A korábbi többszörös miniszterelnök Peresz a modern Izrael történetének egyik legbefolyásosabb, Nobel-békedíjas politikusa, az 1995-ben meggyilkolt Jitzhak Rabin szövetségese és politikai örököse. Kacav, bár szintén hosszú és sikeres politikai karriert tudhatott maga mögött, sosem volt sem a pártja, sem az ország vezetője: legmagasabb tisztsége az 1996-1999 között betöltött miniszterelnök-helyettesi poszt volt. Peresz mintegy a helyére került volna az államelnöki székben: az alapító atyák egyik legnagyobbikaként, akinek első katonai megbízatását maga David Ben-Gurion adta 1947-ben, Izrael Állam legmagasabb, noha teljességgel ceremoniális jellegű politikai tisztségében fejezte volna be pályáját. Koalíciós képviselőtársai egy része azonban az ellenzéki jelöltre szavazott.
Kacav elnöksége katasztrófába torkollott: az ellene 2006-ban felhozott szexuális visszaéléseket, erőszakot és hatalommal való visszaélést tartalmazó vádak 2007-ben - két héttel elnöki mandátumának lejárta előtt - a lemondásához vezettek. 2011 novemberében az izraeli legfelsőbb bíróság megerősítette a rá kiszabott hétéves ítéletet, aminek letöltését decemberben kezdte meg. Cellatársa az a Slomo Benizri, aki az ultraortodox Sasz párt színeiben egészségügyi miniszteri posztot töltött be a Barak-kormányban: 2009-ben megvesztegetésért jogerősen négy évre ítélték. Most Kacavval együtt tanulmányozza a Tórát a börtön vallásos elítéltek számára kialakított részlegében, naponta kétszer, a reggel fél ötös ébresztés után.
Pereszt, immár az Ariel Saron által 2005-ben létrehozott Kadima színeiben, 2007-ben elnöknek választotta a knesszet. Ma 88 évesen ő a világ legidősebb választott államfője. Alkotmányos szerepe ceremoniális, de politikai súlya nem csekély. Nemzetközi tanácskozások rendszeres résztvevője; a minap az amerikai Time magazinnak nyilatkozott a békefolyamatról, az iráni atomfenyegetésről és Izrael jövőjéről. Hogy vele szemben Kacav annak idején labdába rúghatott, az kizárólag annak volt a következménye, hogy Izrael elnökét a választók nem közvetlenül, hanem parlamenti képviselőik szavazatai útján választják meg.
Ez nem véletlenül van így: az elnökök hagyományosan nem sok vizet zavarnak az izraeli politikában, amelynek domináns alakja a kormányfő. Az elnök szerepe szimbolikus, személye azonban alkalmas a politikai rendszerbe vetett közbizalom növelésére. Ez a parlamentáris demokrácia klasszikus államfői szerepe: az elnök a politikai konfliktusok felett áll, érdemi politikai döntéseket csak kivételes helyzetekben hoz, a politikai közösség egészét képviseli, és tevékenységéért csak a választópolgároknak felel. Tisztségéhez a parlamentnek felelős miniszterelnökénél hangsúlyozottan gyengébb politikai legitimáció társul: azért nem közvetlenül választják, hogy eszébe se juthasson széles választói támogatására hivatkozva politikailag ellenpontozni a végrehajtó hatalom gyakorlóit.
Miért lett gyenge az elnök?
Így gondolkodtak a magyar köztársasági elnöki tisztség alkotmányos szerepének meghatározásakor a III. köztársaság 1989-90-es alapító atyái is. Az államfő közvetlen megválasztása, ami mellett az MSZMP érvelt (és amit a kerekasztal-tárgyalásokon az MDF is elfogadott), a legnépszerűbb pártállami vezető, Pozsgay Imre számára jelentett volna politikai túlélési lehetőséget, nyilván korlátozva a demokratikusan megválasztandó kormány autoritását. Ezt megakadályozandó az SZDSZ előbb a Fidesz-szel, a Szociáldemokrata Párttal és a Kisgazdapárttal együtt népszavazást kezdeményezett, majd immár parlamenti erőként az MDF-fel kötött megállapodást a közvetett, parlament általi elnökválasztás intézményesítéséről.
