Osztap Bender meghódítja Ibériát - A Postabankról

  • Király Júlia
  • 2006. július 20.

Publicisztika

2006. július 11-én nem történt más, mint amire két éve, a vádirat megszületésekor néhány, a Postabank-ügyet közelről ismerő jogász és közgazdász felhívta a figyelmet, és amit Várhegyi Éva 2004 végén éppen e lap hasábjain jósolt meg: "...a valószínűbb eset, hogy a bíróság egyik vád alapján sem ítéli el Princzet. Ekkor ő is elmondhatja magáról azt, amit Osztap Bender, a nagy kombinátor mondott: "Hát persze, angyal nem vagyok (...), de respektálom a büntető törvénykönyvet." (Lásd: Védirat, Magyar Narancs, 2004. december 16.)

2006. július 11-én nem történt más, mint amire két éve, a vádirat megszületésekor néhány, a Postabank-ügyet közelről ismerő jogász és közgazdász felhívta a figyelmet, és amit Várhegyi Éva 2004 végén éppen e lap hasábjain jósolt meg: "...a valószínűbb eset, hogy a bíróság egyik vád alapján sem ítéli el Princzet. Ekkor ő is elmondhatja magáról azt, amit Osztap Bender, a nagy kombinátor mondott: "Hát persze, angyal nem vagyok (...), de respektálom a büntető törvénykönyvet." (Lásd: Védirat, Magyar Narancs, 2004. december 16.)

A "széles közvélemény" most, 2006. július 11-én szembesült a szűk szakma két évvel ezelőtti balsejtelmeinek valóra válásával. A benyújtott vádirat alapján dr. Diósi Erzsébet (aki nem kevesek szerint az egyik leghozzáértőbb, legfelkészültebb magyar gazdasági bíró) első fokon felmentette Princz Gábort és társait valamennyi, ellenük felhozott vádpont alól. Valószínűleg mást nem is tehetett. Az m1 Este című műsorának kérdésére a nézők több mint 85 százaléka azt válaszolta, hogy nem tudja elfogadni az ítéletet, mert úgy érzi, most már soha nem fogja megtudni, mi is történt valójában. A "széles közvélemény" becsapottnak érzi magát: számára nem mond semmit, hogy rosszul volt megfogalmazva a vádirat. Nem érti, miért nem fogalmazták meg jól. Nem érti, hogyan lehetséges az, hogy adófizetőként 150 milliárd forintot fordított a Postabank szanálására, hogy kisrészvényesként elvesztette a Postabankba fektetett vagyonát - és kiderül, hogy erről senki sem tehet. Pechünk volt. Ahogy az már lenni szokott.

Pedig - nem jogászként, hanem közgazdászként elemezve az eseményeket - nem úgy tűnik, hogy az ezeréves magyar balsors játszotta volna a fő szerepet e történetben. Ha ugyanis egy bankról bebizonyosodik, hogy

elvesztette tőkéjét

- márpedig ezt a Postabank esetében senki nem tagadta és nem tagadja -, akkor az a bank, az a bankvezetés nem volt prudens. Függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul írták meg a vádiratot, s hogy Princz Gábort és vezetőtársait e vádirat alapján elítélték-e vagy felmentették. Egy banktól tulajdonosai és betétesei ugyanis nemcsak azt várják el, hogy jövedelmező, de azt is, hogy prudens legyen. A latin eredetű "prudencia" szó okosságot, előrelátást jelent. Az angolszász pénzügyi szabályok ezt a "prudent man" formulával fejezik ki. Egy pénzintézetnek minden döntési helyzetben úgy kell eljárnia, ahogy az adott szituációban egy előrelátó, okos ember viselkedne. A bank abból él, hogy kockázatokat vállal - ezért nemcsak pillanatnyi nyereségét nézegeti, hanem folyamatosan elemzi a kockázatvállalásából esetlegesen bekövetkező jövőbeli veszteségeit is. Mérlegeli, hogy adósa egyáltalán nem vagy csak késlekedve fog fizetni, hogy a kamatok esetleg felmennek, vagy éppen csökkenni fognak, és ezen ő veszít, hogy az ingadozó árfolyamok átértékelik eszközeit és a többi. A prudens bankvezetés minden egyes döntése előtt végiggondolja ezeket. Részben, hogy ne veszítse el tulajdonosai vagyonát, részben - és ez a keményebb tiltás -, hogy jövőbeli veszteségei még a legrosszabb esetben se haladják meg saját vagyonát, mert ekkor bizony betétesei pénzét élné már fel.

