Az Európai Unió hagyományos francia-német motorja már nem a régi. A két ország megváltozott, befolyásuk és az integráció iránti lelkesedésük csökken. Már nem tudják ellátni az egyre nagyobb és erősebb unió vezetését, mint egykor. Ki léphet a helyükbe?
A 2002. októberi EU-csúcs egy darabka huncut régmúlt volt: a közösségi agrárpolitika hosszú távú pénzelésének eldöntésére érkező miniszterelnököket az a hír fogadta, hogy Jacques Chirac, a francia elnök és Gerhard Schröder, a német kancellár előző este együtt vacsoráztak a brüsszeli hatalmi kavarás egyik legbelsőbb szentélyének gondolt Conrad hotelben, és lezsíroztak mindent az utolsó euróig. A többi tizenháromnak csak annyi maradt, hogy a tanácsban ráüssék a pecsétet a megállapodásra, amit a két nagyfőnök az orruk alá dugott.
Ezen akkor elég sokan meglepődtek, és okkal. A francia-német motor ugyanis már évek óta lefulladóban van. A 2002-es, költségvetési szempontból ultrareakciósnak tekintett agrárpaktum a régmúlt egy darabja volt, ami megmutatta, hogy a két ország még képes a közös fellépésre, de inkább ne tenné. Az együttműködés, amely évtizedeken keresztül az integráció legfontosabb húzóereje volt, a kilencvenes évek közepén akadozni kezdett. Rutinszerű közösködésről csak-csak, de valódi francia-német vezetésről ma már alig beszélhetünk. Megközelítőleg sem olyan szinten, mint az európai vállalkozás első harminc-negyven évében, amikor minden fontos előrelépés vagy alku nagyrészt a francia vízión, politikai vezetésen (meg katonai dominancián) és a német Deutschmarkon (meg rossz lelkiismereten) alapult.
"A legárulkodóbb, amit az EU francia-német vezetéséről elmondhatunk, az ez: igazából nincs ilyesmi" - mondja a Narancsnak Guillaume Durand, az Európai Politika Központ kutatója. "Az euró volt az utolsó igazán nagy közös projekt. A franciák már a bővítéstől sem voltak igazán oda." Sőt: napjainkra Franciaország és Németország nemcsak hogy nem tekinthető az Európai Unió két elfogadott és bizalommal övezett vezetőjének, de sok tekintetben kimondottan reakciós állammá vált. Például 2003 novemberében az uniós pénzügyminiszterek gyakorlatilag hidegre tették az eurózóna költségvetési alapszabályát, az ún. stabilitási paktumot. Párizs és Berlin ugyanis közölte, hogy nem hajlandó betartani a benne foglaltakat, hát még alávetni magát az ilyen esetre készenlétbe helyezett pénzügyi szankcióknak. Páran reklamáltak egy darabig, de végül mindenki beletörődött: tenni úgysem volt mit.
H
Az Európai Bizottság egyik legárulkodóbb nyilvántartása az úgynevezett belső piaci eredményjelző tábla. Ez megmutatja, hogy állnak az egyes tagállamok az egységes európai piac működését szabályozó uniós jogszabályok végrehajtásával. Franciaország és Németország a lista legvégén áll - fényévekkel az "euroszkeptikus" Anglia és Dánia mögött. Párizs esetében ez persze nem is csoda: az erősen etatista francia gazdaságfilozófiát egyre nehezebb összeegyeztetni a liberális európai politikával, ami a határok lebontásán, a verseny élénkítésén és az állami dinoszauruszok mesterséges életben tartásának elvetésén alapul. Az Európai Bizottság, az uniós jogszabályok őre Párizzsal és Berlinnel szemben indította majdnem a legtöbb eljárást. A franciák és a németek, akik Brüsszelben jóváhagyásukat adták a jogszabályokhoz, odahaza megpróbálják azokat elszabotálni.
