A mezőgazdasági termelés mennyisége 1998 óta minden évben csökkent, és 2001-ben is csak annyi pozitívum történt, hogy a nagyon kedvező időjárási feltételek következtében az idei gabonatermés megközelíti a nyolcvanas években elért átlagos mennyiséget. Ezzel együtt a magyar agrárium teljesítménye a jelen kormányzati ciklus végén már csak 60 százaléka lesz a tizenkét évvel ezelőttinek. A kisgazda miniszter "offenzív" agrárdiplomáciai lépései és az EU-val időközben kialkudott kereskedelmi kedvezmények ellenére az élelmiszer-gazdaság külpiacainak egynegyedét elveszítette. Az agrárkivitel 600 millió dollárral kevesebb, mint 1997-ben volt. A kormány nyíltan nagyüzemellenes agrárpolitikája következményeképp a vártnál is nagyobb mértékben csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma. 1998 óta mintegy 70 ezer mezőgazdasági munkahely szűnt meg. Ez önmagában nem lett volna baj, ha ezzel párhuzamosan nőtt volna az egyéni vállalkozók száma. Meglepő módon a kisgazda tárcairányítás alatt az egyéni gazdálkodók száma sem gyarapodott, legalábbis nincs hivatalos statisztikai adat, amely egyes kormánytagok erre vonatkozó kijelentéseit alátámasztaná. A KSH adatai szerint a nemzetgazdaságban foglalkoztatottak mindössze 6 százaléka dolgozik jelenleg az agráriumban, miközben a mezőgazdasági munkanélküliek száma az észak-magyarországi és az alföldi régiók egyes megyéiben 15-20 százalékra nőtt. A mostani kormányzati ciklus végére a mezőgazdaság részesedése a nemzetgazdaság által megtermelt GDP-ből kevesebb lesz 4 százaléknál, ezzel a mezőgazdaság marginális jelentőségű ágazattá degradálódik Magyarországon. A mezőgazdaságból élők életszínvonala egyre jobban elmarad a más nemzetgazdasági ágazatokban dolgozókétól, a jövedelemleszakadás mértéke jövőre el fogja érni a minimálbér összegét. A magyar agrárium és vidék hanyatlása a jelen kormányzati ciklusban drámai méreteket öltött. A mezőgazdaság többet veszített gazdasági jelentőségéből, mint korábban egy egész emberöltő alatt. Ami maradt, az már nem elsősorban gazdasági, hanem tartósnak ígérkező szociális probléma, melynek megoldása a 2002-es választásokon győztes pártokra, és tegyük hozzá: javarészt az Európai Unióra hárul majd.
*
Ezzel természetesen Orbán Viktor is tisztában van. Az elmúlt hónapokban több alkalommal is elismerte: a polgári kormány eddig keveset fordított az agrárvilág gondjainak orvoslására. De jobb későn, mint soha, mondta a kormányfő a - sokáig erős MDF-befolyás alatt álló - Magyar Gazdakörök nyári országos tanácskozásán, amikor ismertette a kormány új agrárpolitikai koncepcióját. "A jövő a családi gazdaságoké. A mezőgazdaság jogi és közgazdasági keretfeltételeit úgy fogjuk alakítani, hogy a családi alapon működő mezőgazdasági vállalkozások mielőbb és mindenütt meghatározó tényezői legyenek a magyar agrárgazdaságnak" - jelentette ki a szolnoki fórumon a miniszterelnök. A szót tett követte, és Orbán személyes irányításával elkészült az agrárfordulatot jogi oldalról megalapozó törvénycsomag.
A parlament a napokban kezdi meg a termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény módosításáról, az 1993. évi földrendező és földkiadó bizottságokról szóló törvény, valamint a Fidesz választási programjában már 1998-ban beígért Nemzeti Földalapról (NFA) szóló törvényjavaslatok tárgyalását. A gazdakörök országos fórumán a kormányfő a családi gazdaságokról is törvényt ígért, de ebből, úgy tűnik, ebben a ciklusban már nem lesz semmi. A pletykák szerint azért, mert a miniszterelnököt a zsebszerződések ügyében saját tanácsadó testülete csúnyán megvezette. A kálócfai kihelyezett kormányülésen láthatóan pálinkás hangulatban beígért nagy zsebszerződés-leleplezés, az "osztrák vircsaft" felszámolása továbbra is várat magára. Elismert jogászok ma is értetlenkednek, hogyan futhatott lesre a jogi diplomával rendelkező miniszterelnök a zsebszerződésekkel. Kínos kudarc, amelyet mielőbb feledtetni kellett. Erre szolgált a szövetkezeti külső üzletrészek előrehozott kifizetése és a fentiekben említett törvénycsomag. A benyújtott kormányjavaslatokat elemezve úgy érzem: számos üdvözlendő részeleme ellenére a törvénycsomag elfogadása az agrárgazdaság egészét hátrányosan érintené, emellett több rendelkezése is alkotmányossági aggályokat vet fel.