Princz Gábor és vezetőtársai nem viselkedtek prudens bankárként. Megtévesztették betéteseiket. Nem a magas kamattal, ami a vádiratban szerepelt, hanem azzal, hogy miközben akkora kockázatot vállaltak, amivel betéteseik pénzét veszélyeztették, úgy viselkedtek, mintha ugyanolyan biztonságos bank lennének, mint mondjuk a korabeli OTP. Valójában elvesztették betéteseik pénzének jelentős részét. A helyzettel való szembenézéstől a Postabank több mint egymillió betétesét csak az kímélte meg, hogy 1998-ban az állam a bank - ily módon az ő pénzük - megmentése és az adófizetők terheinek növelése mellett döntött.

A tőkevesztés tényét nem vitatta eddig senki, hiszen az Állami Számvevőszék 1999. évi 9934 sz. nyilvános jelentését (www.asz.hu) nem kérdőjelezték meg, legfeljebb nem beszéltek róla. Akkor pedig mégiscsak ott tartunk, hogy Princz Gábor és vezetőtársai, akik látszatra Magyarország egyik legsikeresebb bankját építgették, tevékenységük során elvesztették e bank tőkéjét, és ezzel betéteseik pénzének biztonságát kockáztatták. Ez pedig a betétesek szempontjából, a prudent man elv értelmében több mint hiba, ez bűn. Akár jól van megfogalmazva a vádirat, akár nem.

De ne csak általánosságokban beszéljünk. Emeljünk ki e hosszú történetből egy olyan részletet, amely mint cseppben a tenger mutatja meg a bank működését.

A "spanyol ügy"

tankönyvekbe kívánkozó állatorvosi ló, s nyugodtan nevezhetjük az évszázad szélhámosságának. Ma már semmi titkos nincs benne: színről színre szerepel az ÁSZ említett jelentésében. Ez az eset is Osztap Bendert idézi, és nem kétlem, hogy az irodalomban jártas akkori elnök-vezérigazgató gondosan tanulmányozta a nagy kombinátor cselekedeteit, mielőtt ezen ügylet tervét megalkotta.

A "spanyol ügy" előzményei a Postabank "dicsőséges régmúltjához" köthetők, a lendületes előremenekülés hőskorszakához. A bank 1996 júniusában hozta létre az úgynevezett Modus-birodalmat: a B-, a D-, az M-, a P-, az SZ-, a V-, a G- és a Z-Modusokat, ahol a kezdőbetők a bejegyzés helyéül szolgáló városokra (Debrecen, Miskolc, Szeged, Pécs...) utaltak. A Modus-cégekben "tűntek el" a Postabank nem teljesítő hitelei, illetve a hitel/tőke cserével a bank résztulajdonába került cégek. E ponton máris két fontos megfigyelést tehetünk. Az egyik: a banknak már 1996 előtt is bőven voltak bukott hitelei. A másik: hogy e hitelek vesztesége ne terhelje a bank papíron szépen alakuló nyereségét, tulajdonrésszé változtatták őket, így a tényleges veszteségek felmerülését akár évekre elodázták. Ilyenkor szoktam a hallgatóimnak elmondani, hogy egy kockázatitőke-társaság gyakran hasonló befektetéseket végez, hozzátéve, hogy az - szemben a bankkal - tulajdonosai pénzét kockáztatja, akik pontosan tudják, hogy évek múlva vagy busás nyereség üti markukat, vagy mindenük odavész. Egy bank betétesei viszont nem erre szerződnek. És még egy kockázatitőke-társaság sem fektet olyan üzletbe, amelyikről inkább az valószínűsíthető, hogy veszteni, és nem nyerni fog rajta... A Modus-cégek létrehozása nem volt más, mint a veszteség elhalasztásának klasszikus, az akkori szabályok által megengedett eszköze. Azt is hozzá szoktam tenni: a szabályozás is fejlődik, ma már egy ilyen ügylettel nem lehet a veszteséget elkendőzni.

