Ha október, akkor sör.
Dubaiban a sör ugyanolyan: hajóval jött, eredeti. A bögyös, szőke pincérnők is megvannak. Mondjuk festett szőkék Tádzsikisztánból, de a fontosabb anatómiai jellemzők azért garantáltak. A vörös fejű, részeg európai expatek mellett kissé elveszettnek látszó kenyai mérnök, indiai kötvénykereskedő és önfeledt arab lányok is felfedezhetők. Az amerikai orvoscsoport konferencián van itt, ők sem értik, de nem bánják. Kolbászt mindenki nyom, egyesek csak a helyi marhaverziót. A szigor alól a sör valahogy kivétel.
Szép. Itt már bármi megeshet. És ahogy az elmúlt négy hét gyönyörűen illusztrálja is: a Bármi pontosan az, ami éppen megesik. A Bármi tárgya azonban ebben az esetben nem sör, hanem pénz. Pontosabban: a mi pénzünk. Az Összes Pénzünk.
Ezen a ponton vissza is bóklásznék jelen eszszém alcímére. Tényleg: mi a fene is történik a világgazdasággal? Ha az arab sivatagban argentin nők hörpintgetnek német nedűt, akkor az mégsem a Kánaán? Lehet, hogy mégsem. De a világ közben elglobalizálódott politikusaink feje felett. Az már minden ép értelmű kiscsoportosnak világos, hogy Télapó vagy létezik, vagy nem, de a nemzetállamnak tutira lőttek - ám a Világ Vezérei még mindig kavicsban számolnak.
Ahogy Duronelly Péter kiváló cikke az előző oldalakon gyönyörűen szemlélteti, a világgazdaság idegrendszere többé-kevésbe szép, globális hálóformát öltött. Ezt a méretes, mindent elérő idegrendszert nem egy hatalmas nagy agy, hanem egy halom versengő kis agyacska (az imént gyalázott nemzetállami agyak) kívánta vezérelni - egymásnak ellentmondó, ám rendkívül határozott parancsokkal. Lett is idegeskedés, meg komfortzabálás, meg menedzserszindróma. Ugye. A szélütés csak a hülye kis állam-agyakat lepte meg.
No, akkor ezzel itt végeztünk is. Ha globális összeomlás, akkor globális beavatkozás is kell. Kész, passz.
Ámde!
Képzeljünk el egy olyan hidat, amelynek mindegyik oszlopát egy másik csapat építi. Ha az egyik bénázik, és az oszlop háromszor leomlik, mielőtt felér, az a többinek egyre megy. Amíg épül. Ha már kész a híd, akkor az kezd el omlani - ezért elég fura volna azt gondolni, hogy majd az egyik oszlop kimarad az omlásból.
A pech az, hogy mi mind csak egy-egy oszlopot tudunk építeni. Basszus, hidunk még nem volt. Az összes szerszámunk, amivel rendbe lehetne hozni, használhatatlan. Mindegyik arra jó, hogy a "helyi gazdaság"-oszlopokkal bíbelődjünk. Hogy az egésszel együtt mi legyen - gőzünk sincs. Egész hidat megtartó szuperszerszámunk sincs még. Azt sem tudjuk, hogy néz ki. Az eddigi rendkívül okos - és főleg hatásos, haha - próbálkozás körülbelül úgy hangzott, hogy simogassuk meg a hozzánk legközebb levő oszlopot, és kiáltsunk hangosan: "Híd, ne ess le! Híd, ne ess le!" Ez eddig még nem jött be, úgyhogy most még hangosabb kiáltozásra kell készülni. Pedig akadnának azért páran, akik oszlop helyett inkább hidat szeretnének érteni, és akik szerint teljesen egyértelmű, hogy valamit együtt kellene csinálni ezzel a híddal. Úgy tűnik azonban, hogy amíg nem dől le az egész, mindenki csak a saját oszlopáért aggódik. "Mentsük meg a hidat! Tartsa mindenki az én oszlopomat."
És ez egyre rosszabb lesz. Kis oszlopmentés, egy nap. Egy nagy darab híd leesik. Nagy oszlopmentés, két nap. Még egy darab lesik. Óriási oszlopmentés. Még két nap. Már a fele lent van.
Ami működne, azt mindenki utálja (globális reguláció, világjegybank, globális kormány). De mondjuk enni se rossz.
Valamiben muszáj lesz engedni.
*
Érdekes, hogy mennyire hasonlít a közgazdaságtan sanyarú állapota a 1929-es helyzethez. Akkor is azt gondolták a mi vezéreink, hogy ők márpedig tudják, mi van. Volna itt, ugye, egy halom piac. Ezekről mindent tudnak, külön-külön. Mindenféle nagyon tudományosnak látszó tételek láttak napvilágot: ha az összeset ismered, kivéve egyet, akkor valójában azt is ismered. Mintha fizika lenne. Csak az volt a probléma, hogy amikor ez a pompásan leírt rendszer összeomlott, akkor nem úgy akart viselkedni, ahogy az elő volt írva. És csak álltak és álltak. Próbálták ezt a technikát, azt a technikát. Ezt a piacot megmenteni, azt a piacot megmenteni. De nem akart sikerülni. Minden csak egyre rosszabb lett.
És akkor jött ez a Keynes nevű pofa, aki egyetlen értelmes dolgot csinált, de azzal ment valamire. Kitalálta azt, hogy a gazdaság több, mint a piacok összessége. Az egész, egyben, az a fontos. Előállt egy csomó új fogalommal: kormányköltekezés, infláció, munkanélküliség. Játsszunk ezekkel, hátha meszszebbre jutunk. És lőn. (Igaz, minden mást elbaltázott. Amit ezekkel a fogalmakkal összeeszkábált, az - enyhe eufemizmussal - nem állta ki az idők próbáját. Annyira nem, hogy fő könyvének egyes fejezetei egymással is teljes ellentmondásban vannak, amit manapság már nemigen lehetne átnyomni. Sajnos.)
Ez azért izgalmas, mert a '29-es helyzet mintha hasonlítana a mostanira. A leírásaink, amikről azt gondoltuk, hogy mind tutik, és már csak csiszolgatni kell őket, egytől egyig országokra vonatkoztak, miközben a magasabb szerveződési szinten nincs se fogalom, se elmélet, se semmi. 1929-ben a makrogazdaságot akarták piaci modellekkel leírni, és nagy bukás lett belőle. Ma a globális gazdaságot akarjuk makromodellekkel leírni. Eddig ez sem sokkal sikeresebb.
Szóval volna igény a globális közgazdaságra. De se adatunk nincsen, se tudásunk arról, hogy a globális pontosan miben is különbözik egy nagyon nagy makrogazdaságtól.
A jó hír az, hogy a mostani válság majd ellát mind a kettővel.
*
Mindenesetre én addig is ideszólítanám ezt a kedves tádzsik lányt, hozzon már még egy korsót a bajor léből. Majd megkérdem, mit gondol a világgazdasági válságról.
Hátha.
A szerző Oxfordban élő közgazdász, elemző. Blogja: globalstructures.blogspot.com.