De Franciaország és Németország a két legfajsúlyosabb tagja a "hatok bandájának" is. 'k azért küzdenek, hogy mintegy ötödével csökkentsék az unió 2007-2013-as költségvetési tervezetét. Egyelőre anélkül, hogy megmondanák, melyik általuk is elfogadott közösségi politikát kell kivéreztetni. Míg a költségvetési szigor mellett természetesen számos érv szól, a hatok bandája nem is fárasztja magát azzal, hogy ennek előnyeit ecsetelje: egyszerűen csak nem akarnak fizetni, mert "nekik ez nem éri meg". Ez az "érv" aggasztó kérdéseket vet fel: pontosan mi is nem éri meg? Az EU-tagság?
Nyilván itt még nem tartunk, de az biztos, hogy hőseink nem nagyon lelkesednek a további "mélyítésért". Noha nem egy ellenpéldát fel lehetne hozni, a terület, ahol egy állam integráció iránti valódi elkötelezettsége leginkább mérhető, az unió belső piaca. Hiszen - bár ma már a külpolitikától a bevándorlásig szinte mindennel foglalkozik - az EU alapvetően gazdasági közösség. A közösségi jogszabályok elsöprő többsége piaci szabályozás. Az unió lényege a javak, a tőke és a munkaerő áramlása az államhatárokon keresztül, valamint az így indukált piaci verseny. Nos, ezen a területen a két "vezető" állam sereghajtó, és nemcsak a meglévő szabályok betartása, de a további előrelépés tekintetében is. A közös gazdasági reformok szinte minden egyes kulcselemében, legyen az a szolgáltatási piac liberalizációja vagy a nagyobb adóverseny biztosítása az államok közt, Franciaország és Németország nemhogy kedvetlen, de agresszívan reakciós tagja az EU-nak. A bevezetőben említett agrármegállapodás a legszomorúbb költségvetési alku az elmúlt öt évben: 2014-ig bebetonozza a piacellenes és torz mezőgazdasági politikát, amire évi 40 milliárd euró, az uniós büdzsé majdnem fele megy rá. A gazdasági modernizációban nem kimondottan jól teljesítő két ország egyszerűen fél a versenytől, amit a 450 millió lakosú, évente 11 trillió eurót produkáló európai piac jelent vállalataik és dolgozóik számára.
S az eredmény? Párizs és Berlin tekintélye nagyrészt oda, egykori vezetői szerepüket ma alig veszik komolyan, mintha ők maguk is feladták volna az egészet. Viselkedésük egyre kevésbé kezdeményező, inkább csak reagálnak az eseményekre. Így nem lehet vezetni, ami még hagyján lenne: de sokszor egyenesen útban vannak.
H
Hogy jutottak ide? Az okok egyrészt a két ország változó helyzetében keresendők. A franciák befolyása drámaian csökkent az uniós bürokráciában, részben személyes okokból, részben pedig a Brüsszel gondolkodását és kultúráját is átalakító bővítések miatt. A szovjet fenyege-tés megszűntével a francia katonai potenciál elveszítette jelentőségét. A zavaros francia politikai rendszer a kilencvenes évek egy részében semmittevésre kárhoztatta a hagyományosan nagyon erős francia elnököt. A jellegénél fogva liberális európai gazdaságpolitika - az EU leglényege a nyitott piac és a verseny - pedig egyre kevésbé tetszik a bőkezű jóléti államhoz és kényelmes piacvédelemhez szokott franciáknak.
Németország az újraegyesítéssel elvileg az EU legerősebb államá-vá kellett volna váljon, ám épp az ellenkezőjét tette: drámaian meggyengült. Gazdasága nem pusztán stagnál, de a javulásra is kevés esély látszik. A munkanélküliség utoljára a harmincas években volt ekkora. Az egyre rozogább német politikai rendszer gyakorlatilag permanens válságkezelésre kényszeríti Gerhard Schröder kancellárt, akinek egész egyszerűen nincsen ideje az Európai Unióra. (Sőt: amennyire tudni, nem is igen érdekli.) A franciához hasonlóan a német gazdaságpolitikát is aláássa az uniós piac nyomása. Ráadásul a németek felnőttek: ráuntak, hogy érdekeiket állandóan alárendeljék Európának, a történelmi lelkifurdalásokat egyre vehemensebben vizsgálják felül. Lassan normális, hétköznapian önző országgá változnak, ennek minden következményével együtt.