A Modus-cégeket - kis átalakítás után - értékesítették egy, a Postabankhoz fűződő jó kapcsolatairól ismert, mondhatni baráti cégnek, a Dunaholdingnak, persze nem azonnali, hanem halasztott fizetéssel. A döglött követeléseket és részesedéseket tartalmazó Modusok most már a Dunaholdingnál vannak, amely a "halasztott fizetés" értelmében csak abban az ütemben fizet a Postabanknak, ahogy a döglött követeléseket pénzzé tudja tenni. A fizetést pedig, nem meglepő módon, igen hosszú lejáratra, 10 évre halasztották - persze kamatmentesen. A Postabank mérlegéből ezzel "eltűntek" a veszteséget okozó Modus-cégek, és egy "biztonságos" halasztott fizetésű adásvétel került helyükre. Ez maga volt a Nagy Varázslat! A tranzakcióhoz tartozó tanári magyarázat szerint a halasztott fizetésre történő eladás tartalmát tekintve közönséges hitelnyújtás, amelyet azonban nem előz meg a szokásos hitelkockázat-elemzés, megtérülése és jövedelmezősége legalábbis kétes - a prudent man, az előrelátó, okos és óvatos bankvezető ilyen hitelt tehát nem nyújt. Az akkori bankfelügyelet (illetve az általa megbízott könyvvizsgáló) meg is kérdőjelezte az ügyletet, és kötelezte a két felet a jogellenes állapot, azaz a halasztott fizetési konstrukció megszüntetésére. A tranzakciók szépsége az volt, hogy miközben valójában semmi sem változott, csak a nem teljesítő, bukott hitelek öltöttek egyre újabb formát és váltottak tulajdonost, a bank jövedelme - az átértékelések, céltartalék-felszabadítások stb. következtében - papíron folyamatosan nőtt. Az Enron évekkel későbbi kreatív könyveléséről olvasva keblünket nemzeti gőg dagaszthatja - a Postabank-sztori nemcsak izgalmasabb, de könyvelési megoldásai is ezerszer alkotóbbak!

A Modus-cégek sorsa ezzel azonban nem ért véget. A folytatás megértéséhez kirándulást kell tennünk, egészen Spanyolországig.

Ahol ekkoriban lázas golfpálya- és üdülőparadicsom-fejlesztések folytak. Élt-éldegélt itt ekkoriban egy ingatlanfejlesztő vállalat - nevezzük Spanyol Szenyornak -, mely számos kisebb cégen keresztül tulajdonolt bizonyos itteni ingat-lanokat. Ám e cégek oly súlyosan el voltak adósodva, hogy tényleges nettó értékük a nullához közelített. És kétes volt az ingatlanbirodalom értéke is: a leendő golfpályák egy részét meredek, csak kecskelegeltetésre alkalmas lejtőre tervezték, építési-fejlesztési engedély a telekre nem volt, sőt esetenként tervek sem voltak. (Múlt heti vezércikkünkben ezeket a kecskelegelőket libalegelőnek neveztük: az érintettek szíves elnézését kérjük! - a szerk.) Az akkori értékbecslés az ÁSZ-jelentés szerint "az ingatlanoknak azt a jövőbeni értékét becsülte meg, amelyet akkor fognak érni, ha a tervezett fejlesztések hiánytalanul megvalósulnak, és a létesítmények a meghatározott célra használatba vehetők lesznek. Ezzel szemben a tranzakcióban szereplő apportban földingatlanok vannak, melyek értéke a vagyonértékelő cég szerint az apportnál figyelembe vett jövőbeni értéknek csak 13 százaléka."

Foglaljuk össze, hol tartunk most! A Postabank tulajdonában vannak a megannyi embert próbáló tranzakciót megélt, rendkívül "értékes" Modus-cégek. A Spanyol Szenyor tulajdonában vannak a káprázatos értékű spanyol ingatlanokat résztulajdonló, adósságokkal bőven terhelt cégek. Két szép csomag. Egyik nagyjából ugyanannyit ér, mint a másik. Ekkor jött az Osztap Bendert megszégyenítő csereügylet. A bank a Modus-cégcsoportban lévő üzletrészeit 44,5 milliárd forintra becsült értéken elcserélte a Szenyor által felajánlott ingatlantulajdonos cégcsoportért. Ez utóbbi értékét, hogy, hogy nem, éppen 44,5 milliárdban állapították meg! Ezen a ponton a tanítványaim azt szokták kérdezni, hogy ugyan ki és milyen értékelési eljárással tudta eme nevezetes 44,5 milliárd forintos értéket megbecsülni? Válaszolni ilyenkor nem tudok, csak szomorúan fejet csóválni.

