Az európai földeralista két alapvetõ állítást fogalmazott meg e hasábokon (lásd: Antal Dániel: Az európai föderalista: Az egységes alkotmány tétjérõl, 2004. május 13.; Az európai föderalista: Arról, hogy alkotmánynak tekinthetõ-e a tervezet, 2004. június 10.). Elõször, hogy az Európai Konvent megalkotta az Európai Unió közjogi értelemben vett alkotmányának szövegét, másodszor, hogy ez az alkotmány föderális berendezkedésû államot konstituál. A föderalista egyik állítása sem tartható.
H
Az egész vita kulcskérdése, hogy mit is tekinthetünk "alkotmánynak" - közjogi értelemben. Mert hiszen van alkotmánya a Független Kisgazdapártnak vagy az Egészségügyi Világszervezetnek is, mégsem gondolunk arra, hogy bármelyik önálló fõhatalommal rendelkezõ politikai entitás lenne. Túl egyszerû lenne persze azzal cáfolni az európai föderalista állítását, ha rámutatnánk: maga az alkotmánynak nevezett dokumentum sem lép fel azzal az igénnyel, hogy alkotmányként ismerjék el, a címe nem véletlenül Treaty Establishing a Constitution for Europe (nyersfordításban: Európa számára alkotmányt megállapító szerzõdés); vagyis a dokumentum is - értelemszerûen a tagállamok közötti - szerzõdésnek tekinti magát.
Közjogi értelemben márpedig csak akkor beszélhetünk alkotmányról, ha - többnyire negatív módon, az alapvetõ emberi jogok sérthetetlenségének elismerésével - kijelöli, hogy a közhatalom mely területeken hozhat a politikai közösség tagjait kötelezõ döntéseket, valamint meghatározza a közhatalom gyakorlásának rendjét. Alkotmánynak tehát azt a jogi dokumentumot tekinthetjük, amelyik más normára vissza nem vezethetõ módon adja meg a felhatalmazást a közhatalom gyakorlására. Az alkotmányszerzõdés viszont (talán így jelölhetjük legpontosabban egy szóval a dokumentumot) nem változtat a tagállamok és az unió közötti viszony legalapvetõbb jellemzõjén, vagyis hogy az unió a tagállamok által, a tagállamok alkotmányai alapján rá átruházott közhatalmat gyakorolja - a tagállamok által kötött nemzetközi szerzõdésben vagy szerzõdésekben meghatározott módon.
Bármilyen fájó lehet is az európai föderalista számára: az alkotmányszerzõdés közjogi értelemben nem egyéb, mint a tagállamok között kötött nemzetközi szerzõdés, amelyben a tagállamok a saját alkotmányuk alapján gyakorolható közhatalom egy részét az unió (döntõen egyébként a tagállamok kormányainak részvételével mûködõ) szerveire ruházzák. Az alkotmányszerzõdés érvényessége tehát a tagállami alkotmányokon alapul, vagyis alkotmánynak nem tekinthetõ.
H
Az európai föderalista szerint az alkotmányszerzõdés révén az Európai Unió "képes az európai emberek közös érdekeit a tagállamok különérdekei fölé emelni, mivel ehhez megfelelõ hatalmat ruházunk rá". Mindez feltételezné, hogy az uniónak olyan, jelentõs hatáskörrel rendelkezõ szervei vannak, amelyek függetlenek a tagállamok politikai vezetõitõl, és legitimitásukat a közös ügyek intézésére kapják. Ezzel szemben a jogszabályalkotás hatásköre - különbözõ egyeztetési és együttdöntési kötelezettségekkel terhelten, de változatlanul - a tagállamok kormányait képviselõ tanács kezében marad; a végrehajtó hatalmat képviselõ bizottságban - igaz, rotációs rendszerben, de - az egyes tagállamok kormányai által jelölt személyek vesznek részt, az Európai Központi Bank vezetõi a tagállamok jegybankjainak elnökei, az Európai Bíróságba ugyancsak a tagállami kormányok jelölnek bírákat. Az uniós döntéshozatal csúcsán az igazán súlyos kérdések eldöntésének színhelye a tagállamok kormányfõibõl, illetve elnökeibõl álló Európai Tanács marad, sõt, ez a leginkább átláthatatlanul mûködõ szerv egy sor olyan szakpolitikai kérdésben is döntõ szerepet kap, amelyben az egyhangú döntéshozatalról a minõsített többségûre tér át az alkotmányszerzõdés, de a tagországok alapvetõ nemzeti érdekeikre hivatkozva adott esetben vétót emelhetnek a döntés ellen.
