Oknyomozó újságíróként merültem bele a Portik Tamás nevével fémjelzett, a '90-es évek szervezett bűnözéshez köthető gyilkosságaihoz, robbantásaihoz vezető ügysorozatba. Ezek közül a leghírhedtebb az 1998. július 2-i, négy ember halálát okozó, több tucat sérülttel járó Aranykéz utcai bombamerénylet. A több mint negyedszázada történt bűntények egy része már elévült, más esetekben (így a civil halálos áldozatokkal is járó Aranykéz utcai robbantásnál) pedig jogerős ítélet született. Gondolhatnánk, ebben az ügyben végképp nincs már semmi titok.
De mikor az Aranykéz utcai robbantással meggyilkolt rendőrségi tanú, Boros Tamás halála miatt elítélt Portik Tamással készített interjúmat félbeszakították, aztán betiltották, illetve azt sem engedték, hogy a Fenyő-gyilkosság és az Aranykéz utcai robbantás ítélet szerinti végrehajtójaként életfogytiglanját töltő Jozef Roháč nyilatkozzon nekem, gondolkodóba estem. Ha ezeket az ügyeket megoldották, akkor miért nem lehet beszélni a cselekményekért felelősnek tartott személyekkel? Felkeltette a gyanúmat, hogy az interjú megszakítására, illetve folytatásának megtiltására egy, a hivatalos verziót megkérdőjelező elemzés, illetve a Pintér Sándorra vonatkozó interjúkérdések megküldése után került sor.
Még érdekesebb, ami ezután történt. Épp a Fenyő-gyilkosságról szóló Gyárfás-Portik-per tárgyalása után jártam az Aranykéz utcában, s bár nemegyszer voltam a merénylet helyszínén, ekkor tudatosodott bennem:
semmiféle, a történteket felidéző emléktábla, mementó nincs ott.
Pontosabban: némiképp eldugott helyen található az utcában emléktábla az egyik áldozat, Csesznok Tünde nevével. De azon semmi nem utal a robbantásra, valamint annak többi halálos áldozatára: Boros Tamásra, az ügyvédjére, Szabó Gáborra, valamint a szintén kívülálló Czakó Istvánra. Aki nem ismeri a történteket, aligha tudja, kire, illetve mire emlékeztet a tábla. Így született az ötlet, hogy legyen az Aranykéz utcában a robbantást és következményeit felidéző emlék.
Az V. kerület fideszes polgármesteréhez, Szentgyörgyvölgyi Péterhez, illetve a képviselőkhöz intézett levelemre a címzettek nem reagáltak, helyettük az aljegyző válaszolt. Tájékoztatása szerint "az emléktábla az egykor a kerületben élt kiválóságok (művészek, sportolók, tudósok stb.) emlékét hivatott szolgálni, akiknek a munkássága több évtizeden át a kerülethez volt köthető". Ebből fakadó jogos kérdés, hogy emléktábla csak ilyen célból helyezhető el, semmilyen más (például kegyeleti) célból nem? Csesznok Tünde emléktáblája viszont azt bizonyítja: lehet ilyet elhelyezni, legalábbis eddig az önkormányzatnak nem volt ellene kifogása. (Igaz, levelükből az derül ki, nem is tudnak az utcában lévő emléktábláról.) Az aljegyzői válasz úgy folytatódik, a kerületi hírességeket megörökítő emléktábla "nem azonos a kegyeleti emlékhellyel, mely megrendítő eseményhez kapcsolódik, a megrendítő és tragikus körülmények miatt szólítana meg nagyobb társadalmi réteget, és ezáltal alakulna ki az emléktábla környezetében spontán kegyeleti emlékhely, virágcsokrok, mécsesek elhelyezésével, ami a Belváros történelmi sűrű beépítettsége miatt akadályozhatja a biztonságos közlekedést, balesetveszélyt idézve elő".
Véleményem szerint azonban igenis lehetségesek olyan, megrendítő eseményhez kapcsolódó emlékhelyek vagy -pontok (például a botlatókövek), amelyek úgy hívják fel a figyelmet az ott történt tragédiára, hogy azzal balesetveszélyt nem okoznak. És nyilván egy 25 éve történt eseményre való emlékezés aligha vált már ki olyan, a spontán összegyűlt tömeg miatti tumultust, ami egy most történt megrázó, sokkoló eseménynél elképzelhető volna. A botlatókövekhez hasonlóan (de nyilván más formában, illetve kivitelezésben)
itt is megoldható lenne, hogy méltó módon, a közlekedést nem zavarva emlékezzünk valamilyen műalkotással a robbantás halálos áldozataira, sérültjeire, a fizikai és lelki traumát elszenvedőkre.