A gyenge, parlament által választott elnöki intézmény máig alapeleme alkotmányos berendezkedésünknek: a végrehajtó hatalom egyetlen, megkérdőjelezhetetlen intézményi felhatalmazással rendelkező birtokosa a kormány és annak vezetője. A köztársaság 1989-90-es megalapítói a politikai stabilitás letéteményesének a stabil parlamenti többségre támaszkodó, erős kormányfőt tekintették, akinek politikai mozgásterét veszélyesen beszűkíthetné egy erős választói legitimációval rendelkező államfő. Az alapítók attól is joggal tarthattak, hogy egy közvetlenül választott államfő hatalmi törekvései hátráltatnák a képviseleti demokrácia megerősödését, a tekintélyelvűség veszélyének téve ki az épp csak létrejött köztársaságot.
Az alapítók elérték a céljukat: a miniszterelnöki hatalmat még a kormánnyal politikailag szemben álló köztársasági elnökök sem ásták alá az elmúlt évtizedekben, tekintélyelvű veszélyt pedig soha egyetlen elnök sem jelentett a rendszerváltás óta. A magyar demokrácia nem miattuk jutott ebek harmincadjára: a tekintélyelvű rendszervisszaváltást kétharmados parlamenti többsége birtokában az egykori liberális rendszerváltó Fidesz hajtotta végre az egykori liberális rendszerváltó Orbán Viktorral az élén.
A kérdés ma, több mint húsz évvel a rendszerváltás után az, hogyan kerülhetett sor a III. köztársaság alkotmányos felszámolására: mi vezetett a liberális demokrácia bukásához és a tekintélyelvű alternatívák nyomasztó politikai fölényéhez? A mostani államfőválasztás apropóján érdemes végiggondolni, hogy milyen pontokon járulhattak hozzá a köztársaság intézményes berendezkedésének hibái a demokrácia kudarcához.
Miért tombolhat a kétharmad?
A liberális politikai gondolkodás főárama nem ismeri ezt a kérdést: szerinte a köztársaság intézményi rendje - a kisebb és bölcs döntésekkel orvosolható működési zavaroktól eltekintve - megfelelő keretet biztosított a demokratikus kormányzásnak. A baj nem az intézményrendszerrel, hanem annak működtetőivel volt. A politikai osztály bizonyult korruptnak, rövidlátónak és tehetségtelennek - vagyis méltatlannak a közbizalomra.
Én azonban másképp látom. Szerintem a magyar politikai osztály semmivel sem volt korruptabb, rövidlátóbb és tehetségtelenebb, mint más kelet-közép-európai országok vezetői. Sőt, ez az elit az igazán válságos helyzetekben, mint az 1990-es taxisblokád vagy az 1995-ös és a 2008-as gazdasági válság, többnyire kifejezetten jól vizsgázott. Azt is tévedésnek tartom, hogy a politikai osztály ellenérdekelt szereplői képtelenek voltak az egymással való együttműködésre. Ezt tucatnyi, a mindenkori kormányzó többség határain túlnyúló támogatottságú állami tisztségviselő megválasztása, kétharmados törvények és parlamenti döntések sora cáfolja. De cáfolja az az elterjedt és bizonyára nem alaptalan nézet is, miszerint az MSZP és a Fidesz köré szervezett gazdasági érdekcsoportok szétmutyizták a köztársaságot. A mutyizás ugyanis, gondoljunk bármit az erkölcsi tartalmáról, gördülékeny együttműködést igényel.