*
Különösen igaz lehet ez a megállapítás a termőföldről szóló törvény földbérlettel kapcsolatos módosítási javaslataira vonatkozóan. E törvényjavaslat első paragrafusában a kormány a családi gazdaság, valamint a családi gazdálkodó fogalmát a fejlett piacgazdaságokban egyedülálló módon definiálja: "a családi gazdaság legfeljebb 300 hektár nagyságú saját tulajdonú, vagy bérelt területtel rendelkező gazdálkodó család valamennyi termőföldjén, az ahhoz tartozóként leltárban megjelölt ingatlan és ingó vagyontárgyak hasznosításával, legalább egy családtag teljes foglalkoztatásán és a többi családtag közreműködésén alapuló gazdálkodási forma". A "családi gazdálkodó" a családi gazdaságot a családi gazdaság központja szerint illetékes megyei földművelésügyi hivatal nyilvántartásába bejegyeztető személy, aki élethivatásszerűen mezőgazdasági, illetve mezőgazdasági és kiegészítő tevékenységet folytat, szakirányú képzettséggel rendelkezik, vagy ennek hiányában igazolja, hogy legalább öt éve gazdálkodik.
Nekem úgy tűnik, a törvényjavaslat attól igazán családigazdaság-párti, hogy már az első paragrafusban a "családi" jelzőt 12 alkalommal - egyébként ebből ötször nyelvtanilag teljesen szükségtelenül - említi. A törvényszöveg szerzőjét nemcsak ezért térdeltetném kukoricára, hanem azért is, mert a gazdálkodó család lehetséges személyei között mindenkit megemlít, így a házastársat, a kiskorú és nagykorú, a mostoha, az örökbe fogadott és a nevelt gyermeket, csak az ilyen vállalkozásokban leginkább részt vevőket nem, mint például a menyeket, a vőket, a nagypapákat és a nagymamákat.
De félre a tréfával. A törvényjavaslat nem elsősorban a nyakatekert gumidefiníciók miatt érdemel kritikát. Hiszen - és ez a részletes indokolásban is olvasható - a fogalommeghatározások csak azért kerülnének a földtörvénybe, hogy a családi mezőgazdasági vállalkozások támogatásával kapcsolatos rendeletek a törvényben rögzített fogalmakra épülhessenek. A törvényjavaslat igencsak sajátos elképzeléseket fogalmaz meg a földvásárlás és a földbérlet szabályainak megváltoztatására vonatkozóan. A 4. paragrafusban leírt, elővásárlási jogot illető sorrenden inkább csak csodálkozhatunk: a törvényalkotó szándéka szerint sem a közös háztartáson kívül élő közvetlen családtagoknak, sem egyéb rokonnak nem adhatnák el a tulajdonosok a termőföldjüket, ha a területükkel szomszédos családi gazdaság, vagy más helyben lakó családi gazdálkodó, esetleg a Nemzeti Földalap élni akarna elővásárlási jogával. A jelenlegi főfoglalkozásban gazdálkodó haszonbérlő - szerencsétlenségére még nőtlen, agglegény, gyermektelen vagy elvált gazda, esetleg részes művelő - az elővásárlási jogot illetően a hetedik helyre tétetett. Megelőzi őt a családi gazda, annak családtagja, a helyben lakó szomszéd, a helyben lakó (kocsmáros, iparos, tanító stb.?!), és ha esetleg egyikük sem élne az elővásárlási jogával, akkor már csak a közpénzeken felhizlalt, tőkeerős Nemzeti Földalap Kht.-n kell keresztüljutnia. A gazdálkodó bérlő - mint a sok akadályt leküzdő mesebeli parasztlegény - ezek után már tényleg megérdemli, hogy földhöz jusson. Erre azonban kevés esélye lesz, ha a törvényjavaslatot az Országgyűlés a benyújtott változatban fogadja el.
