Gyengülő politikai pozícióit a kormány a 2010 előtti hatalommal és a hazára leselkedő külső ellenséggel szembeni folyamatos mozgósítással igyekszik kompenzálni. A politikai teret strukturáló legfőbb frontvonal ismét - vagy még mindig - a volt kommunisták és az antikommunisták között húzódik. A 2006-2010 között diszkreditálódott baloldal pedig mindehhez kitűnő pofozóbábu.
Ennek a politikának azonban mára kimerülni látszanak az ideológiai és anyagi erőforrásai. A gazdasági helyzet romlásáért egyre nehezebb a 2010-ig kormányzókat okolni, a nemzetközi elszigetelődés pedig egyre súlyosabb tekintélyvesztéssel fenyeget. A magyar jobboldal kiiratkozott Európából, amit azonban csak a szélsőjobboldali választóközönség nyugtázhat elégedetten. A végletesen központosított kormányzás egyre rugalmatlanabbá és önveszélyesebbé válik: mivel minden tétjét egy és csakis egy stratégia sikerére teszi fel, a racionális kompromisszumokat nem a jó kormányzás, hanem a gyengeség jelének fogja fel. Ebben a helyzetben a kormánypárt politikai sikerének legelsősorban a potens politikai alternatíva hiánya a feltétele: a Fidesz addig marad hatalmon, ameddig képes páriasorban tartani a baloldalt, és megakadályozni a politikai centrum elfoglalását.
Mi kell ide?
A Bajnai-mozgalom esetleges sikere nemcsak önmagában fenyegeti a Fidesz uralmát, hanem legalább annyira a baloldal státuszának megváltoztatásán keresztül is. Ha Bajnai körül új, potens politikai alternatíva képződik, az egyben azt is jelenti, hogy a hatalmat 2010 előtt gyakorlók kilépnek a páriasorból. Az exkommunista baloldal és az antikommunista jobboldal közötti frontvonal megszűnik a politikai élet legfontosabb strukturáló tényezőjének lenni, és a helyére a demokrata ellenzék és az autoriter hatalom közti ellentét lép. Bajnai - ha akarja, ha nem - ugyanúgy engedi ki a karanténból az MSZP-t és Gyurcsány Ferenc DK-ját, ahogy 1992-1994-ben az SZDSZ engedte ki az exkommunistákat. Ez nem hiba, hanem szükségszerűség: abból a téves jobboldali stratégiából fakad, amely posztkommunisták és antikommunisták küzdelmeként kívánja értelmezni a politikai életet, és amely nyugatellenes, autoriter beállítódásai, modernizációellenes attitűdjei és rugalmatlan kormányzati stílusa miatt képtelen a társadalom többségének politikai reprezentációjára. Ezen ma már a társadalom megerőszakolása sem segít, mivel a folytonos mozgósításon alapuló hadviseléshez már nem állnak rendelkezésre a szükséges erőforrások.
A kérdés ezért az, hogy a Bajnai által fémjelzett politikai közép mit kezd majd az identitásában, szervezeti erejében és társadalmi tekintélyében hamarosan ismét megerősödő baloldallal. Félcivil mozgalomként felőrlődik a vele való együttműködésben, vagy professzionális politikai szervezetként, működőképes politikai identitásra szert téve egyenrangú partnerévé válik. A Bajnai-mozgalomnál jóval szervezettebb és társadalmilag mélyebben beágyazott SZDSZ-nek annak idején nem sikerült megoldania ezt a feladatot: identitását felőrölte az önálló politikai pólus képzése és a demokratikus politikai oldal konszolidálása jelentette kettős célrendszeren belüli feszültség.
Bajnaiéknak sem lesz könnyebb. Náluk nehezebb helyzetbe csak az LMP kerül majd pillanatokon belül, amelynek identitása a korai SZDSZ-hez és Fideszhez hasonlóan az antikommunista és a liberális demokrácia iránt elkötelezett politikai törekvések kettősségére épül. A kettő közti preferenciát illetően eddig is tudathasadásos zöldek a Bajnai-mozgalom megjelenése után nem sokáig halogathatják a választást. És ahogy a Fideszből annak idején kiváltak a liberális demokrácia értékeinek védelmét elsődlegesnek tekintők, jó eséllyel így lesz ez az LMP-ben is.
Egy harminc százalék körüli MSZP és egy húsz százalék körüli támogatottságú Bajnai-mozgalom elég lehet a Fidesz ellenzékbe küldéséhez, a demokrata oldal kétharmados győzelméhez azonban a DK-ra és az LMP liberálisaira is szükség lehet. A magyar demokrácia konszolidálásához azonban még egy ilyen széles koalíció győzelme sem lesz elegendő. Ahhoz a jobboldalon belüli paradigmaváltás kell: a Nyugat-ellenes, antimodernizációs politika felváltása a liberális demokrácia alapszabályait tisztelő, európai terminusokban értelmezhető konzervativizmussal. Magyarország csak ezután léphet át a múltból a jövőbe.
