Azokat, akik Antal László, a reformközgazdászok szellemi vezetője köpönyegéből bújtak elő, e vergődés nem érte meglepetésként. Hiszen a gazdasági növekedés legfőbb húzóereje, a fogyasztás több mint egy éve stagnál, a beruházások ugyancsak lábhoz tett fegyverrel állnak, s egyedül az export csillantott némi reményt. Ám az export első félévi szárnyalása is megtört: a kiújuló, elhúzódó válság miatt júniusban visszaesett a korábbi dinamika. Ha Kína nem önti a pénzt a saját gazdaságába - márpedig a kínai kormányfő év eleji kijelentése ezt vetítette előre -, akkor megtörik a kínai növekedés is, s vele együtt a Kínába irányuló német és amerikai export. És ennek mégoly enyhe szelétől a kicsi, nyitott és törékeny magyar gazdaság is tüsszögni kezd.
Nem fogyaszt
Azok számára, akik Antal László köpönyegéből bújtak elő, mint Kármán András is, az Orbán-kormány Nemzetgazdasági Minisztériumának adó- és pénzügyi szabályozásért felelős államtitkára, régóta világos, hogy a költségvetési egyensúly érdekében eddig foganatosított változtatások nem optimálisak. Kármán a Hitelintézeti Szemle Antal László emlékének szentelt számában kiváló írásában azt elemzi, hogy hazánkban a költségvetés felzabálja a gazdasági növekedés lehetséges forrásait (A magyar költségvetés kiadási szerkezete nemzetközi összehasonlításban, Hitelintézeti Szemle, 2008/6.). Ekkor Kármán pontosan látta, hogy a 2006 óta alkalmazott terápia nem mérsékli a gazdaság szereplőit megbéklyózó elsődleges kiadások szintjét: hazánkban ez továbbra is 46 százalék felett van, távol a visegrádi országok kívánatos 39 százalékos szintjétől. De Kármán helyesen észrevételezte azt is, hogy az (akkori) erőfeszítések a produktív kiadásokat vágták meg, míg az improduktív kiadások - relatív - szintje még emelkedett is. Ma ehhez biztosan hozzátenné - mint Antal Laci tanítványa -, hogy a 2010 óta bevezetett adóintézkedések is épp a hosszú távú növekedést csapják agyon, hisz azokra a piaci szereplőkre hárítanak nagyobb, aránytalan terheket (telekommunikációs, gyógyszer-, energiatermelő- és szolgáltató, pénzintézeti ipar), akiktől - a beruházások és hitelélet fellendítése által - jelentősen függ a növekedés. Az egykulcsos személyi jövedelemadó viszont épp azoknak teremt többletjövedelmet, akik azt nem költik el. Ebből az adócsökkentésből nem lesz fogyasztás (vagy legalábbis belföldön nem) - viszont 500 milliárdos lyukat üt az államháztartás hajójába.
Markecol
Az államháztartás bevételei és kiadásai közötti rést nem egyszerű feladat betömni. Ahhoz, hogy a hiány a GDP egyetlen százalékával mérséklődjék, 250-270 milliárdnyi adót kell emelni, vagy ennyi kiadást csökkenteni. Hogy jól értsük: személyi jövedelemadónkat ez átlagosan 15 százalékkal növelné. Vagy az összes nyugdíj úgy 12 százalékáról kellene lemondanunk. A kormány a 2011. évi hiányt úgy tudta a GDP 3 százaléka alá vinni, hogy 1200 milliárdos bevételi többletet produkált (erről lásd cikkünket: Széll-tolók zsákmánylesen, Magyar Narancs, 2011. június 9.), és erőteljesen korlátozta a kiadási oldal növekedését is. Ám már ekkor tudni lehetett: a mutatvány a budai kutyavásárra fog emlékeztetni. Ha ebből az építményből bármi bizonytalanná válik - ahogy most a várt növekedésből származó bevételi többlet -, akkor inogni kezd a kártyavár, és pergőtűzszerűen újabb elvonások válnak esedékessé. (Az államháztartás a nemzeti termék kb. 45 százalékát vonja el: ezért ha a GDP várt növekedése egy százalékponttal mérséklődik, az - a 27 ezer milliárdos GDP alapján - 100 milliárd forint kiesést keletkeztet.) Az elkobzott magán-nyugdíjpénztári vagyon államkötvényekben, kincstárjegyben lévő részét a kormány bevonta. Ennek egy (úgy 800 milliárdnyi) részéből az államadósságot csökkentette - ám a maradék helyére (bár egy rövid pillanatra az is csökkentette az adósságot) új papírokat bocsátott ki, és új vállalásokat tett: az idei hiány meg - például - a MÁV és a BKV adósságának fedezésére. Így a bevont és kibocsátott papírok közömbösítik egymást - miközben a költségvetés számvitelileg persze többletet mutat majd.