*
Sebaj, lehet gazdálkodni bérelt földön is. Így igaz. Németország keleti tartományaiban a termőföld 90 százalékán bérlők gazdálkodnak, de más uniós tagországokban is a föld fele-harmada bérbeadás útján hasznosul. Magyarországon is hasonló a helyzet. A termőföld több mint felén átalakult termelőszövetkezetek, az állami gazdaságok privatizációja során létrejött agrárgazdaságok és sok tízezer egyéni mezőgazdasági vállalkozó gazdálkodik. Gondolná az ember, miután a társasági formában gazdálkodók földet nem vásárolhatnak, a bérletet illetően a kormány megfelelő jogi védelemben részesíti majd őket. Erre többek között azért lenne szükség, mert Magyarországon e termelői kör adja a minőségi agrártermelés zömét.
De erről is másképp vélekedik a kormány. A módosítandó földtörvény 7. szakaszában a jelenlegitől merőben eltérő sorrendet állapít meg az elő-haszonbérleti jogot illetően. A jelenlegi bérlő az utolsó helyre kerül a haszonbérleti jog gyakorlásában! Megelőzik őt a családi gazdálkodók, a családtagok, a helyben lakó szomszédok, a Nemzeti Földalap Kht., a 12 privatizált állami gazdaság új tulajdonosai, de még a helyben lakó, nem mezőgazdasági tevékenységet folytató állampolgárok is! Azt hiszem, ilyen diszkriminatív haszonbérleti szabályozást sehol a világon nem alkalmaznak. Agrárgazdasági szempontból ez teljesen ésszerűtlen lenne, hiszen a professzionális termelői kör gazdálkodását a bérleti szerződés lejárta után nem tudná folytatni. Így hát arra kell gondolnunk, hogy a javaslat mögött elsősorban a társas mezőgazdasági vállalkozások teljes megsemmisítését célzó politikai elképzelések húzódnak. Ehhez képest a családi gazdálkodók helyzetbe hozása a földbérleti szabályok megváltoztatásával másodrendű kérdésnek tűnik. Nem furcsa, hogy a törvényjavaslatban szó sincs a tőkéjét kockáztató bérlő védelméről? Hol vannak a bérlővédelmi szabályok? Kérdezem: ki miből és hogyan fogja megtéríteni a jelenlegi bérlők által a termőföldön megvalósított beruházások maradványértékét? Vagy ki fizeti a kártérítést akkor, ha például egy társas vállalkozás szakosított tehenészeti telepe melletti földekre a családi gazda vagy akár az NFA érvényesíti előhaszonbérleti jogát, és a takarmánytermő terület elvesztése miatt tönkremegy a több száz milliós értékű vállalkozás? Ha a földtörvény előbérleti jogokra vonatkozó módosításait az Országgyűlés elfogadja, sok száz milliárd forintnyi befektetett tőke értékelődik le a mezőgazdaságban rövid idő alatt. Ez lenne a valós szándék? Merem remélni, hogy nem, mert ha igen, akkor az amúgy is gyenge lábakon álló magyar mezőgazdaság már a csatlakozás előtt megkapja a végső döfést. Ez esetben a csatlakozási tárgyalások végső szakaszában tényleg nem lesz gond a termelési kvótákkal, és egyáltalán, az egész agrárfejezet elfogadásával. Az uniós gazdáknak végképp nem lesz okuk félni a magyar agrártermékek versenyétől.
