Van miért hajtani - Miért szavaztak a magyarok úgy, ahogy?

  • 2006. május 18.

Publicisztika

Több mint egy évtizede politikával foglalkozó emberként kínoz a vágy, hogy megértsem: mit kíván a magyar nemzet. Most, a választások után különösen fontos, hogy a százalékokat értelmezzük, hisz nem elég azt tudni, hogy ki kapott mandátumot - azt is érteni kell, hogy mire. A tisztánlátás érdekében mindjárt az elején dobjuk bátran sutba azt a gondolatot, hogy az eredmény magyarázatát a program tartalmában vagy a kampányban kell keresni. Az előbbit a választók többsége nem ismeri, az utóbbiról meg egykori kampányfőnökként is bátran állítom, hogy a szavazatszámmal való kapcsolata nem egyértelműbb, mint egy vizeletvizsgálat eredménye a nehézatlétikában.

Több mint egy évtizede politikával foglalkozó emberként kínoz a vágy, hogy megértsem: mit kíván a magyar nemzet. Most, a választások után különösen fontos, hogy a százalékokat értelmezzük, hisz nem elég azt tudni, hogy ki kapott mandátumot - azt is érteni kell, hogy mire. A tisztánlátás érdekében mindjárt az elején dobjuk bátran sutba azt a gondolatot, hogy az eredmény magyarázatát a program tartalmában vagy a kampányban kell keresni. Az előbbit a választók többsége nem ismeri, az utóbbiról meg egykori kampányfőnökként is bátran állítom, hogy a szavazatszámmal való kapcsolata nem egyértelműbb, mint egy vizeletvizsgálat eredménye a nehézatlétikában.

*

Nem könnyű kiókumlálni, hogy valójában mit kívánnak az emberek a politikától. A kampányban népszerű volt az "oda kell menni, oszt' megbeszélni velük" megoldás. Aki tartott már lakossági fórumot, tudhatja, hogy az ott elhangzó véleményeket meghallgatni tisztelgés az állampolgárok előtt, ám dőreség azt remélni, hogy a "néppel való beszélgetésből" valami egységes egész áll majd össze. Épp ellenkezőleg: csak az érthető meg belőle, hogy végtelen azoknak az ön- és csoportérdekeknek a száma, amelyekből a politikusnak közérdeket kell kovácsolnia. A fókuszcsoportos kutatások megmondják, hogy a mezővárosi, 40 éves, gyermeküket egyedül nevelő kutyakozmetikus nőknek mennyire fontos, hogy a miniszterelnökjelölt nyakkendőt viseljen. Ám ez nyitva hagyja a kérdést, hogy mi a helyzet a fővárosi akvaristákkal. Ezerfős közvélemény-kutatással matematikai becslést kapunk arról, amit amúgy is sejtettünk: ellenzéki és kormánypárti szavazók szinte mindent máshogy gondolnak, a bizonytalanok meg nem tudják. Végül vannak a "megmondó" emberek: a barátok, a tanácsadók, esetleg a család. Ez a csapat legalább olyan színes, mint a Megasztár első fordulói. A kiváló keveredik a kóklerral; van, akinek a pillanat kölcsönzi a relevanciát, van, aki más területről hozott bizalmi tőkéjét játssza el, és vannak valóban kiváló elmék, akik, mint jó szekundáns egy tétmérkőzésen, döntőek lehetnek a játszma kimenetele szempontjából.

A nemzet életében ritkán akad olyan pillanat, amikor a politikus ezeken a csatornákon ugyanazt az üzenetet foghatja. Leginkább akkor igaz ez, ha valami nagy baj pontszerűvé fokuszálja a választók figyelmét: egy háború például vagy egy terrortámadás. Magyarországon a rendszerváltás óta nem volt ilyen helyzet. Így a politikus számára nem megkerülhető a szintézis, aminek saját meggyőződése ad struktúrát: ez az áru, amit kivisz a piacra, ahol szavazatban kapja érte a fizetséget.