Az unió legfõbb jellemzõje tehát az alkotmányszerzõdés hatálybalépése után is a tagállami kormányok abszolút domináns helyzete marad. A közvetlenül az európai polgárok által választott Európai Parlament szerepe továbbra is alapvetõen konzultatív, igaz, több kérdésben kvázi vétójogot gyakorolhat - ez azonban eddig sem volt lényegesen másképp. Az alkotmányszerzõdés valóban egyszerûsíti és átláthatóbbá teszi az uniós döntéshozatalt, de azt továbbra is a tagállami kormányok kíméletlen érdekérvényesítése, és nem valami összeurópai érdek kikristályosodása fogja jellemezni.
H
Egy föderáció alapvetõ jellemzõje, hogy az egyes tagállamok nem léphetnek ki belõle egyoldalúan, hiszen a közhatalom gyakorlását meghatározó alapvetõ norma egy föderációban a szövetségi alkotmány; a tagállami szuverenitás csak ott és annyiban érvényesül, amennyiben azt a szövetségi alkotmány megengedi. Mint láttuk, az unióban ez éppen fordítva történik: a tagállami alkotmányok teszik lehetõvé az unió hatalomgyakorlását. Mindezt még világosabbá teszi az alkotmányszerzõdés I-59. cikke, amely lehetõvé teszi az unióból való egyoldalú kilépést, holott ezt eddig az alapító szerzõdések nem tették lehetõvé. Egy föderációban mindez elképzelhetetlen lenne, amit világosan mutat a kanadai legfelsõbb bíróság 1998-as döntése, amely szerint Québecnek nincsen joga egyoldalúan kilépni a szövetségi államból. Az unióból való kilépés lehetõségének kérdése is mutatja, hogy önmagában a hatalomgyakorlás szabályainak ésszerûsítése nemhogy nem feltétlenül erõsíti az unió föderatív jellegét, de egy ebbõl a szempontból kulcsfontosságú kérdésben kifejezetten ellene hat.
H
Az európai föderalista hagyta magát becsapni. Elhitte azt a leginkább a politikai marketing kategóriájába tartozó kijelentést, hogy alkotmányszöveget fogalmaz az Európai Konvent, és mindehhez nagy lelkesedéssel próbál ideológiai hátteret felvázolni.
Nem ártana azonban felidéznie, hogy életképes föderációkat csak olyan államok alkottak és alkotnak, amelyek nyelvi és kulturális szempontból majdnem homogénnek tekinthetõk. Ez a feltétele annak, hogy a föderáció állampolgárai valóban egy politikai közösségnek tekintsék magukat, vagyis elõbb legyenek németek, mint poroszok, elõbb legyenek amerikaiak, mint New Hampshire-iek. Egy olyan sokszínû térségben, mint Európa, aligha jöhet létre valaha is ilyen szintû összetartozás-tudat. Dõreség lenne azt gondolni, hogy egy politikai nemzet mesterségesen létrehozható: a racionálisan megtervezett föderációk sorsáról Közép- és Kelet-Európa államainak polgárai hosszasan tudnának mesélni.
Mindez persze nem gátja annak, hogy az európai nemzetek összehangolják gazdasági, kül- vagy biztonságpolitikájukat, és ehhez hatékony szervezetet hozzanak létre. Ezt azonban balgaság összekeverni a föderációval.