*
Számos - agrárügyekben jártas - ismerősöm hívott fel a napokban azzal, hogy a földtörvényjavaslat módosításait olvasva olyan érzésük támadt, hogy a kormány új nagybirtokos réteg létrehozásához kíván jogi alapokat teremteni. A családi gazda ugyanis a háromszáz hektár saját tulajdonú földje mellé akár több ezer hektár földet is bérelhetne legálisan. A kormány javaslata szerint egy magánszemély ezentúl 2500 ha nagyságú vagy 50 000 aranykorona értékű termőföldet vehetne haszonbérbe. A Nemzeti Földalapról szóló törvényjavaslatban világosan és egyértelműen megfogalmazódott ez a kormányzati szándék. Az NFA ugyanis kizárólag a családi gazdálkodókat és egyéb egyéni vállalkozókat segítheti a földvásárlásban és a haszonbérletben. A szövetkezetek, a privatizált agrárgazdasági társaságok, a magántulajdonosok által létrehozott jogi személyű vállalkozások számára földbérleti lehetőség csak akkor nyílna meg, ha egyéb bérlőt lasszóval sem tud fogni a közhasznú társaság vezetése. A Nemzeti Földalap egyébként a kincstári vagyon része lesz, de a tulajdonosi jogokat ez esetben nem a pénzügyminiszter, hanem a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter fogja gyakorolni. Ennél azonban sokkal lényegesebb, hogy az NFA Kht. vezetőjét maga a miniszterelnök nevezi ki, mint ahogy a társaságot ellenőrző felügyelőbizottsági tagokat is. Lefordítva: az NFA közvetlen kormány-, azaz Fidesz-befolyás alá kerül. Miután neki lesz bérlő- és vevőkijelölési joga, az olvasók fantáziájára bízom, kikből fogják toborozni az új földesurakat a közeljövőben.
A földrendező és földkiadó bizottságokról szóló 1993. évi II. tv. módosításáról szóló törvényjavaslat elsősorban technikai jellegű. A javasolt változtatások egyértelműen üdvözölhetők, hiszen a kárpótlási törvények következményeként létrejött részaránytulajdonok áldatlan helyzetét kívánja rendezni. Drága játék lesz azonban, ha a parlamentben változtatás nélkül elfogadják a módosításokat. Az osztatlan közös tulajdonban lévő földeket ugyanis kérésre kimérik, és ennek költségeit az állam fogja állni abban az esetben, ha a tulajdonos cserébe öt évig művelési kötelezettséget vállal.
*
A kormány agrárcsomagja bántóan és sokak számára megütközést keltően nagyüzem-, illetve társasvállalkozás-ellenes. Nem arról van szó, hogy ne üdvözölném a kormány családi gazdaságok megerősítésére irányuló intézkedéseit. Magam is évek óta írom és mondom: az országnak előnyös, ha minél több egyéni, családi mezőgazdasági vállalkozás bizonyul életképesnek a csatlakozás idején. Ehhez valóban szükséges egyfajta "pozitív diszkrimináció". De nem hiszem, hogy ennek eléréséhez a nagyüzemi termelővagyon felszámolásán keresztül vezetne az út. Nehéz megérteni, miért akarja a kormány ilyen nyilvánvalóan hidegre tenni a mezőgazdasági társaságokat. A társas vállalkozások adják ugyanis a minőségi árutermelés nagyobbik hányadát, foglalkoztatnak közel 150 ezer olyan mezőgazdasági munkást, aki nem lenne képes egyénileg gazdálkodni. Emellett a nagyüzemek 200-300 ezer kistermelő termelését integrálják, akik finanszírozás hiányában valószínűleg kiszorulnának az árutermelés vérkeringéséből. Végezetül védelmükre még egy szempontot említenék: a társas vállalkozások közteherviselése összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a családi gazdaságoké. Társasági adót, helyi adót, áfát, egészségügyi és szakképzési hozzájárulást, valamint tb-járulékot fizetnek, míg az egyéni mezőgazdasági vállalkozók hatmillió forint árbevételig adómentesek lesznek. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy - néhány ezer főt leszámítva - senki sem fog adót fizetni ebből a vállalkozói körből. A mezőgazdaságban az egyéni gazdák a jelenlegi társadalombiztosítási szabályok szerint nem tartoznak a kötelező társadalombiztosítási rendszer hatálya alá, csupán a minimálbér szerint számított 11 százalék egészségügyi hozzájárulást kell fizetniük. Jó részük nem fizet nyugdíjjárulékot sem, így egyre nő azok száma, akik nyugdíj helyett szociális segélyre szorulnak majd öregkorukban. Szakértői vélemények szerint a jövőben mintegy százezer ilyen mezőgazdasági kényszervállalkozóról kell az államnak valamilyen formában gondoskodnia. Ki fizeti majd a révészt? Nem nehéz kitalálni: ismét az adófizető polgár, akinek vállára önző, igencsak rövid távú politikai érdekből újabb terhet kíván rakni a magát polgárbarátként aposztrofáló kormány.
A szerző agrárszakértő, az Antall-kormány földművelés-ügyi államtitkára.