Még fontosabb ok az unió fejlődése, lassú, de biztos növekedése. Egyrészt egyre több és többfélébb tagja van, ezért a franciák és a németek egyre kevésbé tudják érvényesíteni az akaratukat. Nem is volna elfogadható: miért tűrné el ezt a többi huszonhárom? Régen a francia-német deal elég jól kifejezte a közérdeket; ma már ez nem megy ilyen egyszerűen. Másrészt az évtizedekig csak nagyon korlátozottan működő közös piac kezd közeledni logikus konklúziójához: a teljesen nyitott gazdasági térhez, ahol állami beavatkozás nélkül versenyeznek egymással a vállalatok. Ez aláássa az államok szerepét és megerősíti az uniót. A közös piac közös szabályozást, a közös szabályozás pedig közös, többé-kevésbé független intézményeket jelent. Amelyek ráadásul egyes területeken egyre gyanúsabban hasonlítanak egy szövetségi államra, és néha nem átallanak a tagországok orrára koppintani, ügyeikbe beleszólni, mozgásterüket korlátozni, döntéseiket felülbírálni. A tagállamok által sokáig magabiztosan ellenőrzött unió kezd önálló életre kelni.
Paradox módon minderről végeredményben a tagországok tehetnek, hisz ők hozták életre az uniót. "Franciaország eredetileg támogatta az európai piaci liberalizációt, mert azt hitte, hogy ezzel az EU-ra háríthatja a felelősséget a népszerűtlen, de szükséges hazai gazdasági reformokért" - mondja Annabelle Littoz-Monnet a Nemzetközi Kapcsolatok Belga Királyi Kutatóintézetétől. Nem tetszik nekik, ami van, de befolyásolni egyre kevésbé tudják, mert túlnőtt rajtuk az egész. Néha duzzognak is - a francia szocialisták nemrég majdnem elutasították az EU alkotmányos szerződését. Mindezt látszólag meg is lehet tenni büntetlenül, mert kisebb a tét: a háború régen volt, a szovjet fenyegetés megszűnt, az EU valósággá vált - talán az egész nem tűnik olyan létfontosságúnak, mint régen. Ki akar áldozatokat hozni?
Dr. Frankenstein nem tudja kikapcsolni a szörnyet, amit épített, hát ellene fordul? Ez így kicsit túlzás. Például Párizs és Berlin alap-vetően konstruktívan vett részt az uniós alkotmány megfogalmazásában, ami újabb lépés előre az integrációban. A franciák a britekkel együtt elszántan dolgoznak egy önálló európai katonai kapacitás létrehozásán. A közös külpolitika kiépítésében pedig élen járnak: az iraki háború ellenzése, akár helyes volt, akár nem, tökéletesen kifejezte az európai közvélemény érzéseit. Sokak szerint az európai öntudat formálódásának egyik fontos állomása volt, amikor milliók tüntettek az iraki háború ellen. Európa önálló világpolitikai tényezővé válásának egyik motorja éppen az európai közvélemény erősödő Amerika-ellenessége, gyanakvása az Egyesült Államokkal szemben. Lehet, hogy nem helyes, de Chirac és Schröder erre nagyon ügyesen játszik.
Mindenesetre az uniót megosztó iraki háború is megmutatta: a francia-német szövetség, noha szükséges, ma már nem elégséges az Európai Unió vezetéséhez. Egyelőre nem tudni, hogy mi fogja felváltani. Az unió "kormányának" gúnyolt Európai Bizottság nem alkalmas erre a szerepre, mert nem elég erős és nem elég legitim. Egyesek témánként változó koalíciókról beszélnek. De ilyesmi eddig is volt; s helyettesítheti-e a stabil vezetést? Aligha. Mások az alkotmány életbelépésétől várják a megoldást: ez állandó elnöki posztot hoz létre, ami felváltja a jelenlegi féléves rotációt. De az EU alapvetően együttműködési szervezet, legfontosabb tartópillérei és szereplői a tagállamok. Aktivitásuk és elszántságuk nélkül el-eldöcög valahogy, de többre nemigen képes.
A szerző brüsszeli újságíró