A magyar demokráciát tehát nem a politikai osztály minősége buktatta meg, hanem a politikai osztály stratégiáit meghatározó intézményi keretek és normarendszerek. A bajt részben pont az okozta, hogy túl jól sikerült a kormányfő alkotmányos szerepének megerősítése: mivel a magyar miniszterelnök intézményes politikai riválisok nélkül uralja a terepet, a tekintélyelvű jobboldal számára racionális stratégia volt kivárni, amíg egyszer kétharmados parlamenti többség birtokában alapíthat kormányt, hogy azután a saját képére formálja a rendszert. "Csak egyszer kell győznünk, de akkor nagyon" - mondta valamelyik választási veresége után Orbán Viktor, és igaza volt.
A magyar kormányfőnek ugyanis csak alkotmányos kontrolljai vannak, kétharmados szabályok és elvben független állami intézmények formájában. A politikai autoritáson senkivel nem kell osztoznia: nincsenek tőle függetlenül megválasztott törvényhozási vagy tartományi vezetők, és nincs önálló politikai legitimitással rendelkező köztársasági elnök sem. Nem véletlen, hogy a mindenkori kormányfővel szembeni intézményes politikai ellensúly szerepét a demokratikus köztársaság történetében leginkább a közvetlen választói felhatalmazással rendelkező budapesti főpolgármester töltötte be. Ennek a szerepnek a nyomai még a mai, végletesen egypólusú politikai berendezkedésben is kitapinthatók.
Ha a kormányfő a kétharmados parlamenti többség birtokában maga uralja az alkotmányos rendszert, és ha a saját politikai táborának normái lehetővé teszik - vagy éppenséggel kifejezetten igénylik - a tekintélyelvű hatalomgyakorlást, akkor a hatalmi piramis csúcsán álló személy azt tesz, amit akar. Akár az érdemi politikai verseny lehetőségét is kiiktathatja, mint azt Orbán a centrális erőtérről szóló elképzeléssel jó előre be is harangozta. A nem várt, de teljesen mégsem kizárható választási vereség esetén kétharmados rangra emelt közpolitikai szabályok és parlamenti ciklusokon messze túlnyúló időre kinevezett állami vezetők segítségével béníthatja meg a kormányzást, vagy ha éppen úgy akarja, praktikusan kivezetheti az országot az Európai Unióból. Nincs, és az adott intézményi keretek között nem is egykönnyen születhet olyan politikai erő, amely ebben érdemben akadályozhatná.
Miért nem történt meg mindez más kelet-közép-európai országokban, amelyek vezető politikai erői közül nem egy nyilvánvalóan legalább olyan tekintélyelvű, mint a magyar jobboldal? Azért, mert a politikai intézményrendszer egyetlen más országban sem olyannyira egypólusú, mint nálunk. A parlament alsóházát Magyarországon kívül mindenütt listás jellegű rendszerekben választják, ami többnyire eleve plurális, sokpólusú és viszonylag könnyen változtatható pártrendszereket eredményez. Csehországban, Lengyelországban, Romániában és Szlovéniában a törvényhozás felsőháza, a térség számos országában pedig a végrehajtó hatalom gyakorlásában részt vevő erős regionális önkormányzatok is érdemi politikai autoritással rendelkeznek. Mindez a magyarnál összetettebb, dinamikusabb és versengőbb politikai rendszert eredményez, amelynek fontos szereplője a 2013-tól immár Csehországban is - azaz a térségben hazánkat leszámítva immár mindenütt - közvetlenül megválasztott köztársasági elnök.
Az elnök erős, a törvényhozástól független politikai legitimitása olyan helyzetet teremt, amikor a kormány politikai törekvéseit egy hasonlóan erős választói felhatalmazással rendelkező, noha a végrehajtó hatalom gyakorlásában Lengyelországot és Romániát leszámítva részt nem vállaló szereplő ellensúlyozhatja. Ennek természetesen lehetnek költségei - például az elnök megakadályozhatja a gazdasági vagy a társadalompolitikai reformokat -, ám az egymást kölcsönösen korlátozó politikai autoritások dinamikus egyensúlya ennél jóval nagyobb hasznokat eredményezhet. A gazdasági-társadalmi reformoknál maradva például segíthet az alternatív megfontolások politikai képviseletében, ezzel erősítve a reformfolyamat egészét, vagy - ha szükségesnek látja - akár politikailag mozgósíthatja a közvéleményt a kormány ellen.