A bank ezzel a cserével nemcsak mentesült a Modus-cégek korábbi eladásához folyósított hitel vissza nem fizetése miatti céltartalékképzés alól, hanem még jelentős értéknövekedés utáni nyereséget is elszámolt! A csereügyletet azonban megelőzte egy meglehetősen szokatlan hitelügylet is. A Postabank 1998 nyarán a prudenciális szabályok minimumát sem betartva 41 millió dollár, azaz közel 12 milliárd forint hitelt folyósított egy jelentéktelen alaptőkéjű spanyol cégnek, úgymond ingatlanfejlesztésre. E szerencsés vállalatot nevezzük Spanyol Juniornak. Kis szépséghiba, hogy a Junior birtokában ekkor nem voltak ingatlanok. Érdemes ismét az ÁSZ-t idézni ezen ügylet nem éppen tipikus jellemzőiről: "A döntés-előkészítő előterjesztésben az adóst nem nevesítették. A cégiratok szerint a hitelt felvevő társaság mezőgazdasági termeltetést folytatott, és többéves vesztesége miatt negatív vagyonnal rendelkezett. A bank úgy döntött a hitel odaítéléséről, hogy hitelkérelem nem volt. Az adós személye sem volt ismert, így az adós minősítése és a hitelezési kockázat banki felmérése is elmaradt. Az előterjesztés szerint a felajánlott fedezet értékét - egy értékbecslés alapján - a tervezett ingatlanfejlesztési beruházások megvalósulását követő jövőbeni értéken határozták meg. A fejlesztés megvalósítására azonban semmilyen biztosíték nem volt. A fiktív fedezetértékekkel szemben a 325 ha mezőgazdasági földterület szolgáltatáskori értéke csak mintegy 1-2 millió USD-re tehető, és ez a devizahitel tőkerészének 2,5-5 százalékát fedezte."

Spanyol Junior a tulajdonában nem lévő ingatlanok fejlesztésére felvett, ismételjük még egyszer: 41 millió dolláros, azaz 12 milliárd forintos hitelt aztán továbbadta tulajdonosának, nevezetesen a későbbi cserepartner Spanyol Szenyornak, aki azt Juniornak soha nem fizette vissza. A Juniortól viszont a Postabank hiába követelte vissza a hitelt: Junior sajnos fizetésképtelen lett, és fizetni nem tudott...

Foglaljuk össze a történetet! Kezdetben voltak nem teljesítő, bukásra álló hitelek. Ezekből lettek a Modus-cégek, melyek hosszú vándorlás után végül ismét a banknál landoltak, de a vándorút alatt papíron - és csak azon - csinos profitot termeltek, és még egy 12 milliárdos

állami garanciát

is begyűjtöttek. A Modus-cégek aztán elcserélődtek a hasonló nettó értékű spanyol ingatlanrészeket tulajdonló cégcsoportra, mégpedig 44 milliárdos becsült értéken. A cserepartner egy fizetésképtelen leányát a még meg nem lévő ingatlanok fejlesztése céljából a Postabank finanszírozta, 12 milliárd forinttal. És közben a bank nyeresége papíron egyre nőtt, a betétesek pedig egy fikarcnyit sem aggódtak...

A bank 1998-ban összesített veszteségszámláján ez a tranzakciósorozat volt a legjelentősebb tétel: a fenti összegeket figyelembe véve csak a "spanyol ügyre" közel 55 milliárdos értékvesztést kellett elszámolni. A kezdet a Postabank fénykorába visz, hisz ekkor keletkeztek a végül Modus-cégekben megpihenő rossz kinnlevőségek, a bukott hitelek és a roncs üzletrészek. A nem teljesítő követelések ekkora tömegét felhalmozó pénzintézet vezetéséről pedig bajosan mondható el, hogy a prudens bankolás szabályainak kínos betartása vezérelte volt tevékenységét.

De ne felejtsük, volt e bankvezetésnek egy csendestársa is. Amelyik közben feltőkésítette a bankot, és garanciát vállalt a bank üzleteire, és 1998. augusztus 1-jéig, Princz Gábor menesztéséig egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy az egy prudens többségi tulajdonoshoz illik. Ez a csendestárs a magyar állam volt. Hiszen - minden ellenkező híreszteléssel ellentétben - 1998-ban a tág értelemben vett magyar állam közvetve 63 százalékban tulajdonolta a Postabankot. Nekünk pedig - akik ezt a történetet megismertük, elemeztük, tanítjuk - az a feladatunk, hogy ne felejtsünk. Hogy a jövő bankárait, döntéshozóit, szabályozóit, politikusait, minden érdekeltet mindenkor emlékeztessünk arra: egy bank nem prudens vezetése, a betétesek pénzének veszélyeztetése több mint szakmai hiba, az bűn. Akár szerepel a vádiratban, akár nem. Akár elítélik Princz Gábort és társait, akár nem.

A szerző közgazdász, tanár.

Neked ajánljuk