Az ígéretek időszakát éljük. Nemcsak a kampányban, hanem az elmúlt tíz-egynéhány évben is. Mióta Horn Gyula 1994-ben fellőtte a 3,60-as kenyér jelzőrakétáját az ifjú köztársaság egére, az egymást követő kormányok ennek halványodó, vöröses fényénél tekergetik az állami újraelosztás csapjait, remélve, hogy a megfelelő beállítással "elnyerik a választók bizalmát". Hogy ez ilyen fényviszonyok mellett mennyire nehéz, arra jó példa a Fidesz otthonteremtési kölcsöne vagy a Medgyessy-féle 100 napos program. Mindkettő feldúlta a költségvetést, és még politikai bukást is eredményezett. A választói lélek furfangosabb annál, mint hogy simán meg lehessen venni. A rendszerváltás óta minden kormány nemcsak ígért, hanem adott is, különösen a választás évében. Mégsem kapott bizalmat a folytatáshoz egyik sem. Máshol kell keresni azt a kulcsot, amely 1994 óta megmagyarázza a választók döntéseit. A választók rendre visszautasították a kormányok válaszait a magukban feltett kérdésre, ám ez nem a rossz válaszok miatt történt, hanem azért, mert a válaszok nem a feltett kérdésre vonatkoztak. A helyes válaszhoz először tehát a jó kérdést kell tudni.

*

A rendszerváltással két új tényező változtatta meg átfogóan és kikerülhetetlenül mindennapjainkat. Az első az egyének közötti verseny az anyagi boldogulásért. A Kádár-rendszer a lehetséges siker mértékének korlátozásával ezt hatékonyan fojtotta le. Ma azonban az élet császárait már nem a balatoni lángossütők között találjuk. Az ország gazdag emberei közül jó néhány zsebből finanszírozhatná egy vidéki város teljes évi működését, szociális segélyestül, útépítésestül, iskolástul. Lehet, kell és van miért hajtani. A versenyt az ország elfogadta, és inkább összeszorított foggal, mint örömmel, de fényesen helyt is állt benne. Külföldi befektetők sok milliárd dollárral ütötték rá a pecsétet erre a teljesítményre: idehozták a pénzüket, mert bíztak a sikerünkben, és nem tévedtek. A versennyel kapcsolatban ma nincs nagy kérdőjel a közvéleményben. A teljesítmény az időnként felcsapó tőke- és globalizációellenes morgásnál jobban mutatja, hogy elfogadtuk.

A másik nagy változás a népfelségen alapuló jogállam megszületése volt. Az első demokratikus választások után alapvetően megváltozott a hatalom, a szabályok és a polgár viszonya éppúgy, mint a polgárok egymás közötti relációi. A hatalom legitimmé válásával paradox módon az emberek vesztettek szabadságukból: a Kádár-rendszerben kialakított bonyolult, a szabályok összekacsintó megkerülésén alapuló, a hatalom által tűrt, sőt időnként támogatott egyéni életstratégiáik morális alapja megszűnt. A köztársaság kormányai azonban ezt a morális űrt nemcsak nem töltötték ki a normakövetésről szóló új közmegegyezéssel, hanem - főként gyakorlati megfontolásokból - inkább fönntartották a köztes, definiálatlan helyzetet. A puha diktatúrát puha demokrácia váltotta föl. A privatizáció, a székházügy, a Tocsik-botrány, a közbeszerzések gyakorlata, a közmédiumok lenyúlása, az önkormányzati támogatások politikai alapú osztogatása, az állam tehetetlensége az olajszőkítéssel szemben mind ezt üzente. Az új morális közmegegyezés kérdésére először Orbán Viktor adott egyértelmű választ: kormányra kerülve a normaszegésből stratégiát csinált. Szükségesnek és indokoltnak nyilvánította ezt a magatartást, mégpedig azért, hogy létrejöhessenek a szocialista kapcsolati-gazdasági konglomerátumot ellensúlyozni hivatott jobboldali sajtó-, gazdasági és egyéb birodalmak. Simicska Lajost nevezte ki az APEH élére, Polt Pétert legfőbb ügyésznek, Grespik Lászlót a főváros közigazgatási hivatala vezetőjének. Kiállt az Ezüsthajó mellett, és felépíttette a Nemzeti Színházat máshol. Hogy közéleti sétája során a jogállamiság egyik legfontosabb oszlopa, a polgári jogi szerződés mellett se haladjon el anélkül, hogy megjelölné, felmondta a kormány és a főváros között a metró építésére kötött szerződést is.