Áder Jánossal nem az a baj, hogy úgymond "pártkatona". Egy többpárti demokráciában az a normális, ha egy politikai tisztség betöltésére jelölt személynek van pártkötődése. A baj az, hogy Ádernek Schmitthez hasonlóan nincs politikai autonómiája a megbízójával, vagyis Orbán Viktorral szemben.
A magyar alkotmányos gyakorlatban talán csak Göncz Árpád és Sólyom László volt képes köztársasági elnökként politikai ellensúlyt felmutatni a hivatalban lévő kormányfővel szemben. Ráadásul Göncz ezt csak "ellenzéki elnök" korában tette: második ciklusában kritikátlanná vált a kormánytöbbséggel szemben, ezzel elveszítve politikai súlyát, amit azután nem is tudott visszanyerni Orbán első kormányalakítását követően. Sólyom megválasztása a baloldali többség inkompetenciájából fakadt; és a hozzá nyilvánvalóan közelebb álló jobboldal kormányra kerülve már nem tartott igényt morális és politikai integritására az elnöki székben. A parlament általi elnökválasztás csak különleges helyzetek és különleges személyek esetében termel ki szuverén elnököket. A tipikus parlament által választott elnöknek jó eséllyel a nevét is rég elfelejtettük. Tudja valaki, hogy Adenauer idején ki volt az NSZK elnöke? Nem? Akkor az illető jól végezte a dolgát.
A kontrollszerepre képes, autonóm politikai személyiséggel rendelkező elnököket többnyire közvetlenül választják. Ma Magyarországon különösen nagy szükség volna egy ilyen elnökre. Könnyen lehet, hogy jobboldali lenne, de önálló legitimitással rendelkező politikai szereplőként így is ellensúlyt jelenthetne a miniszterelnökkel szemben. A következő évek legfontosabb politikai kérdése az lesz, hogyan szabadulhatunk meg az Orbán-rendszertől. Hogyan bonthatjuk le az egyetlen centrumból ellenőrzött, saját választási vereségének túlélésére is berendezkedett hatalmi gépezetet, amely nem pusztán a szabadságunkat semmisíti meg, hanem a demokratikus társadalmi lét legelemibb közmegegyezéseit is? Hogyan szabadulhatunk meg a centrális erőtértől, aminek lényege a politikai alternatívák elfojtása? Az egyik legegyszerűbb és leghatékonyabb megoldást erre a közvetlenül megválasztott ellenzéki elnök jelenthetné. Egyetlen, jól megválasztott elnökjelölt csatasorba küldése ugyanis jóval szerényebb anyagi és politikai erőforrásokat igényel, mint egy országszerte versenyképes politikai alternatívát kínáló ellenzéki összefogás megszervezése.
*
Orbán tudja ezt, ezért eszébe sem jut a közvetlen elnökválasztás bevezetése. Ám az ellenzék még mozgósíthatná mellette a közvéleményt: a korlátozott intézményes hatalommal rendelkező elnök közvetlen megválasztása nem a parlamentáris demokrácia hagyományának elárulása volna, hanem az újraélesztését és kiegyensúlyozottabb működését szolgáló korrekció. Meglehet, hogy a magyar demokraták még jó ideig nem rendelkeznek majd egy Simon Peresz-kaliberű elnökjelölttel. De a hatalmukkal minden tekintetben visszaélő Kacavok legyőzéséhez egy közvetlen elnökválasztáson már egy átlagosan tisztességes jelölt is elég lehet.