De nem is az aljegyző válasza az igazán meghökkentő, hanem az önkormányzat, a kerületet vezető politikusok hallgatása.
A mai napig nem válaszoltak ugyanis a kérdésre: szerintük helyes, legitim törekvés-e, ha erre a tragédiára maradandó, figyelemfelhívó, hiánypótló módon emlékezni akarunk? Ha van most jogi vagy más gyakorlati akadály, készek lennének-e azt valamilyen rendeletmódosítással elhárítani? Gondol-e rá esetleg a helyhatóság, hogy ő maga helyezzen el valamilyen alkotást? Nehezen érthető a kormánypárti többségű önkormányzat hozzáállása, ugyanis a robbantás feltételezett tettesének elfogását a hatalmon lévők komoly fegyvertényként jelentették be. "Azokat juttattuk rács mögé, akik az elmúlt húsz évben a legtöbb erkölcsi és anyagi kárt okozták Magyarországnak" - mondta Pintér Sándor egy 2012. augusztus 30-i, a Heti Válasznak adott interjújában Portik Tamás letartóztatásáról. Eszerint pont nekik állna érdekükben az áldozatokra történő emlékezés.
Más esetekben a Fidesz politikusai nem zárkóztak el az ilyen mementóktól.
A 2009 februárjában meggyilkolt Marian Cozma kézilabdázó emléktábláját Navracsics Tibor akkori miniszterelnök-helyettes avatta fel öt évvel később. Az Olaszliszkán agyonvert Szögi Lajos is kapott emlékművet, pedig ő sem volt híres ember, sportoló vagy művész. Mindkét kegyeleti alkotás a tetthelyen lett elhelyezve. Nem úgy a tatárszentgyörgyi gyilkosságra emlékező szobor, amelynek a település nem akart helyet adni, így végül Békásmegyeren, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség Megbékélés Háza Templomának kertjében adták át.
A felsorolt példáknál rögtön látható a minta. A roma származású elkövetők által megölt, a többségi "fehér" etikumhoz sorolt áldozatoknál fel sem merült, hogy ne lehetne ilyenfajta mementót emelni. A többségi társadalom tagjai által romák sérelmére elkövetett gyilkosságsorozatnál már korántsem volt ilyen konszenzus. Egyetlen, rasszista gyilkosságoktól sújtott település sem kívánta az alkotást befogadni. S valószínűleg nem a kormány-ellenzék szembenállás mentén, hanem azon túl és attól függetlenül van a társadalomban berzenkedés az ötlettel szemben. De mi lehet az oka az V. kerületi döntéshozó politikusok hallgatásának az Aranykéz utcai emléktábla ügyében? Ha az önkormányzat akart volna ilyen műalkotást, rég kivitelezhette volna. Amennyiben eddig nem jutott eszükbe, de jó ötletnek tartják, akkor kaphattak volna az alkalmon. Mikor egy civil kezdeményezést a politika rizikósnak tart, úgy is semlegesítheti, hogy az élére áll, s akár kisajátítja. Ha ez nincs, akkor marad a hallgatás.
Az sem egykönnyen magyarázható, miért nem lehet interjút készíteni a bűntény elkövetőivel, ha az elítélésük jogszerűen történt. Jól látható, hogy a NER (és annak helyi politikusai, valamint a rendszer belügyminisztere, Pintér Sándor, aki a 2010-es évek elején megoldottként tálalta a '90-es évek "döglött aktáit") tíz évvel később már lezárni igyekeznek az ügyet.
Portik korábbi vallomásaiban, nyilatkozataiban fideszes korrupciós szálak is találhatóak. Az egyikben arról beszélt, hogy Rogán Antal kenőpénzt vett át tőle. Ez ugyan nem bizonyított, ám mikor Juhász Péter akkori V. kerületi képviselő Portik vallomása nyomán arról beszélt, "bizonyos üzleti körhöz tartozó személyek kedvező értékbecsléssel és ehhez kapcsolódó önkormányzati jogalkotással biztosított kedvezményes vételárral szerezhettek közvagyont, önkormányzati tulajdont, melyet tovább értékesítve extra profitra tehettek szert", s emiatt Rogán Antal beperelte, a bíró szerint "az igazolható tények Portik vallomását támasztották alá". Így Rogán jogerősen is pert vesztett. Tehát ha nem lehet az Aranykéz utcáért elítéltekkel interjút készíteni, az áldozatoknak szentelt emléktábláról pedig a Belvárost vezető NER-politikus hallgat, az erőteljesen arra utal: valahogy nem érdeke a hatalomnak az erről történő diskurzus. Vajon miért?