Ha Magyarországon létre is jöttek a jogállam és a piacgazdaság intézményei, ezek jogi és szokásbeli keretei éppúgy képlékenyek maradtak, mint a működésükhöz elengedhetetlenül szükséges szankciók rendszere. A normaszegés mint norma átjárja mindennapjainkat. E szerint jár el a számla nélkül dolgozó villanyszerelő és a 20 milliós kocsijába - ingyenes parkolásra jogosító - mozgássérült igazolványt vásároló vállalkozó. Ott üvölt a motorok felhangosított kipufogójában, adózatlan forintként ott csücsül a kórházban magánrendelést folytató orvos zsebében, ránk villantja szemét a "csinos, fiatal munkatársat keresünk eladói munkakörbe" szövegű álláshirdetésben, sötét téli reggeleken bevilágítja hálószobánkat bújtatottan szponzorált televízió-műsoraival, s figyel minket az erdeinkbe hordott szemétkupacok alól. Az írott és íratlan normák követése mint pozitív érték és gyakorlat hiánya hatalmas tranzakciós költséggel terhel mindenfajta társadalmi együttműködést a gazdaságban és azon kívül is. A helyzet súlyos, és önmozgására hagyva roszszabbodik. Ahol normaszegés van, ott normaszegés van - és nem érzem túlzásnak az áthallást Illyés Gyula verséből.

*

Mindezek fényében azt állítom, hogy a rendszerváltás másnapja óta a választók azt kérdezik minden kormányuktól: van-e szándéka arra, hogy szabály legyen a szabály? Véget ért-e már a bemelegítés, és a partjelzők elfoglalták-e a helyüket, vagy még csak passzolgatunk? Érdemes-e beállni a sorba, vagy még mindig jobb az elején próbálni befurakodni? Bízhatunk-e egymásban? Politika közelibbre hangolva e kérdést: szándéka-e a hatalomnak kialakítani, követni és betartatni a normákat, vagy megőrzi a bizonytalan helyzetet, amely neki - a legerősebb szereplőnek - biztosítja a legtöbb előnyt? Visszaél-e a politika, az állam a hatalmával, vagy elismeri az öröklött és a saját maga által kialakított normák felsőbbrendűségét saját érdekei és ambíciói fölött? Melyik az a kormány, amely a verseny természetes bizonytalanságát a verseny szabályainak működtetésével csökkenti? Amely azzal legitimálja a sikert, mint a teljesítmény legfontosabb motorját, hogy elvágja a normaszegéssel ma fennálló szövetségét?

Amikor a választók eldöntik, várható-e egy kormánytól a zavaros viszonyok tisztázása, elsősorban a hatalom önmagához való viszonyát vizsgálják. Arra figyelnek, hogy azok, akikre a hatalmat rábízta, élnek vagy visszaélnek-e vele. Kijelölik-e a saját korlátaikat, és ha ezt megteszik, vajon tiszteletben tartják és tartatják-e őket?