Ám ha valaki figyelmesen olvassa Kármán András 2008-as cikkét, tudja: ahhoz, hogy hazánk "sereghajtóból" újra "éllovas" legyen, drasztikus beavatkozásokra van szükség. Az államháztartás kiadási oldalán kb. 7-8 százalékpontnyi vágásra - ez körülbelül 2000 milliárd forint lenne. A piaci szereplőket most lebénító adószintnek pedig legalább 5-6 százalékponttal kell alacsonyabbnak lennie. Ez ugyan még mindig nem csökkentené az államadósságot, és csak arra lenne elég, hogy a legfontosabb államháztartási mutatók terén (hiány, a kamatkiadásokat nem tartalmazó elsődleges kiadások, bevételek) versenytársainkkal, a visegrádi országokkal azonos szintre kerüljünk.
De elképzelhető-e, hogy hazánk választópolgárai megszavazzák azt a kormányprogramot, ami a következő évekre avval kecsegtet: a jövedelmük azért fog folyamatosan csökkenni, hogy egyszer utolérjük és túlszárnyaljuk - Szlovákiát? Elképzelhető-e, hogy az ázsiai kistigrisek gyors növekedéséről álmodozó magyar gazdasági elit az ázsiai diktatúrák módszereinek bevezetése nélkül szüretelhesse a gyors gazdasági növekedés gyümölcseit? Elképzelhető-e, hogy más vagyonának, jövedelmének - a szegények és elesettek jövedelmének - markecolása nélkül gazdagodhasson a jól szavazó polgár? "Alkalmatlan tárgyon elkövetett gondolatkísérlet" - mondaná erre egy kócos, gyors beszédű, harmincas éveit taposó fiatalember.
Nem dolgozik
Akkor pedig nem marad más hátra, mint a próbálkozás. Hátha sikerül a Széll Kálmán Tervben 2012-re ígért 550 milliárdos megtakarítást - ami arra szolgált volna, hogy a 2011-es költségvetésben a hiánycsökkentésre lenyúlt 530 milliárdnyi magánnyugdíjvagyon helyére lépjen - további 100 milliárddal megnövelni. Hátha sikerül - miért ne sikerülne? - a 2012-es bázisba beépíteni azt az idén év közben bejelentett elvonást, ami pár minisztérium költségvetését összesen 250 milliárddal nyeste meg? Az állásaikat még megtartó köztisztviselők és közalkalmazottak is biztosan jó példát mutatnak majd, és beérik idei bérükkel, lemondanak pótlékaikról és juttatásaikról. És biztosan sikerül majd kivonni hazánkat a túlzott deficit miatti eljárás hatálya alól: ellenkező esetben ugyanis - minthogy a Merkel-Sarkozy-paktum nyomán az államháztartási hiányukat csökkenteni nem tudó országok eleshetnek az uniós támogatásoktól - a kormány sehogyan se tudná megmenteni az "Új Széchenyi Terv" legfőbb forrását, a kohéziós és strukturális alapokból érkező európai támogatásokat - az ország nagyjainak a javára.
