A kormány november közepén némi késéssel tényleg benyújtotta a régóta lebegtetett "szuverenitásvédelminek" hívott, alapvetően különböző civil szervezetek és aktivisták megfélemlítésére alkalmas törvényt, és talán különösebb jóstehetség nélkül kijelenthető, hogy a 2024-es EP-választás, és persze kissé kifacsart módon az ezzel tökéletesen összemosott önkormányzati választás legfőbb toposza is a szuverenitás lesz. A törvényjavaslat aktuális formájában egyelőre a sajtó kimarad a buliból – azért senki ne lepődjön meg majd, ha érkezik egy javaslat a Mi Hazánktól, ami mégis inkább kiterjesztené rá –, de az eddigi értelmezések szerint tulajdonképpen bárkit vizsgálat alá vonhat majd a külön erre létrehozott Szuverenitásvédelmi Hivatal.
A hivatal a jelenlegi állás szerint akkor is rámondhatja, hogy valaki szerinte "külföldi érdekeket szolgál", ha ténylegesen egy forintot sem kapott külföldről, ha pedig ehhez hozzátesszük, hogy a szerv élére Orbán Viktor nevez majd ki vezetőt, a szöveg pedig elképesztően pongyolán van megfogalmazva, akkor a végére nem is maradhat túl sok illúziónk arról, hogy mi a törvénytervezet célja. Elsősorban persze nyilván a propaganda,
egy újabb autoriter jellegű törvényt lehet majd megvédeni az aberrált Nyugattól,
de a 2021-es homofób törvény is így indult, aztán valahogy mégis elkezdtünk könyveket fóliázni. A lényeg, hogy ha életbe lép a törvény, akkor új szintre emelkedhet az amúgy is évek óta tartó üldözése az "idegen érdekek szolgálóinak", márpedig azt nagyon régóta tudjuk, hogy aki szerint máshogy kéne csinálni a dolgokat, mint ahogy a Fidesz szeretné, az idegen érdekeket szolgál, megrendelésre dolgozik stb.
Bár abban a nyelvi kalitkában, amelyben élünk, sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a magyar mainstream jobboldal (ez a gyakorlatban a Fideszt jelenti) radikalizálódása valamiféle egyedi hópehely, de ez ebben a formában nem igaz – igaz, Oroszországot leszámítva egészen példátlan, hogy ez a politika ilyen hosszú ideig biztosít teljhatalmat vezetőknek. Valójában azonban az iszlamofóbiától kezdve a következetesen rosszul használt gender kifejezésen át a szuverenitás mindenek fölé helyezéséig mindez általános jelenség, amelynek különböző elemeit a térséghez méltó módon pár éves csúszással importálta és igazította a helyi viszonyokhoz a kormány.
A szuverenitás központi témává tétele az etatista körök régi kedvelt megoldása, amellyel a leggyakrabban különféle szélsőjobboldali, néha szélsőbaloldali pártok köreiben lehet találkozni. A szuverenitás ebben a kontextusban azt akarná jelenteni, hogy egy adott nép felett egyetlen politikai és jogi hatalom létezik, ez pedig fontosabb, mint akár a gazdasági realitások, akár a nemzetközi jog.
Arról, hogy ezt az agyonglobalizált 2020-as években mennyire érdemes szó szerint venni, sokat elmond a tény, hogy maga a fogalom is a francia abszolút királyi hatalom legitimációját jelentette az 1500-as években. Ez az abszolutista rendben azt takarta, hogy mindig a király érdekei fognak érvényesülni a nemességgel szemben, a király felett pedig már csak Isten van. Évszázadokkal később a nemzetiszocializmus egyik nagy, ha nem a legnagyobb ideológusa, a mai magyar jobboldal által is kedvelt Carl Schmitt szuverénről már olyan politikai hatalomként beszél, amely képes rendkívüli helyzetre hivatkozva felszámolni a jogrendet. A fogalom körüli vitákban nem mélyednénk el, de az sokatmondó, hogy egyes nézetek szerint a szuverenitás mögé bújás mindig diktatúrákat takar, hiszen a kizárólagos, egyedi és korlátozhatatatlan hatalom még akkor is ehhez vezet, ha amúgy a nép viszonylagos többsége erre vágyik, ahogy erre a jelenségre már a népszuverenitás szót szeretjük használni.