A mostani választás előtt egyik kormány sem tudta meggyőzni a szavazókat arról, hogy a hatalomhoz való viszonya egészséges önkontroll alatt is van. Ciklus közben a hatalmat a beépített fékek és ellensúlyok szabályozzák. Ez a rendszer sokszor csikorgott, nyögött a teher alatt, és bár nem dőlt össze, nyilvánvalóan megerősítésre szorult. Ezt az igényt jelezte a többség akkor, amikor mindig kivette a kormányrudat az aktuális hatalom kezéből. A kormányváltás okozta időveszteség épp elég röviddé tette a ciklusokat ahhoz, hogy még mielőtt az új normaszegők körül megszilárdult volna a beton, ki lehessen dobni őket. Ám az ország lakói magas árat fizettek azért, mert következetesen védték szuverenitásukat az azt kisajátítóktól. Az egymást váltó kormányok nemcsak a csibészségeikhez nem kaptak elég időt, de elmaradtak azok "a vak is látja, hogy itt valamit tenni kell" típusú reformok is, amelyeknek listáját már évek óta kívülről fújjuk.

Gyurcsány Ferenc és a koalíciós pártok ezúttal meggyőzték a szavazókat, hogy esetükben a hatalom önmagához való viszonya elfogadható, s ezért nincs szükség váltásra. Ha lépésről lépésre nem is követném most végig, hogyan alakulhatott ki ez a meggyőződés a választókban, példaként érdemes felhozni két méretes kudarcot. Ezeket az MSZP, illetve a koalíció szenvedte el, ám paradox módon mégis a kormány maradását segítették.

Az első Medgyessy Péter bukása volt. Medgyessy rossz vezetőnek bizonyult, s a koalíciónak szándéka és módja volt leváltani őt ezért. Bár politikailag és közjogilag is precedensről volt szó, a kacifántos helyzetet szinte zökkenőmentesen oldották meg. Párhuzamba állítva a Fidesz és Orbán Viktor vereséget követő reakcióival, világosan látható, hogy mi az a különbség, amit a választók megéreztek. Orbán a vereség után először a számára legfontosabb ügyet rendezte el: kijelentette, hogy ő marad. Majd rövid hezitálás után (amikor elmorfondírozott azon, hogy a vereséget esetleg mégis megpróbálja győzelemnek beállítani), heveny bűnbakozással próbálta elterelni a figyelmet a valódi kérdésekről. Hatalomfelfogásába nem fér bele a korlátok tudomásul vétele és a hozzájuk való alkalmazkodás.

A másik bukás, aminek a koalíció örülhet, Szili Katalin köztársaságielnök-jelölté volt. Szempontunkból most nem az államfőválasztás és az MSZP belső erőviszonyai közötti összefüggés az érdekes, hanem az, hogy ez a választás mint cseppben a tenger mutatta meg az országnak, mi a különbség a koalíció és a Fidesz hatalomhoz való viszonya között. Az egyik oldalon a bizarr fordulatokat sem nélkülöző hisztéria a vakondokkal, a nem szavazás, majd a titkos szavazás megkerülésének izzadságszagú technikái látszottak, míg a koalíció azt mutatta meg, hogy különösebb gond nélkül tud egyet nem érteni egy fontos kérdésben. A koalíciós pártok szavaztak, ahogy az értékeik, érdekeik diktálták, majd a győztesnek szóló gratuláció után, a vereséget tudomásul véve tovább-léptek. Gyurcsány úgy vélte, nem tűzhető ki taktikai célként a partner totális kontrollja. Ezt a meccset úgy tudta elveszteni, hogy bár kiállt Szili mellett, mégsem gyengítette őt a veresége - mert elfogadta a normát. Támaszkodott a rendszerre, és nem megkerülni akarta. A kampány során hozott bölcs döntés az MSZP nagygyűlésének elhalasztásáról jó időben erősített rá a már kialakult képre: Gyurcsány szerint nem mindent kell megcsinálni, amit lehet.

*

A választók döntésüket abban a reményben hozták meg, hogy ez a kormány lezárja a normanélküliség 15 éves, átmeneti korszakát. A Gyurcsány-kormány azért marad, mert feltételezhető róla, hogy a normakövetés elvének és gyakorlatának ugyanakkora súlyt ad, mint a versenyének, s ezzel véget vet az utóbbi primátusának.