A feladatot a kormány és az ország számára az egyik országnagy, Demján Sándor tette nyilvánvalóvá a Millenárison 2011. június 1-jén megtartott "évértékelőjében". E beszéd láthatóvá tette, hogy mi vár ránk. Demján a hangulati megalapozáshoz a populista jobboldali politika bevált eszközéhez nyúlt. "Egész Magyarország hitelből vacsorázott" - zendített rá. (Reagan is, Bush is szerette a "Cadillacen segélyért érkező munkanélkülit" szapulni.) A nemzetközi "verseny arról szól, hol mennyi a társadalmi költség". Amihez hozzáadódik a bér is: "Hiszen a pénz ára a világon mindenütt egyforma, a nyersanyagé a tőzsde útján egyforma, a technológia az megvásárolható. Két tényező van, a társadalmi költség, ami rávetül a termelésre, és a munkabér." Demján szerint kizárólag a társadalmi költség és a bérek tekintetében tudjuk versenyképesebbé tenni termelésünket, ezért indokolt a kormány társadalmi költségeket csökkenteni kívánó törekvése, amit a vállalkozók is támogatnak. Minthogy Demján szerint Európa lesüllyedő világrész, amely éhezni és nyomorogni fog a fizikai munkások hiánya meg az alacsony népszaporulat miatt ("a süllyedő Európának nincs fizikai munkása, nem szaporodik, és nem tud visszavenni"), Magyarország számára is világos a felemelkedés iránya.
A "társadalmi költség mérséklésének" demjáni jelszava a Széll Kálmán Terv reformjaiban köszön vissza. A korkedvezményes és a rokkantnyugdíjak felülvizsgálatában. Az álláskeresőket és a betegszabadságon lévőket a járadék és a biztosítás csökkentése hajtja majd vissza a munkapiacra - ha nem akarnak éhen halni. A közmunkások, a bukott devizahitelesek konténervárosai azt ígérik, hogy a magyar ugar nem marad műveletlen Gyöngyöspatától "csáig. Az iskolásoknak sem kell 15 éves koruk után is az iskolapadban sínylődniük, végre kimehetnek a szabad levegőre: árkot kapirgálni. Az egyetemek bajai is megoldódnak, ha Demjántól veszik az irányt: "Az oktatásnak van egy másik hatalmas hibája. Milyen szemléletre nevel? Ugye, arra nevel, hogy azért tanulj, mert ha nem tanulsz, akkor dolgoznod kell."
Dinnye
A "termelésre rávetülő" másik költség, a munkabér tekintetében a 95-ös stabilizáció programjának fölelevenítése: a meglepetés infláció hozhatna megoldást. Nem vitás, ezt kissé nehezíti uniós tagságunk - hiszen vállaltuk, hogy eleget teszünk az euróövezet előírásainak (alacsony infláció, alacsony költségvetési hiány, alacsony adósság). De e vészterhes időkben sokan épp az infláció fegyverének elsütését javasolják - például a Nobel-emlékdíjas baloldali amerikai közgazdász, Paul Krugman is.
És nehezíti a jegybank függetlensége is - legalábbis egyelőre.
De ha más ülne Simor András helyén a jegybankban? Egy elismert személy, aki a múlt és a jövő zenéjét is érti, s érzékenyen képes játszani - a kormánnyal uniszónóban - az infláció hangszerén?
A kormány most a költségvetési törvényt és az azt megalapozó egyéb törvényjavaslatokat tárgyalja. Szeptember végéig, amikor is a közel 1000 milliárdos hiánycsökkentést előirányzó csomagot az Országgyűlés is megismerheti, újabb információk támaszthatják alá, hogy hazánkban a gazdasági növekedés közelebb lesz az egy, mint a két százalékhoz. Mire a harmadik negyedév számai is befutnak, tudni fogjuk, hogy mi lett a gazdaság motorjainak felpörgetésére épített gazdaságpolitika meg a Széll Kálmán Terv reformjavaslatainak a sorsa. És őszre talán nemcsak az újabb vizsgálóbizottságok inflálják el majd az igazságot, hanem egyre közelebb kerülünk a hiány, az adósság, a jövedelmek mérséklésének megszokott eszközéhez: a pénzrontáshoz is. Ennek már kipróbált az útja: elég görögdinnyéről, görög salátáról beszélni, hogy az árfolyam meglódulását fel lehessen használni a "moderált" infláció céljaira. A beavatottakat aligha éri majd e fejlemény meglepetésként. Azok meg, akik az utcára vonulnának rosszabbodó életkörülményeik miatt, vajon hogyan, milyen jelszavakkal tudnak majd küzdeni jövedelmeik és életlehetőségeik megcsapolásának e láthatatlan, megfoghatatlan eszköze ellen?