A szuverenitás persze épp attól tudott fontos kifejezéssé válni, hogy valószínűleg a használói sincsenek igazán tisztában a pontos jelentésével: ha ugyanis ennyire ragaszkodunk a bezárkózáshoz és a választott kormányok hatalmának oszthatatlanságához a nemzetközi helyzetre való tekintet nélkül, akkor bizony el kéne felejteni a belepofázást mondjuk a határon túli magyarok helyzetébe is. A szuverenitás fogalmának hagyományos értelemben vett elismerése gyakorlatilag kizárja azt, hogy szuverénnek tekintsünk más országokat. Az ilyen ideológiai zavarok persze soha nem voltak akadályai a NER épülésének, a kormány pedig eleve úgy értelmezi az egészet, hogy a négyévente tartott választások útján a nép minden joga a képviselőkre száll.
A két választás közti időszakban pedig ez alapján hozhatnak akár kifejezetten népszerűtlen döntéseket is, ugyanis ilyenkor is a vélt népet képviselik, akár magával a valódi néppel szemben.
Persze bármire ráhúzható, hogy épp a szuverenitást támadja: a magyar kormány a határvédelem szuverén jogára hivatkozva úgy döntött, nem veszi figyelembe a természetesen Magyarország felett is joghatósággal rendelkező Európai Bíróság menekültügyben hozott elmarasztaló ítéletét. A szuverenitás így értelmezve tehát
olyan, mintha valaki közölné, hogy a saját otthonában azt csinál, amit akar, legyen az metamfetamin-főzés vagy a felesége napi szintű verése.
A jelenlegi magyar értelmezés az, hogy ha egy civil szervezet külföldről (leginkább különböző pályázatok útján) kap pénzt, akkor idegen érdekeket szolgál akkor is, ha például az alkotmányban szereplő jogok betartásáért küzd anélkül, hogy bármiféle agendát kapna külföldről. A kormány értelmezésében a népszuverenitás része nem lehet tehát sem a civil szféra, és természetesen az ellenzék sem, hiszen a kormány a maga világában a magyar népet jelenti, annak ellenére, hogy a nép jelentős része továbbra sem erre a hatalomra szavazott.
Valamivel kifejezőbb erre a többség zsarnoksága, amiről legutóbb Ésik Sándor írt talán a legérthetőbben 2021-ben megjelent könyvében: ha egy százfős közösség 51-49 arányban arra szavaz, hogy legyen koriander a vacsorában, és ezek után telepakolják korianderrel az ételt, akkor bár érvényesül a demokrácia, mégis minden második ember öklendezni kezd majd. Ennek a szuverenitásvédelmi értelmezése az, hogy ez a 49 ember tulajdonképpen nem is a közösség része, és a szomszéd kérésére hánytatták meg magunkat.
Talán nem meglepő az sem, hogy a szuverenitás fogalma mögé általában az autoriter, vagy épp autoriterré alakuló rendszerek szoktak hivatkozni az "idegen befolyással szembeni védelem" jegyében. A "mozgalom" zászlóvivője Oroszország, ahol 2012-ben lépett életbe a külföldi ügynökök kötelező regisztrációjáról szóló törvény, ezt azóta háromszor is megszigorították. Legutóbb az ukrajnai háború hatására 2022-ben, azóta gyakorlatilag bárkit külföldi ügynökké lehet nyilvánítani, aki például részt vett egy külföldi szemináriumon, de egy rosszul elhelyezett komment is elég a külföldi ügynökké minősített szervezetek Facebook-oldalára.
Csak néhány példa az orosz szuverenitásértelmezésből: "Szükség van az emberi jogok biztosításának méltányos megközelítésére, amely a kölcsönös tiszteleten alapulna, és figyelembe venné az államok kulturális és történelmi fejlődésének sajátosságait. (...) Hangsúlyozom, hogy a jelenlegi mély válság annak következménye, hogy a kollektív Nyugat országai folyamatosan arra törekszenek, hogy az emberi jogok doktrínáját az államok szuverenitásának megsemmisítésére és a saját uralmuk biztosítására használják fel" – mondta novemberben Putyin az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 75. évfordulója alkalmából Moszkvában megrendezett nemzetközi konferencián a köszöntőjében.
Az orosz elnök tehát az orosz népszuverenitás elleni támadásnak fogja fel – számunkra némileg ismerős módszerrel –, hogy különböző külföldiek problémásnak tartották például a szexuális kisebbségek elleni erőszakot belföldön, vagy civilek tömeges meggyilkolását Ukrajnában. Apropó Ukrajna, idén ősszel az ország lerohanását is az orosz szuverenitás védelmével magyarázta, ahogy a magyar forradalmat fasiszta zendülésként értelmező orosz tankönyv is a kulturális szuverenitás jegyében született meg.