Ha a kormány hosszú távra tervez, akkor jól teszi, ha megfelel ennek az elvárásnak. Nehéz a feladat, hisz az igazságosságot nem csak az újraelosztás rendszereiben kell megvalósítani (jóllehet ez esetben is egy normához, a társadalmi szolidaritás normájához való igazodásról van szó). Ahhoz, hogy a normativitás a versenykényszerhez mérhető erővel jelenjen meg a mindennapokban, ennél szélesebb körben kell átala-kítani a kormány közpolitikáját. A mellékesen, elszórtan megjelenő, a kiszámíthatóság és a rend, az írott és íratlan normák érdekében tett spontán intézkedéseket össze kell fogni, ki kell egészíteni és egyetlen programba foglalva felmutatni a választóknak. A közvélemény a teljesítmény és a normák tiszteletének új összhangját először a kormányzat saját munkájában óhajtja látni. Ebbe a csokorba bele kell kötni azokat a szankciókkal kapcsolatos intézkedéseket is, amelyek a legitim hatalomnak visszaadják, megerősítik a tekintélyét. Nincs addig igazságosság, kiszámíthatóság, és nincs a biztonságból fakadó szabadság sem, amíg nincsenek szabályok, és hogy nincsenek szabályok sem, amíg be nem tartjuk, illetve tartatjuk őket. A bírói tanács elnöke minapi nyilatkozata szerint másfél milliárd forint lenne még szükséges ahhoz, hogy minden magyar bíróság fel legyen szerelve a megfelelő informatikai infrastruktúrával. Még egyszer: tizenhat évvel vagyunk a rendszerváltás után, és például a cipőboltok, középiskolák vagy a szennyvízfeldolgozó telepek rendelkeznek ilyennel. Ma Magyarországon a parlamenti mandátumok is normaszegésben fogannak: nyílt titok, hogy a pártok durván megszegik a kampányköltségekre vonatkozó törvényt. A rendőrség permanens létszámhiánnyal küzd. Teszem hozzá: szerencsére, hisz így nem lép be még több huszonéves, közepes képességű srác a testületbe, hogy aztán nevetségesen alacsony bérért próbáljon intézkedéseket foganatosítani vagy, ne adj' isten, nyomozati cselekményt végrehajtani. Az államot képviselő főállatorvos nem meri nyilvánosságra hozni a romlott vagy kétes származású húst tonnaszám felhalmozó cég nevét, nehogy a vállalkozó kártérítési pert akaszszon a nyakába. A jogerősen elítélt bűnözők az ítélethirdetésről kisétálnak az utcára, hogy sokszor hónapokat várjanak a börtönbe őket behívó levélre. A nagyobb utak nyomvonalának kijelölése szinte lehetetlen az érintett kisközösségeknek jutattott aránytalan beleszólás miatt. Tennivaló van bőven. A hatalom sokszor ott gyenge, ahol erősnek kéne lennie, és ott erős, ahol alárendelt vagy együttműködő szerepet kell játszania. Ebben az átláthatatlan rendszerben a polgár sosem tudhatja, hogy a hatalom épp melyik arcát fordítja majd felé.

*

Gyurcsány Ferenc, az MSZP és koalíciós partnere most felhatalmazást és elegendő időt kapott arra, hogy visszavonultassa a normaszegés kultúráját. Az SZDSZ talán többet tud ehhez hozzátenni "szakmailag", de csak az MSZP-nek van ereje hozzá, hogy meg is valósítson egy ilyen programot. Modern szociáldemokrata párttá való átalakulásának talán legfontosabb kérdése, hogy képes lesz-e rá.

A szerző a Fővárosi Közgyűlés képviselője, az SZDSZ 1998-as kampányának kampányfőnöke.

Neked ajánljuk