A szuverenitás kérdéskörében Oroszország különösen fontos szereplővé vált, ugyanis egy szomszédos ország lerohanásával tulajdonképpen újradefiniálta azt: a kifejezés már nemcsak az ország határain belüli embertelenségekre ad magyarázatot, hanem egy ország szuverenitásának az is része lett, hogy bármilyen eszközzel elérhesse a maga céljait. Az olyan célokat, mint például valamiféle ködös kultúraegyesítő céllal megsérteni mások országok területi integritását. Ezt azért teheti meg, mert
ebben az értelmezésben a független Ukrajna léte eleve meggyengítette az orosz szuverenitást,
ráadásul mivel az elnök szerint Ukrajnában eleve hiányzott a valódi szuverenitás, úgy az nem is érdemli meg azt a jogot, hogy ne támadják meg.
Az idén elbukott korábbi lengyel kormánypárt, a PiS (Jog és Igazságosság) a szuverenitásvédelemre hivatkozva már 2017-ben elérte, hogy az állam ossza el a civil szervezeteknek járó támogatásokat. 2020-ban a civil szervezetekre vonatkozó elszámolási kötelezettségeket szigorították volna meg olyan fantazmagóriákra hivatkozva, hogy a Greenpeace és társaik például nem is a környezetet védik, hanem nagyobb célok megvalósítására kapnak pénzt. Ez a törvénytervezet végül nem ment át. De megválasztása esetén a szuverenitást emelte volna központi témává a francia szélsőjobboldali Front National is, amelynek vezetője, Marine Le Pen 2021-ben azt mondta, követendő példának tartja a kelet-európai szuverenitást. Ő végül elvesztette a választásokat, szemben azzal a szlovák Robert Ficóval, aki szintén szuverén külpolitikát ígért a kampánya során. Érdekesség, hogy
Európában a legtöbbször a szuverén vagy a "fősodortól eltérő" politika a legtöbbször ilyen-olyan módon az oroszbarátságot szokta körülírni.
Persze Európán kívül is előkerül az idegen érdekek elleni védelem: Kínában tulajdonképpen bárkit zaklathatnak a hatóságok, aki szerintük veszélyezteti a nemzeti egységet, nemzetbiztonságot, az etnikai egységet, a nemzeti és társadalmi érdeket, Indiában pedig már 2010 óta él a külföldi támogatást szabályozó törvény, ami egyszerűen megtiltja bizonyos szervezetek számára a külföldi támogatások elfogadását. Természetesen ezek főleg olyan szervezetek, amelyek kiállnának a hindu nacionalista vezetés által sanyargatott kisebbségekért, vagy a korrupcióval foglalkoznának. Sokukat már be is tiltották, talán sejtheti is az olvasói, miért: mert "a nyugati érdekek kiszolgálói". De hasonló nehezítés létezik Venezuelában is, bár ott azért árnyalja a képet az is, hogy az Egyesült Államok tényleg nagyon szeretné megbuktatni a kormányt.
A szuverenitásvédelmi mozgalomnak közel sem csak az a fő jellemzője, hogy különböző globalistának, liberálisnak és hasonlónak mondott értékeket akarnak felülírni arra hivatkozva, hogy ők a megválasztott vezetők, hanem az is, hogy mérhetetlenül képmutató. Miközben a Fidesz politikusai külföldi érdekek képviselőiként tekintenek azokra, akik szerint problémás különböző kisebbségek megbélyegzése, és épp hivatalt állítanak fel a külföldi beavatkozások elleni védekezésre, addig Mészáros Lőrinc bankja Marine Le Pennek hitelezett a franciaországi választási kampányához, Szlovéniában négymilliárd forintot költöttek el 2021-ig a jobboldali SDS pártsajtójára, de Észak-Macedóniában is jutott egymilliárd forint Orbán szövetségeseinek médiájára.
Ezeket hivatalosan persze magyar üzletemberek magándöntéseinek kell hívni, mint ahogy nyilván az sem beavatkozás a szlovák szuverenitásba, hogy a magyar kormány minden tőle telhetőt megtett azért, hogy az ország magyar kisebbsége a korábban kifejezetten magyarellenes kijelentéseivel turnézó Robert Fico pártjára szavazzon a 2023-as választáson. De persze az is lehet, hogy csak a putyini értelmezésről van már szó: vannak államok, amelyek ezek szerint nem érdemlik meg a szuverenitást. Érdekes módon minden szuverenitásrajongó politikus csak abban biztos, hogy az ő országa nem ilyen.
